Pasolini / AntonioniDialógus Pier Paolo PasolinirőlSzenvedély és ideológiaDobai Péter
Pintér Judit
Szkárosi Endre
Az alábbi beszélgetés öt évvel ezelőtt, Pier Paolo Pasolini halálának 30. évfordulója alkalmából készült. Az azóta eltelt idő alatt a világ épp azon az úton halad tovább, amelynek végzetességére Pasolini annyiszor figyelmeztetett. Igaz, ma már lényegesen több Pasolini-mű olvasható magyarul, mint 2005-ben. Ettől az örvendetes változástól eltekintve, Dobai Péter és Szkárosi Endre avatott és „szenvedélyes” beszélgetése ma aktuálisabb, mint valaha.
Szkárosi Endre: Úgy tudom, a Balázs Béla Stúdióban a hatvanas évek végén rendszeresen vetítettetek Pasolini-filmeket.
Dobai Péter: Igen, Magyarország megvette bizonyos filmjeit, amelyek a mozikba nem kerülhettek, mert a politikai hatalom még nem döntötte el, lehet-e nálunk Pasolinit vetíteni vagy sem. Hiszen ott volt nála a másság problémája, nem beszélve viszonyáról az Olasz Kommunista Párthoz, amit itthon végképp nem tudtak megérteni. A Balázs Béla Stúdióban azonban láthattuk ezeket a csodás filmeket, olasz nyelven, szinkrontolmáccsal, először talán A túrót, a Máté evangéliumát és a Teorémát. A BBS vetítéseit akkoriban a Gorkij fasorban tartották, és nemcsak filmesek, hanem bölcsészek, műegyetemisták és mások is jártak oda. Pasolini nevének már akkor óriási vonzereje volt, így egész a Fasori Gimnáziumig vagy a Városligetig ért a sor, annyian akartak bejutni. Végül a politikai hatalom úgy döntött, hogy néhány filmjét – köztük a Dekameront, a Canterbury meséket és Az Ezeregyéjszaka virágait – nyilvánosan is be lehet mutatni. Ezek a moziban is telt házzal mentek.
Sz.E: A filmes fogadtatással kapcsolatban nekem is van egy meghatározó élményem. Pasolini már nem élt, filmjei többségét régóta ismerték Magyarországon, a Salónak azonban csak a botrányos híre jutott el hozzánk. Az Olasz Intézetben volt egy zártkörű vetítése, több száz ember zsúfolódott a terembe. Soha nem felejtem el azt a vetítést! Ahogy ment a film, a kegyetlenség pedig – ami belülről jön, tehát saját magunkból ered – egyre jobban kibontakozott, bizonyos jeleneteknél a legalább háromszáz néző többsége, ahogy a búzamező kaszáláskor, szinte egyszerre lehajtotta a fejét. Nem volt könnyű, de én végig emelt fejjel néztem a filmet – legfeljebb öten-hatan lehettünk ezzel így. Szerintem zseniális mű, egyértelműen Pasolini legnagyobb alkotása, tulajdonképpen a filmes, de talán az egész életművének és az életének is a betetőzése. Amikor véget ért, sokan mindenféle mesterkélt magyarázatokkal jöttek, hogy ez teljesen deviáns, morbid, beteges film. Meg hogy azért csinálta, mert homoszexuális, és így akarta kiélni magát. Aztán vagy húsz évvel később, a boszniai őrület csúcspontján láttam az újságban egy fotót Szarajevóból. Egy útakadályon, amilyet most is kiraknak, ha lezárnak egy területet, vagy ha tüntetés van, egy farmeros-fehér trikós ember volt átbukva. A háta nyitva, láttad a tüdejét, a beleit, tehát szét volt tépve. Akkor eszembe jutott, amit 1975-ben a Salóról mondtak: olyan nincs, hogy valakinek a szemét kivájják, meg kiherélik, meg hogy mindez csak Pasolini beteges fantáziájának a szüleménye. Utána pedig jött Bosznia, meg a…
D.P: … a Salo idején meg a Bokassa elnök jégszekrényében földarabolt emberi testek, és Idi Amin…
Sz.E: Pasolini tudta, hogy az ember nem képes olyat kitalálni, amit valaki meg ne csinált volna.
D.P: Sokan megcsinálták, ahogy ez a két ragyogó ember, Bokassa és Idi Amin is. Az utóbbi bokszoló volt, s ha valaki a képviselőházban ellenzékiként szólalt fel, kihívta bokszmeccsre és agyonverte. Pasolini tudott ezekről is, hiszen helyszínkeresés céljából bejárta Afrikát.
