KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beavis és Butthead

Max es Móric visszatér

Barotányi Zoltán

Beavis és Butthead két komisz kamasz rajzfilmfigura, music-tévénkbe épített öncenzúra, a mindennel elégedetlen „alantas én”. Két megátalkodott hullámsávlovas, akiknek soha, sehol, semmi se jó. Csak a távkapcsoló.

Sok éve már, hogy a Music TV, a mindenható Demiurgosz létrehozta a maga paradicsomi univerzumát, benépesítvén azt különb s különbféle teremtményekkel, égitestekkel, hullócsillagokkal, a létezés hímnemű királyaival, s végre romlott asszonyi állatokkal. A teremtésben – mely egyes elvetemült eretnekek tanításainak megfelelően örökkön-örökké tart – csak egy hiány maradt: a megjelenített, testté vált ideális néző. Ő lesz a médium, a képek mágiája által életre keltett és hiperaktivált tele-gólem, aki felfogja és adóként továbbsugározza a szellemet a „Többiek”, a kevésbé fogékony, satnya asztráltestű, vizuális nyomoroncok felé. De jaj, a teremtés isteni műve emberkézre kerülvén az emberek ellen fordul, a föld mérges virágokat terem, lassan ébredezik a két huncut homunculusba zárt örök rossz princípium – s megszületik Beavis és Butthead, folytatván az indexelést: a tizenegyedik s a tizenkettedik csapás.

Teremtményeink már első ránézésre is gyanúsak: szándékoltan elrajzolt arcukon egyszerre trónol az örök gúny és megvetés, az elemi erejű rosszindulat s valami leírhatatlan debilitás. Pedig – s talán ez a szerencsénk – ők pusztán kétdimenziós rajzfilmfigurák. Mike Judge animátor zseniális teremtményei, kimászni sem tudnak a készülékből – de ez nem is szükséges, a szellem kiszabadult a sörösdobozból s járja bennünk s velünk együtt vitustáncát. Elöljáróban annyit, hogy Beavis és Butthead, a két fiatalkorú magyar kortársaival ellentétben nem iszik. Szüntelenül berúgott állapotukat pusztán képi drogoktól nyerik. Láthatóan sohasem másnaposak, igaz, nem is józanodnak.

Alapállapotuk a meredt és koncentrált tévénézés: elébb némi „channel-surfing” (villámgyors csatornaváltogatás) – stupid családsorozat, haldokló bálnák a parton, majd a kedvenc műsorok beharangozói: a válogatás nélkül öldöklő „Zsaruk” s a méltán népszerű „Vérfürdő” (már nem fontos törölközni... ) – remek felvezető és hangpróba a két bestiának. S azután jöhet a dolgok veleje, a napi tréning, a klipnézés, s ráadásul mindez a teljes reflektáltság hol üdítően feszült, hol oldott állapotában. A klipek mindenekelőtt leméretnek az örökkévalóság cinikus mércéjén: a skála két végpontján a „cool” (klassz, remek, frankó), illetőleg a „this sucks” (kb. „hát ez szar!”) helyezkedik el, utóbbi varázsszó kimondását a hüvelykujj automatikus mozdulata s gyors csatornaváltás követheti. A klipek alapminősítése azonban csak a fundamentum. Beavisék analitikus tekintete ugyanis semmilyen aprócska részletet sem hagy említés, és persze értékelés nélkül. Elébb a silányságukat feminin megjelenéssel leplező glamrock, soft soul, r’n’b, sat, negyedötöd tehetségek kapnak – eléggé el nem ítélhető intoleráns nyelvezettel – a fejükre („micsoda buzik”, „te, ezek külön ágyban alszanak”), majd jöhetnek a rémisztő ruhák, a „különleges”-en unalmas effektek, a tehetségtelen trükkök, a rossz klipek – „All of them sucks!” Csak egy dolog enyhíti hőseink purifikátori buzgalmát: a női bájak látványa – néhány kebel- és fenékcsoda, s a legsilányabb fércdarab is rögvest élvezhetővé változik számukra. De ó jaj. Beavis és Butthead a trubadúrhagyományok teljes félrehajításával a hímsoviniszta szexizmus alantas ösvényére téved: a nő számukra pusztán nyálcsorgattató „Lustobjekt” – s mi tagadás, ezen esetben a fiúk mást sem tesznek, minthogy szöveghűen kiolvassák a képi kódot.

