KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az ártatlanság kora

Hazugságok iskolája

Koltai Ágnes

Képmutatásba vagyok bepólyálva, és jót fog tenni, ha kihámoznak belőle. (E. M. Forster)

Martin Scorsese Edith Wharton 1920-ban írt és 1921-ben Pulitzer-díjjal kitüntetett regényét filmesítette meg. Az azonos című könyv az amerikai, egész pontosan a New York-i felső-középosztály életét; szokásait, viselkedését írja le, ahogy az a múlt század végére rögzült, majdhogynem artisztikusan kodifikálódott. A szokások bemutatása, éltető-megnyomorító ereje természetesen csupán a felszíne a regénynek.

A cseppet sem merengő, szentimentális Scorsese láthatóan nem a nosztalgiázás kedvéért választotta ezt a művet. Az ártatlanság kora szép film, amennyiben a szépen esztétikusaz, az esztétikuson pedig arányosat értünk. Megformált mű, olyan tradicionális film, mely a jellemek dinamikáján, a figurák ellentmondásosságán és a szituációk titokzatosságán nyugszik. És -jóllehet hősei állig be vannak gombolkozva – különös erotikus feszültség vibrál benne. Tulajdonképpen ez a sejtelmesség a lényege, rejtett belső kötőeleme, ez a – Forster-i értelemben vett – cselekménye.

A történet végtelenül egyszerű, mint minden szerelmi háromszögé: egy férfi és két nő kereng egymás körül. A vonzások és viszolygások, gyötrődések és önvádak, a fellángolások és a kétségbeesett lemondások örvényében kapálóznak. Össze-összekapaszkodnak, de végül mégiscsak a józan becsületesség győz: a szenvedélyre vereséget mér a köznapi tisztesség. De ne becsüljük alá a mindennapi erkölcsöt, mégha földre rántja is a romantikát (ott a helye!) és a szenvedélyes fellángolásokat. Bávatag, aki azt hiszi, hogy mindent tud az efféle históriákról.

Scorsese hihetetlen műgonddal építette fel azt a polgári világot, amelynek lefojtott levegője nemcsak a csipketerítőket, a hatalmas bársonyfüggönyöket, a selyemruhákat és a szmokingokat ülte meg, hanem e kor valós és költött figuráit is. A sznobérig, az eleganciába rejtett hazugság, a finomkodás, a boldogtalanság, a letagadott érzelmek légkörét idézi meg a rendező. Majdhogynem kézzelfoghatóan valós ez a világ, s szinte megcsapja orrunkat a naftalin és a parvenü gazdaság émelyítő illata. Ám ez csak a díszlet. Ami a pompás enterieurökben zajlik, az időn és téren túllép: az maga az örök emberi dráma, amit, úgy tűnik fel, nem lehet elégszer megmutatni.

E. M. Forster tíz évvel korábban, 1910-ben írta meg Szellem a házban című regényét. A könyv előképe Az ártatlanság korának, amint a belőle készült film a Wharton-adaptációnak. Ezek a regények és mozgóképes változatuk úgy térképezik fel a szeretetet, a gyűlöletet, a megalkuvást, az árulást, a vágyakozást, az unalmat és a kihűlt szerelmeket, mint térképész az ismeretlen földrészt. Precízen és hajthatatlan türelemmel. Nem hiába. Mert végsősorom nagyon egyszerű dolgokhoz vezetik vissza a nézőt-olvasót: az emberekkel mindig ugyanaz történik. Attól emberiek az emberi drámák, hogy ősidők óta ismétlődnek (szakasztott ugyanúgy), de nem unhatjuk meg őket, mert a véletlen, a kapcsolatok ceremóniamestere, őrangyala és rontó ördöge bujkál előlünk.

Az elmúlt két évben három rendező is olyan regényhez nyúlt, mely bátran merül el a mindennapok érzelmeiben (James Ivory, Sally Potter, Martin Scorsese). A Szellem a házban, az Orlando és Az ártatlanság kora a maga nagyon tradicionális formájában, már-már dermedt hagyománytiszteletében, dramaturgiájában és cselekményvezetésében nem iskolateremtő alkotás, mégsem lehet filmmúzeumba zárni őket. Ahogy felépítenek egy-egy érzelmet, gesztusaiban mutatják meg a nyiladozó szerelmet, ahogy a vágy sűrű atmoszféráját érzékeltetik, az páratlan. Kisléptékű művek, de hiszen erről is szólnak: csak a kis világok lüktetnek, csak a teljességükben végigélt kis érzelmek érzelmek, csak a kis igazságok átláthatók, s mi magunk is kisebbek vagyunk. Nagyra növesztett egónk árnyékában nyüzsgünk, de ha szerencsénk van, visszatalálunk önmagunkhoz. Ami ezen az emberléptékű körön kívül esik, könnyen válhat hazugsággá, képmutatássá és álságos erkölcsi kényszerré. Ezért lehet olykor kiegyezni a köznapi tisztességgel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1050