Valóban senki nem lehet próféta a saját hazájában, Pier Paolo sem volt az. Mert nemcsak Magyarországon rettentek meg a Salótól, hanem Itáliában is, ezért a bemutatóját sem ott, hanem Párizsban tartották. Az olasz szélsőjobboldali sajtó azt írta, a film valójában a Pasolini által oly jól ismert kommunista párt belső életét mutatja meg. Ez volt ellene az egyik vád. Ezen kívül elrabolták a kópiát, megzsarolták vele, talán köze volt a halálához is. Az ő démoni vagy mefisztói szerepe persze már sokkal korábban elkezdődött. Közismert, hogy 1963-ban szinte kiátkozták a szegény statisztáért A túróban, merthogy nem Jézus Krisztus halála áll a középpontban, hanem az egyik latoré. Igaz, egy évvel később, 1964-ben jelentős katolikus díjat nyert a Máté evangéliumáért. Átlag havonta kapott harminc-negyven, életveszélyes fenyegetéseket tartalmazó névtelen levelet. Több barátja, köztük a kiváló színésznő, Laura Betti, folyton győzködték, hogy fogadjon testőröket, ő azonban elutasította, mivel a halált úgysem lehet kikerülni. Az igazság az, hogy ez az ember – németül van erre egy jó kifejezés – „Kommandobrücken–Nerven”-nel, vagyis parancsnoki hídra való idegekkel rendelkezett. Körülbelül hat-hét per volt ellene havonta. Hol polgári, hol egyéb per, mert itt már egyáltalán nem a másságról, a homoszexualitásról volt szó, ezek politikai perek voltak. Ráadásul hihetetlenül jó debatter volt. A Messaggeróban például Andreottival folytatott vitát, amit, mondanom sem kell, Pasolini nyert meg. Andreotti ellenben, miután a nemrég ellene lefolytatott perben kimosta magát a maffiával való biztos kapcsolatából, életfogytiglan szenátor lett.
A napokban interjút adtam a Magyar Rádió egyik, a másságról szóló műsorában. A riporter azt a kérdést is feltette, hogy mennyire érződik Pasolini művein a másság. Úgy ítélem meg, hogy az ő örökérvényű nagy filmjeiben, a már említett trilógiában vagy az ókori filmjeiben, az Oidipusz királyban és a Médeiában, lényegében semmi jele nincs a homoszexualitásnak. Egyetemes dolgokról szólnak, szó sincs egy olyan fajta partikularitásról, hogy amiatt, mert homoszexuális volt, deviáns és beteges dolgokat ábrázolt volna. Ő a Salóban is a politika igazi arcát mutatta meg. Legyen az baloldali vagy jobboldali. Egyetemességén tehát egy karcolást sem ejtett az ő úgynevezett mássága.
Sz.E.: Nem hiszem, hogy szükség lenne őt ebből a szempontból védeni, mert védik a filmjei. Volt az életének egy ilyen adottsága, amit ő a helyén kezelt, az alkotásai szempontjából pedig – pontosan művészete egyetemes és totális jellege miatt – ez teljesen érdektelen.
Pasolini kivételes publicista is volt, ezt Magyarországon nyilván kevesen tudják róla. Több kötetre rúgó publicisztikát írt rendszeresen különböző napi- és hetilapokba. Hihetetlen elementáris, intellektuális tisztaság és érzelmi, helyesebben indulati töltés volt benne…
D.P:… ezt is arra a szellemi horizontra emelte fel, ami ő maga volt...
Sz.E.:…igen, és a publicisztikái ettől élnek ma is.
D.P: Nem vesztették el az időszerűségüket. Ha megnézzük például a Teorémát, ahol a férfi főszereplő levetkőzik meztelenre a pályaudvaron, vagy a Salót, ahol aztán valóban tombol a női–férfi meztelenség, látszólag a legextrémebb betegességet, devianciát is rá lehet fogni. Én viszont már régóta úgy gondolom, hogy Pasolini filmjeiben a meztelen test – legyen az fiú vagy lány, férfi vagy asszony – semmi más, mint politikai metafora. Vagyis az egyén rendkívül bonyolult, esztétikailag pedig félelmetesen megoldott szembeállítása a hatalommal, a kiszolgáltatottsággal. Mindez politikai metafora, szó sincs az ő homoszexualitásáról, ami egyébként teljesen privát ügy. Ezzel az erővel nyugodtan beszélhetnénk Leonardo vagy Michelangelo homoszexualitásáról is.
Sz.E: Nem hiszem, hogy ilyen szinten bárki komolyan kételyeket próbálna ébreszteni…
D.P: …pedig próbálnak, Itáliában is.
Sz.E.: Sok sikerrel nem lehet. Tudniillik inkább lehetne vitatkozni a baloldaliságáról, a meghasonlott kommunizmusáról, a marxizmusáról, a katolicizmusáról, a népi töltetéről…
D.P: …ő persze nem magyar értelemben volt népies.
Sz.E.: Persze, hogy nem.
D.P: Gondolhatod, mennyire szerette őt a jobboldal vagy a középosztály azért, hogy egy „ennyire szennyes ország”-nak nevezte az ő egyébként imádott hazáját, amit nagyon jól ismert, hiszen két hatalmas népköltészeti gyűjteménye van ifjabb korából. Meg hát a verseiben is ott van Róma, ott van Friuli. Az Egy halott énekeivel szinte feltámasztotta a friuli nyelvet…
Sz.E.: Hihetetlen, hogy minden pillanatban, fiatal korában is mennyire pontosan tudta, mit miért csinál. Többször is nagyon világosan elmondta például, miért és hogyan tért át a filmre…
D.P: …először forgatókönyveket írt, mégpedig Fellininek is…
Sz.E.: …és Fellinivel akarta megrendeztetni a Csórót, de az valami miatt az utolsó pillanatban lemondta. Ezért kénytelen volt ő maga megrendezni a filmet.