Nihilista képes szótárukban a „cikis” dolgok közé tartoznak például az idős emberek („öregek, hö-hö”), az iskola, a képeken megjelenő feliratok („Nemde számtalanszor megmondtam: ha olvasni akarok, iskolába megyek”), a folyamatos képi történet („Ennek a videónak sztorija van! A sztorik szarok!”), a bonyolultság, s így tovább. A nemtetszés jelei feltűnőek és persze obszcén kivitelezésűek: a gúnyteli nyálcsorgatás, sliccmasszírozás, kanálnyi joghurt a kép-ernyőre, tvisztparódia, majd egy kéjes mozdulat a távkapcsolón s rögvest eszünkbe juthat a vesztes gladiátoron ítélkező cézár.

De tud a két felelőtlen elem hálás közönségként is viselkedni: buzgón kifejezik tetszésüket, ha „cool” (klassz) dologgal találkoznak: kedvenceik hatására szorgalmasan léggitároznak, headbangelnek (ütemes metálos fejrázás), kezükkel képzeletbeli dobokat vernek, majd jöhet a mini stage-diving (ez a közismert színpadról történő leugrálás) stílusosan a kanepéről a padlószőnyegre. A két selyme – habár tökéletes esztétikai etalonnak sem tekinthetőek – meglehetősen jó érzékkel választja ki kedvenceit, habár szempontjaik között a zene minősége mellett a tűz, robbanás, iszap, köpködés mint alapmotívumok s még néhány kulcsszó: segg, pénisz, orgazmus stb. is szerepet játszik (lásd: a King Missile határozottan szórakoztató Detachable Penis – Lekapcsolható pénisz – című produkcióját). A választék terjedelmes, az örök tini-brutálneostupid Kiss, Gwar, Megadeth, AC/DC és társaiktól egészen az olyan kreatív bandákig, mint a Porno For Pyros (Pornó pirókoknak), a Butthole Surfers vagy a Primus. S hogy szexizmusuk se maradjon csorbítatlan, kedvenceik között ott vannak a – „mankiller” női bestiák, a nőstény-macho zsenik, mint a Babes in Toyland, az L7 avagy a Cramps bikinis-géppisztolyos-szólógitáros Poison Ivy-je, a mérgező szömörce.

A fiúk számára mindez csupán elmaradhatatlan bemelegítés: hamarost kis felhőcskében eldurran a fejenként egydarab Tungsram-izzó s kalandra fel! A város még nem is sejti, de hamarosan lecsap korunk Max und Moritz-a, felbukkan a rókaképű Beavis (feltételezhető név etimológiája: becézett női nemiszerv plusz Elvis) és a nyúlszájú fekete „séró-báró” Butthead („Seggfej”), felhangzik a jellegzetes röhögés (Hö-hö-hö) s szék nem marad szárazon.

A legfőbb „probléma” (ugyan kinek!) s a kalandok kiapadhatatlan forrása, hogy kedves antipatikus hőseink képtelenek elhagyni az „esztétikai” szféra fent jellemzetten zamatos illatú trágyadombját s végre továbblépni a moralitás fennkölt világába. A megannyi (konzervatív) tiltakozást kiváltó felelőtlen, botrányos, antiszociális és gyermekien kegyetlen kalandok (melyeket csak erősít a narráció félénk kacsintó álszentsége) célpontja a külvilág, mely számukra merő játszótér, az emberek pusztán nagyobb méretű babák, velük arányos babaházzal és hülyeséggel. Ha a világ ostoba, hát rakjunk rá még egy lapáttal: horgásszunk a kanapéról (Coach-fishing), s fogjunk aszalt szilvával nyugdíjast járókeretestül, ítéljük halálra s végezzük ki a tücsköt láncfűrésszel, süssünk chipset döglött léggyel és egérrel, forgassuk meg magunkat a pucerájban és hányjuk le egymást meg a hülye szomszéd kutyáját, gyakoroljuk az iszapbirkózást melltartóban, bézbólozzunk békával, s végtére hatvanhoz közel, sörhassal, kopaszon-foghíjasan emlékezzünk vissza életünk nagy élményére: „We saw naked people!” („Láttunk pucér embereket!”) Vagy írjunk tanárunk segedelmével haikut a felnőni nem tudó és nem is akaró infantilizmus örök emlékműveként: „It was cool ha ha, When we killed the frog ha ha. It woet croak again.” (Klassz volt hö hö, Mikor kinyírtuk a békát hö hö. Többé nem brekeg.)

Kegyetlen ez a széria. Pontosabban kegyetlenül jó. Hallgassunk az alkotók intésére s ne utánozzuk (mindenben) Beaviséket. Csak nézzük – de azt buzgón. Hiszen, ha a másik MTV-vel próbálkozunk, hamar megtapasztalhatjuk Beavis és Butthead analízisének érvényességét. „This is stupid and sucks too. Let’s watch something cool. Change it!” (Ez hülye és idegesítő. Nézzünk valami menőt. Válts!)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1045