KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/február
KRÓNIKA
• Jancsó Miklós: Somló Tamás (1929-1993)
• N. N.: Trauner Sándor halálára
MAGYAR FILM
• Székely Gabriella: Választható csapdák Vélemények a magyar filmgyártásról
• Kézdi-Kovács Zsolt: Kell-e szeretni őket? Jegyzet a rendezőkről
• Fáber András: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Maár Gyula: Első hatvan évem Beszélgetés Maár Gyulával
• Nagy Gergely: Tudósítás a szakadtságból Beszélgetés Erdőss Pállal
• Hirsch Tibor: Csak kétszer élünk Magyar sikerfilm
1895–1995
• Gyertyán Ervin: A festészettől a mozidrámáig Hevesy Iván
• Kömlődi Ferenc: Hallgat a mély Hevesy Iván kötetéről
FESZTIVÁL
• Kozma György: Homó zsidó nácik fesztiválja (In)tolerancia
• Mihancsik Zsófia: Kétfajta szerelem Kerékasztal-beszélgetés
• Bojár Iván András: Vad éjszakák után Cyril Collard filmje
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: A tévé-mogulok csatája
• Barotányi Zoltán: Max es Móric visszatér Beavis és Butthead

• Molnár Gál Péter: És az Új Hullám megteremte az új nőt
• Bikácsy Gergely: Brigitte és Jeanne Viva Maria!
KÖNYV
• Varga Balázs: Nőnem est ómen Monográfia Mészáros Mártáról
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Az 1913-as év Pordenone
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Hazugságok iskolája Az ártatlanság kora
• Molnár Gál Péter: Shakespeare-piknik Sok hűhó semmiért
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Jónás, aki a bálnában élt
• Turcsányi Sándor: Dave
• Koltai Ágnes: Sonka, sonka
• Barotányi Zoltán: A Pusztító
• Kuczogi Szilvia: Ha te nem vagy kepés, édes...
• Békés Pál: A szökevény
• Tamás Amaryllis: Mrs. Doubtfire

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dave

Turcsányi Sándor

Ránézek, ugyanolyan. Ugyanaz az ember. Csak ma mintha mosolygott volna. Nem, nem úgy, ahogy szokott, hanem kedvesen. Ha nem ismerném, azt mondanám, szeretettel. Előre enged, figyelmes. Még a végén virágot kapok. Milyen szép csokor. Viccel, mintha mi sem történt volna, mintha nem ő rabolta volna el legszebb éveimet. Mikor a hálószobám előtt elköszön, különös szomorúság villan a szemében. Vagy vágy? Levesz a lábamról. Ugye, ezentúl mindig ilyen lesz?

A (film)művészet egyik legősibb és legásatagabb hazugsága ez. Már hogy megváltoztathatjuk éltünk. Abból az önző, kibírhatatlan szoknyabolond, mosdatlan szájú, kártyás-lovas, a tévé előtt kiborított sörösüveg társaságában hortyogó androidból egyszercsak megint nett udvarló lesz. Gáláns és választékos. Ha másként nem megy, hát valami furfangos személycsere útján. Mint legutóbb a Sommersbyben és most a Daveben. Persze, majd jön helyette valami jólfésült, kimosdatott alterego, mi meg mehetünk a szomszédasszonnyal a meccsre. Utána meg húzhatunk erről a planétáról, lévén lejátszottunk. Ez van egyfelől.

Másfelől viszont: mi, kültelki fiúk az átkos kitüntetett kedvencei voltunk, pionírok. Elvittek, nézzük meg belülről a Parlamentet, azt ígérték, aki jó lesz, eljöhet a fenyőfaünnepségre is. Még szép, hogy oda nem jutottam el. Ámde ott ülhettem, ahol a jónevű Komócsin elvtárs (a Zoltán). Megmutatták Kádár János székét (egy Reményi nevű osztálytársam sokáig keresgélte mellette Elmer Klos kapitány nevét). Így teltek napjaink.

Ivan Reitman, az Ovizsaru, a Szellemirtók és más egyéb infantilis egyebek rendezője Fehér Ház-i filmet forgatott. Most ovielnökkel. Tágul a világ, ma már a dedósok nem csak a Parlamentet láthatják belülről.

E művében Reitman a gonosz, korlátolt, kéjsóvár elnök helyett halk, finom, szerény alteregót állít az Ovális Szoba sarkába. Erről első bekezdésünk és Móricka összes tézise szól. Ezekután nekünk már csak annyi a dolgunk, hogy mindezt beleállítsuk a filmművészet folyamatába. A legjelentősebb áramlatok közül a leginkább hasonlatoshoz illesszük. Ehelyett – ceterum censeo – a Lumière-gyerekeket kellett volna idejében jól kifenekelni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1052