D.P: Szerintem jól tette.
Sz.E.: Abszolút jól tette, így tanulta meg a filmrendezést. Mindent neki kellett a helyszínen kitalálnia, és ez volt a legjobb iskola. Azért tért át tehát a filmre, mert az egyetemes nyelv, és azzal, hogy nem volt nyelvi kötöttsége, gyakorlatilag kilépett az univerzális kommunikációba.
D.P: Kilépett az olasz nyelv korlátaiból…
Sz.E.: …a nyelv, a beszéd bizonyos korlátaiból.
D.P: Még diákként leveleztem vele. Zsilka János tanítványa voltam, szemiotikát tanultam, és nagy bátorságot véve írtam Pasolininek egy olasz nyelvű levelet az ő filmszemiotikai tanulmányairól (egyébként minden udvariassága ellenére elég ingerülten válaszolt). Ezekben az írásokban kifejti, hogy egyrészt azért ment át a filmhez, hogy a valóságot magával a valósággal, tehát ne a nyelv áttételével reprezentálja. Azt írja több helyen, hogy rájött, a képeknek nincs szótára, mert a képek szótára végtelen. Mint az élet, mint a világ. Ezért nem kell a képek szótárát összerakni, elég filmeket csinálni!
Mondtál egy nagyon fontos dolgot a meghasonlásáról a kommunista párttal, pontosabban a marxista világnézettel. Ekkor ugyan Camus már halott volt, de Pasolini esete hasonlít Albert Camus esetéhez. Ő nem volt olyan megalkuvó, mint a barátja, Jean-Paul Sartre, aki folyton azt hajtogatta: „Jó, a marxizmus meghasonlott, de nem fontos, hogy ezt a Renault-gyár munkásai is tudják. Elég, ha mi tudjuk”. Erre Camus adott neki egy pofont. Mármint Sartre-nak. Pasolini mély gondolkodására az is jellemző, hogy szinte prófétaként előre látta a marxista világnézetnek és magának az Olasz Kommunista Pártnak a meghasonlását.
Sz.E.: Beszéljünk az irodalmi munkásságáról is, ami egészen más dolog, mint hogy filmesként kikerült a nemzetközi, univerzális környezetbe. Olaszországban akkor már nagyon jól ismerték Pasolinit, tudták, mit csinál, voltak, akik nagyon szerették, de mindig volt – és máig van – egyfajta vonakodás az irodalmi kanonizációját illetően, tehát hogy ténylegesen beemeljék az állandóan napirenden tartott irodalmi közbeszédbe. Részben azért is van ez így szerintem, mert a tevékenysége úgymond 360 fokos volt. Pontosan emiatt a rendkívül kirobbanó és energikus, impulzív és agresszív intellektualitása miatt nem rajongtak érte igazán, viszont vitatkozni sem tudtak vele, mert fényesen lekörözte a vitapartnereit, miközben rettentő indulatos is volt. De életműve legfőbb sajátossága, jellegzetessége éppen ez, a már általad is sokszor elemzett „empirismo eretico”, vagyis a tapasztalat és az eretnekség, illetőleg a „passione e ideologia”, a szenvedély és az ideológia együttese. Vagyis az indulati erőteljesség és az intellektuális fegyelem vagy igényesség állandó együttes jelenléte, ami mögött viszont mindig ott van a teljes ember, a testével, a lelkével, egész idegrendszerével. Szóval nála mindez mindig olyan szimbiózisban volt, hogy nem tudtak vele vitatkozni. Ezért inkább igyekeztek elfordítani a fejüket, azzal intézve el az ügyet, hogy ez az ember egyébként is inkább filmes, tehát jobb, ha nem látjuk, nem olvassuk. De bármerre néztek, mindig beleütköztek, ha máshol nem, az újságokban…
Az utolsó kötete, a Dantétól vett, egyébként lefordíthatatlan című Trasumanar e organizzar – „átemberiesíteni és szervezni” – csupa olyan verset tartalmaz, amely valójában publicisztika, sőt ő maga is „megrendelésre írt költeményekként” emlegette őket. Miután nem kellett megküzdenie többé azzal a korai igényével, hogy a teljes olasz irodalmi hagyományt beépítse, versei formáját a saját indulatos, intellektuális karaktere határozta meg. Ennek egyik fényes példája a minden szempontból érdekes, híres és botrányos verse, az 1968-ban írt Az Olasz Kommunista Pártot a fiataloknak! (vagy Az OKP a fiatalokhoz!) – a cím eleve kétértelmű –, amelyben gyakorlatilag az akkor istenített diákmozgalmakat támadta meg intellektuálisan…
D.P: …és a rendőröket védte...
Sz.E.:…igen, azt mondta, hogy a rendőrök proletárok, ti meg „a papa fiacskái”, a burzsoák gyerekei vagytok, akik olyan egyetemre mennek…
D.P: …ha az egyik nem tetszik, átmennek egy másikra, és én veletek vagyok, rendőrök, akik a proletárok fiai vagytok. Az egész ország nem akart hinni a szemének!
Sz.E.: Nagyon érdekes, de Pasolini meg is magyarázza. Miután a Valle Giulián összeverekedtek a rendőrök meg a diákok, ő azt mondja: igaz, hogy ti, diákok a jó oldalon álltatok, a rendőrök pedig történelmi értelemben a rossz oldalon harcoltak, de ők szegények, ti viszont gazdagok vagytok. Magyarul tehát a társadalmi pozíciót elválasztja az intellektuálisan értelmezett jótól és rossztól, mert nem lehet összekeverni a dolgokat. Na és mi történt azóta?
D.P: Ő ebben is próféta volt.
Sz.E.: Próféta volt, és az érvelésébe nem lehetett belekötni. Ma pedig el kell ismernem, hogy igaza volt. Tudniillik szó szerint azt mondja, hogy most nektek a Newsweek, a Le Monde, a Tempo kinyalja a feneketeket. De ha már így van, miért nem mentek el a fiatal munkásokhoz, és miért nem beszélitek rá őket, hogy foglalják el a gyárakat, ti meg elfoglaljátok az egyetemeket. Azt gondoljátok, hogy három napon túl nem halna éhen az a munkás, aki sztrájkol? Azt hiszitek, hogy ha a fiatal munkások mégis elfoglalnák a gyárakat, akkor a Tempo, a Newsweek és a Le Monde az ő feneküket is ugyanúgy kinyalná, mint a tieteket? Biztos, hogy nem. Ilyen radikálisan szembeszállt tehát a kordivattal, és vállalta annak az összes ódiumát, hogy progresszióellenesnek nevezik.
D.P: Ezek nagyon kritikus idők voltak, mert 1968-ban nemcsak a nyugati diákmozgalmak vannak benne, hanem Prága is. Újra hangsúlyoznám a marxizmus meg a szocialista világrendszer, ha tetszik a béketábor válságát. Kár, hogy Camus-vel erről már nem tudott értekezni. Érdekes lett volna két ilyen embernek a beszélgetése.
Akárki volt is a koreográfus, nagyon bölcsen tette, hogy Pasolinit Giordano Bruno szobránál ravataloztatta föl. Nemcsak azért, mert Bruno mártír volt, hanem mert arról volt híres, hogy kapásból tudott egyszerre negyven emberrel komoly dolgokról vitatkozni. Szimultán negyvennel. Mintha Kaszparov sakkozna negyven komputerrel, amelyek közül egybe a németek a saját játszmáit is betáplálnák, és ő akkor is döntetlent érne el. Pasolini még a döntetlenen is túltett. Abban igazad van, hogy költészete befogadásának óriási akadálya a hermetista költészet, Ungaretti vagy a Nobel-díjas poéták, Montale és Quasimodo óriási tekintélye az olasz értelmiség szemében, akik úgy gondolják, hogy van nekünk elég sok jó költőnk, mit akar itt ez az agent provocateur, akinek senkivel nincs nyugta. Ráadásul nem is ír olyan szép finoman, mint mi. Másrészt azért most már, több évtizeddel a halála után, a Trasteverén sem kaparják le a nevét. Az utcán, ahol a kedvenc étterme volt, egy sárga táblán ki van téve egy nagyon szép, Rómáról szóló verse. Most már nem rongálják meg. Amikor Moravia a Campo De’ Fiorin, a Bruno-szobornál, óriási tömeg előtt a búcsúbeszédet tartotta, meg sem említette Pasolinit mint drámaírót, mint festőt, mint filmrendezőt, mint regényírót, mint publicistát, hanem azt mondta, hogy „elvesztettük a legnagyobb olasz költőt, márpedig nagy költőből jó, ha kettő-három születik egy században”.
Sz.E.: Igen, de Moravia valószínűleg úgy érthette, ahogy Severini, a futurista festő a visszaemlékezéseiben írta, hogy tudniillik a művészet, mindenfajta művészet lényege nem lehet más, csakis maga a költészet. Az irodalmi költészetben, a versekben, de a zenében, a képzőművészetben, filmben, színházban is az a végső cél, az a szellemi közös, ami…
D.P: …arról nem szólva, hogy Pasolininek elméleti írása is van a költői filmről, amelyet meg is teremtett. Többek között ez az egyik oka annak, hogy annyira szuverének az alkotásai. Bár van ennek egy általános jelentése is, ahogyan te értelmezed, én mégis úgy éreztem, hogy Moravia kifejezetten a poétára célzott, talán mert maga is író volt.
Sz.E.: A magyarországi helyzetet illetően hihetetlen szégyen, hogy ötven év óta, vagyis körülbelül amióta Pasolini-recepcióról kéne beszélni, a Parcz Ferenc által önerőből kiküzdött, és az életmű szempontjából mégiscsak parciális friuli költeményeket tartalmazó könyvön kívül Pasolinitől tulajdonképpen nem jelent meg verseskötet. Nem jelentek meg a drámái…
D.P: …részletek megjelentek a Teorémából…
Sz.E.:…igen, részletek. Folyóiratokban, antológiákban is megjelent ez-az. De gyakorlatilag nincs egy könyv, és csak a filmes életművét ismerik. A zseniális drámái közül Csizmadia Tibor 1994-ben megrendezett egyet, az Affabulazionét. Utána azonban hiába házaltam bármivel és bármelyik színháznál. Az ember azt gondolja, hogy Pasolini neve márkanév. Valami miatt azonban van egyfajta belső tiltakozás vele szemben, megint csak azt tudom mondani, hogy nem tudják kezelni ezt az eruptív intellektuális-érzelmi komplexumot – ezt a kitörő, mégis fegyelmezett összességet, ami ő.
D.P: Szerintem van egy ennél triviálisabb ok is: úgy látszik, van egy természetes nehézkedési ereje annak, hogy ő ilyen nagy filmrendező. Ez egyszerűen minden más területet lefékez. Lassabban jön elő az, hogy milyen ragyogó drámaíró, regényíró, hogy milyen nagy költő. A publicisztikáját talán nehéz lenne aktualizálni Magyarországon, mert vannak csak az olaszok számára követhető kötődései. A regényeinek azonban nincs, mert azok egyetemesek…
Sz.E.:…ráadásul sikerregények lehetnének a tematikájuk miatt, mint például a római utcakölykökről szóló Ragazzi di vita. (A könyv azóta megjelent magyarul. – lásd Filmvilág 2010/8 . – A szerk.) A színházak a fülük botját sem mozdítják…
D.P: Nem baj, azért a dolog nincs elveszve. Mivel az a bátor álom, ami Pasolini volt, rég véget ért, az idő most már neki dolgozik. Nem Magyarországnak dolgozik, mi csak vesztünk vele, ha nem ismerjük meg.
Sz.E.: Az idő tényleg neki dolgozik. Az persze legfeljebb csak 40 %-os magyarázat, hogy a filmes életmű elfedi vagy elnyomja az irodalmit, merthogy annak nyelvi nehézségei vannak. Itt inkább arról van szó, hogy a film egyetemes nyelv, és a filmvilág nemzetközi. Tehát filmjei kanonizációja nemzetközi téren történt meg. Ott talán nincs egy olyan érdekcsoport – vagy másfajta érdekcsoportok vannak, mint akár Olaszországban, akár Magyarországon –, amelyik úgy gondolkodik, hogy mi ezt az embert azért nem kezeljük a helyén, mert árt a tekintélyünknek, mert más, mint mi, esetleg, mert nem tudunk vele vitatkozni, vagy nem tetszik, amit csinál. Minél provinciálisabb egy ország, annál inkább így van. Mert az intézményes értékrendet képviselő „részeges professzorokat, a régiségkereskedőket, a fizetett kritikusokat, az akadémikusokat” – most a futuristákat idézem, akik ezeket mind el akarták hajtani a bánatosba –, magyarul tehát a fönnálló intézményrendszert igazándiból mindig kínosan érinti, hogy egy ilyen radikálisan független, autonóm emberrel, életművel mit kezdjen. Egyszerűbb, ha elismerik, hogy igen, valóban nagy elme, kicsit ugyan homokos, kicsit marxista, kicsit fura alak, persze jelentős, de azért mi inkább másfelé nézünk. Pasolini szerintem máig érdekeket sért, mert egy ilyen mértékben szuverén életmű mindig érdekeket sért. Azért tud a filmvilágban érvényesülni, mert ott nincs Olasz Filmakadémia, amelyik nem vesz tudomást arról, hogy Pasolini nemzetközi. A másik pedig, amivel könnyű félretolni egy életmű értelmezését, az sok esetben a halál, a halálhoz fűződő kultusz és mitológia. Amikor elkezdünk arról beszélni, hogy valaki sorsszerű halált halt-e. Ez valóban rendkívül izgalmas kérdés, és fényt vetít az életműre is, de azzal is félre lehet tolni az életműről való beszédet, ha azt mondjuk Pasoliniről: agyonverték, mert buzi volt. Vagy azt mondjuk, hogy a fasiszták verték agyon. Ilyenkor mindenki ezzel foglalkozik, így nem kell magával a művel foglalkozni. Az más dolog, hogy a halála tényleg talányos. Ugye a bírósági tárgyalások, a bizonyítékok rendszere, koncepciók, ellenkoncepciók…
D.P: …a nyomozók, a helyszínelő rendőrorvos leváltása mindjárt másnap.
Sz.E.: Nagyon triviális lenne most azt mondani Pasolini halálával kapcsolatban, hogy aki sokat tud, azt gyorsan félre kell tenni, mert bezavarhat. A lényeg az, hogy az ő extravaganciája is – mint Ady extravaganciája (meg vérbaja, meg alkoholizmusa) – egy kicsit elfedte a költészetét. Hasonlóan félrevezető azonban Pasolini festő barátja, Giuseppe Zigaina mindenütt előadott koncepciója, mely szerint Pasolini tudatosan készült a halálra, sőt saját maga rendezte meg a halálát. Zigaina ezt kimutatja a művein, a műveibe épített utalásrendszereken keresztül, tehát ez egy intelligens, komoly koncepció, csak teljesen valószerűtlen.
D.P: Így igaz. Ezen kívül 1989-ben, amikor Pasolini azóta már szintén halott munkatársának, Sergio Cittinek – aki a forgatókönyvekben dolgozott vele, mert a Csóró főszereplője az öccse, Franco Citti volt – Rómában feltettem pontosan ezeket a kérdéseket Zigaina akkor már ismert elméletéről, Citti határozottan cáfolta azt. A Pier Paolo halála előtti napon ugyanis Palermóból együtt repültek vissza Rómába. Elmesélte, hogy amint landolt a gép, Pasolini egyből fodrászhoz ment. Nem tudta elviselni, hogy őszült, ezért festette a haját. Másnap vagy azután pedig fogorvoshoz készült. Az is belefér persze a koncepcióba, hogy szépen akart a halála elé menni, de ez kevéssé életszerű. Nem mondom, hogy nem nagy ennek a festőnek a koncepciója, de egyrészt ha a halálra készülünk, nem rohanunk hajat festeni és fogorvoshoz. Másrészt idén májusban, Rómában, szokásom ellenére bekapcsoltam a televíziót, és a legnagyobb megdöbbenésemre kit látok? A negyvenkét vagy akkor már negyvenhat éves Pino Pelosit, aki épp azt nyilatkozza egy hölgyriporternek, hogy „annak idején nekem azt mondták, ha nem vállalom el a gyilkosságot, a börtönben megetetik velem a saját szememet, megölik a szüleimet. Most közölni akarom, hogy nem én öltem meg Pasolinit, nem homoszexuális gyilkosság volt. Három fehér trencskós férfi a Termini környéki trattoriától végig figyelt minket, Ostiába is követtek. Ezek támadtak Pasolinire, nekem is ők mondták, hogy el kell vállalnom a gyilkosságot”. 2005 májusában három napig csak Pelosi szerepelt az olasz sajtóban és a televíziókban. Azt mondta, azért akar beszélni, mert úgy gondolja, hogy a gyilkosok, akiket nem ismert, azóta már megöregedtek. Pontosan elmondta, hogyan történt a támadás, hogyan hajtottak át Pasolini testén oda-vissza autóval. Aztán ez a tapasztalt bűnöző, aki Pasolini megöléséért fiatalkorúként „csak” kilenc évet kapott, más bűnesetekért azonban összesen huszonkét évet töltött börtönben, hirtelen eltűnt a sajtóból, a tévéből, mert egy iskola közelében kábítószert árult. Utána néma csend. Ezért idéztem Pasolinitől a halottak napján, a ferencvárosi megemlékezés megnyitóján a friuli kötetben szereplő verssort: „Aki meghalt, meghal megint”. Ő 2005 májusában meghalt megint. Mégpedig ugyanúgy. Pelosi pedig nagyot tévedett abban, hogy a bérgyilkosok megöregedtek, mert akik megbízták őket, azok ma is élnek. Bizonyára ők tüntették el, és lehet, hogy most eszi a saját szemét a börtönben. Citti is azt mondta – egyébként Moravia és mások is állították –, hogy nem lehet igaz a magányos gyilkos verzió. Tízfilléres nagyságú felület sem volt Pasolini egész testén, ahol ne lett volna seb. Ezt Pelosi egymaga nem tudta volna végrehajtani. Túl ezen, már másnap leváltották a főnyomozót, a szemtanúk kihallgatása megszűnt, egy-két nyomorult hajléktalan reszketve lapult a futballpálya szélén, a kunyhókban. Leváltották a rendőrorvost, aki kijelentette, hogy a gyilkosságot nem hajthatta végre egy személy. Nem szólva arról, hogy Pasolini sportember volt, tehát föltételezhető, hogy bizonyos fokig védekezni is tudott volna egy ember ellen. Három bérgyilkos ellen persze nem. Tudatosan azért nem lőtték le, mert akkor nem tudják kihasználni az achillesét, a homoszexualitását. Így tehát nem golyóval végeztek vele, hanem agyonverték, autóval áthajtottak rajta. Láttam a kórbonctani képeket. Az odajövő koldusok meg hajléktalanok azt mondták, amikor meglátták azt a sáros rongycsomót, ami Pasolini volt, hogy „povero Cristo”. Szegény Krisztus. Ott feküdt szétverve, szétroncsolva, az arca a tarkójára csúszott, annak következtében, hogy oda-vissza átmentek rajta a járó motorral álló saját sportkocsijával. Ő tehát most májusban meghalt megint. Mert három napig az egész olasz sajtó ezzel foglalkozott, aztán eltüntették Pelosit, aki többet már nem fogja kinyitni a száját. Aki meghalt, meghal megint. Ezzel a festő úrral továbbá azért sem értek egyet, mert Pasolini a Saló után tele volt tervekkel, mint például a Szent Pál, a Petrolio és egyebek. Nálunk is nagy botrány volt az olajszőkítés, akkor képzeljük el egy olyan országban, ahol annyi autó van, mint Olaszországban, nem beszélve a „ólomévek” politikai felelőseiről. Ő meg 1974-ben azzal kezd egy cikket, hogy „ismerem a neveket”. Ez életveszélyes játék a halállal. Az öngyilkosság tökéletesen kizárható verzió, olyan nincs, hogy valaki oda-vissza átmenjen a saját testén autóval…Szerintem talán azzal csalták oda, hogy visszaadják a Saló eltűnt kópiáját, aztán jött az a három trencskós ember, akik Pelosi szerint végig követték őket kocsival. Ami érdekes, az Pasolini – ahogy a Monarchiában, a hadseregben mondták – „tábori flegmája”. Hogy nem félt. Ugye éjszaka nincs nagy forgalom. Egy autó szorosan követi őket, és ő látja, hogy három férfi ül benne. Mégis folytatja az utat a saját kocsiján Pelosival. Ez a rá jellemző flegma valóban „parancsnoki hídra való idegekről” tanúskodik. Nem arról van szó tehát, hogy ő azt mondta volna: „Jaj de jó, hogy eljött a halálom órája!”.
Sz.E: Pasolini irodalmi életművével kapcsolatban, amíg élt, egy generáció úgy tehetett, mintha nem létezne. De még évtizedekkel később is érdekes, a fiatalok olvassák, napirenden tartják. Itt egy közös íróbarátunkra tudnék hivatkozni, Hajnóczy Péterre, akinek harminc éve még a zárójeles bekezdésekből is kifelejtik a nevét, de mivel a fiatalok máig olvassák, ébren tartják.
D.P: Jól ismertem, 1981-ben halt meg. Ő sem kereste a halált, de Pasolinivel ellentétben, aki csak nem próbálta, ő nem tudta kikerülni.
Egy-két évvel utolsó filmje, a Saló és a halála előtt volt Pasolinivel egy televíziós riport, amelyben rajta kívül mások is a multimédia iszonyatos, a gyermekekre ártalmas, és egyáltalán, az emberi agyat, befogadást átalakító hatásával foglalkoztak. Pasolini arca egyre sötétebb lett, eltűnt róla a mosoly. „Önt valami zavarja?” – kérdezte tőle a riporternő. Pasolini így válaszolt: „Hogyne, önök, televíziósok zavarnak, és főleg ön zavar, kisasszony, aki kérdez, mert öncenzúrára kényszerít! Mert ön mögött, a televízió mögött ott áll az egész fogyasztói társadalom, és engem, vagyis azt, amit én csinálok, nem akarják elfogyasztani. Öncenzúrára vagyok tehát kényszerítve, és úgy kell beszélnem Ön előtt, mint egy széplélek. Pedig közismerten nem vagyok az!”. Pasolini idejében Nyugat-Európában még nem, csak az Egyesült Államokban léteztek plázák és óriási bevásárlóközpontok, de mint annyiszor, itt is bebizonyosodott, hogy föltétlenül próféta volt, amikor megjósolta, mit fog eredményezni a fogyasztói társadalom.
Sz.E.: A fogyasztói társadalommal kapcsolatban ő nagyon pontosan és világosan már a jövőt látta. Szerintem természetes, hogy aki a jelent pontosan látja, az a jövőt is látja. Az embereknek viszont hozzávetőleg a 70–80 %-a valószínűleg nem látja a mát. Ehhez kellenek az olyan művészek, szellemi emberek, mint Pasolini, aki tisztán látta, hogy a fogyasztás ritualizálása és mindennapossá válása olyan függőséghez vezet, mint amilyen a drogszenvedély. Azt azért tegyük hozzá, hogy ezzel nem volt egyedül. Olaszországban nagyon radikálisan és következetesen ő képviselte ezt a véleményt. A költészetében is megjelent, és tényleg nagyon megrázóan ír róla az egyik utolsó, Esőszál vékonyságú sorok című versében. Leírja, hogyan váltak az egyszerű, kommunista munkásokból mellényes úriemberek, miközben lett két szobájuk, televíziójuk meg autójuk. Megértés is volt benne, nemcsak bírálat, mert tagadhatatlan, hogy egy bizonyos életnívó-emelkedés látszólag nem árt az embereknek. Az viszont, hogy ennek következtében lassanként elveszítették a saját kultúrájukat, a római külvárosok kultúráját, mélyen fájt neki. Ahogy az is, hogy Friuli kultúráját eltűnni látta.
D.P: Ő sokat tett azért, hogy megmaradjon.
Sz.E.: Pontosan előre látta tehát a dolgokat, ahogy abban a korban persze mások is, gondolj Artaud-ra meg a beat-költőkre. Amikor Amerikában járt, kifejezetten kereste a kapcsolatot Ginsbergékkel. Gregory Corsóról is jó véleménnyel volt, és ők már az ötvenes években elkezdték az „üvöltést”, a lázadást a fogyasztói társadalom ellen. Érdekes, hogy Pasolini erre rá tudott hangolódni, velük megtalálta a kapcsolatot, sőt még a ’68-as diákmozgalommal is már-már szembeállította őket, amikor azt mondta, hogy a ti bolond hippi barátaitokat vagy elődeiteket sokkal jobban értem, mert veletek ellentétben nekik tényleg volt valamilyen utópiájuk, voltak ideáik, még ha kivitelezhetetlennek bizonyultak is. Ő tehát Olaszországban gyakorolta ezt a kritikát, és ezzel nagyon kreatívan és már-már prófétaként beleilleszkedett nemcsak a fogyasztói társadalom létező művészi, költői, szellemi bírálatába, hanem a katasztrófa előrelátásába is.
D.P: Olaszországba tulajdonképpen akkor robbant be a fogyasztói társadalom. Prófétasága tehát a mára is vonatkozik, amit már nyugodtan hívhatunk túlfogyasztásnak. Mert a szépség- és autóipar vagy az elektronika ma már nem közvetlen szükségleteket elégít ki. Pasolini idejében nem volt hetente új mobiltelefon, sőt még nem is létezett.
Sz.E.: Annak a dolognak persze, amit globalizációnak szoktak nevezni, egyaránt van negatív és pozitív vetülete, értelmezése. A negatívot mindenki ismeri, és valóban fenyeget a kultúrák részleges eltűnése, ami annyira fájt Pasolininek. Ugyanakkor mégiscsak lehet valamifajta pozitív olvasata is, ha a globalizáción olyan univerzális életet értünk, amelyben ezek a nagy szellemek, nagy emberek azért megtalálják egymást. Pasolini igen sokat hivatkozott például a főleg a kegyetlen színház koncepciójáról ismert Artaud-ra, aki azonban zseniális költő is volt, és a ’47-es Elég legyen Isten ítéletéből című költeményében szintén előre látta, hogyan eszi ki maga alól az ember a természetet és a saját kultúráját.
D.P: Ami ellen most a zöld mozgalmak harcolnak, de akkor még nem létezett zöld mozgalom.
Sz.E.: A fogyasztói társadalom tehát egy bizonyos fokig valóban előrelépést jelentett a kényelmesebb élet felé, ám amikor észrevétlenül átcsapott, ahogy te nevezted, túlfogyasztásba…
D.P: …ami azért embertelen, mert pontosan – Pasolini dantei szavával, a „trasumanar”-ral szólva – az ember átlényegítését akadályozza meg. Ha az ember célja csak a fogyasztás, akkor ezt a képességét elveszíti, és olyan anyagi javakat nyer helyette, amelyek holnap már nem kellenek neki, mert a következő héten sokkal jobb Niveát meg sampont vehet. Ha nem is Afrikában vagy Ázsiában, de ma már az ember azért termeli meg a bérét, hogy meg tudja venni, amit elfogyaszt. A világ pedig mindazt előállítja, ami a túlfogyasztáshoz szükséges. A mobiltelefonokat olyan áron tartják, hogy akár hetente cserélni lehet őket. A globalizáció, úgy tűnik, kikerülhetetlen folyamat. Abban nem vagyok biztos, hogy tényleg elsüllyednek a nemzeti kultúrák vagy a kisebb etnikumok. Ha azonban a túlfogyasztás, tehát az ultra vagy szuperultra profitért folyó túltermelés irányítja a globalizációt, akkor hosszú ideig baj lesz az emberrel. De ez bizonyára kiprovokálja majd az ellenállást is.
Sz.E.: Legyünk egy kicsit pozitívan utópisták. Végül is Pasolini és Artaud, meg akikről beszéltünk, mégis annak a nagy példái, hogy minden kor kidobja nemcsak a zseniket, hanem a művészetnek, a szellemnek a mindennapi munkásait is, akiknek az a dolguk, hogy organizálják-megszervezzék és „átemberiesítsék”, átlényegítsék az életet, bármilyen nehéz küzdelemben is a fogyasztói iparral és a médiával, a televízióval.
D.P: Remélem, épp egy televíziós felvételnél nem sértek meg senkit, de valóban magamon is érzem azt, amit az előbb idéztem Pasolinitől, hogy amikor egy rádió- vagy televízió-riportban fogalmazok, ha tetszik, ha nem, az én agyam működésében is bekapcsol egy bizonyos öncenzúra. Ebben már utolértük a Nyugatot. Figyeld meg, ha megkérdeznek egy politikust, aki arra esküdött föl, hogy folyamatosan beszél, egyetlen védelmet használ ezzel szemben: sokszor nem mond igazat. Nem sajnálom őt, de bizonyos értelemben ő is áldozata a médiának, különösen a televíziónak, amit immár nem kerülhetünk ki, mert nélküle ma az emberiség nem lenne emberiség. Ilyen értelemben csodálatos dolog az Internet is, csodálatosabb, mint bármelyik nagy német vagy angol könyvtár – még ha nem egészen gondolom is így.
Sz.E.: A kettő együtt…
DP: Az öncenzúra azonban valóban működik annál az embernél, aki a kamerával szemben áll. Ennek kifejtése persze hosszabb időt igényelne, még gondolkodni kéne rajta.
Sz.E.: Van egy javaslatom, Péter: Pasolini gondolataival felvértezve, tessék, foglaljuk el a televíziókat!
D.P: Azokat megvédi az általa olyannyira szeretett rendőrség!
Sz.E.: Akkor foglaljuk el a rendőrséget! Legyünk rendőrök!
D.P: Ehhez viszont fegyver kell, az pedig mindig a hatalom kezében van.
Az Egy eljövendő élet című műsorhoz készült felvétel teljes, szerkesztett változata.
Rendező: Mispál Attila, Szerkesztő-riporter: Pintér Judit, Duna Televízió, 2005.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1489 átlag: 5.44 |
 |
|
