KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
              
   2011/április
ISZLÁM HÁLÓ
• Baski Sándor: Nem lehet kihúzni Arab twitter
DVD
• Tosoki Gyula: Eden Lake – Gyilkos kilátások
• Nagy V. Gergő: A furcsa srác
• Czirják Pál: Ismeri a szandi-mandit?
• Teszár Dávid: Yona, a pingvinek királynője
• Varga Zoltán: Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró
• Pápai Zsolt: A Mephisto-keringő
MOZI
• Alföldi Nóra: A gyerekek jól vannak
• Forgács Nóra Kinga: A HR-menedzser
• Vajda Judit: Kedves szomszéd
• Tüske Zsuzsanna: Hajszál híján úriember
• Sepsi László: Sorsügynökség
• Baski Sándor: A belgrádi fantom
• Pápai Zsolt: Eljő a napunk
• Kovács Kata: Ébredj velünk!
• Kovács Marcell: Ismeretlen férfi
• Parádi Orsolya: Anyát a Marsra
DVD
• Gelencsér Gábor: Az én XX. századom
ALIEN-MOZI
• Sepsi László: Valakik odafent Látogatók az űrből
MAGYAR TABU
• Bori Erzsébet: A velünk élő spicli Magyar ügynökfilmek
TÓTH ÉS TOTH
• Ruprech Dániel: A kétarcú rendező Tóth Endre // André de Toth
ALIEN-MOZI
• Varró Attila: Elidegenedés Testrablók az űrből
• Orosdy Dániel: Figyeld az eget! A sci-fi horror két klasszikusa
KRITIKA
• Kolozsi László: Békaperspektíva A zöld sárkány gyermekei
AUSZTRÁL FILM
• Zalán Márk: A kenguru ugrani készül Ausztrál új hullám
• Szalay Dorottya: A vágy motorja Jane Campion
KRITIKA
• Pálos Máté: Az elcsábított naplója Chloe – A kísértés iskolája
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Empátia és absztrakció Beszélgetés Fillenz Ádám operatőrrel
FILMISKOLA: A ZENE
• Géczi Zoltán: Ördög bújt a partitúrába Alternatív összhangzattan
• Hubay Gergely: A jóltemperált futószalag Így készül a filmzene
MAGYAR TABU
• Barotányi Zoltán: Az ügynök halála és feltámadása Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: És mégis mozog Új magyar film
TÓTH ÉS TOTH
• Sólyom András: Kalandtúra ’39 Varsói gyors
AUSZTRÁL FILM
• Szabó Ádám: Kertvárosi holttér David Michod Ausztráliája
ALIEN-MOZI
• Vajda Judit: Twilight Zone Pittacus Lore: A negyedik
ISZLÁM HÁLÓ
• Schreiber András: Perzsa cenzor A Panahi-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MOZI
• Varró Attila: A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar tabu

Magyar ügynökfilmek

A velünk élő spicli

Bori Erzsébet

A rendszerváltás óta eltelt húsz év kibeszéletlen tabuja a Kádár-rendszer besúgóinak története, a múlt sajnos velünk marad.

Ezt (is) elszúrtuk. Mintha a magyar társadalom be lenne oltva a múltjával való szembenézés ellen, a posztszovjet országok javával ellentétben nekünk a rendszerváltáskor sem sikerült tiszta lapot nyitnunk. Hiába volt elõttünk a német minta, hogyan kell ezt jogállami módon és világos logisztikával végigvinni, mi nem kértünk a radikális és távolról sem fájdalommentes, de akut lefolyású és teljes gyógyulást ígérõ megoldásból. Az elsõ szabadon választott parlamentben, mint kiderült, legalább huszonöt hálózati személy ült, a Nemzetbiztonsági Bizottságba is jutott belõlük vagy négy. Az iratok 90 évre szóló titkosítását indítványozó (Pozsgay-Király-Fodor benyújtotta) törvényjavaslat ugyan elbukik, a III/III-ast feloszlatják – egyes vélemények szerint beáldozzák –, de az állomány visszavág egy több mint 120 prominens érintett nevét tartalmazó listával, amely az új vezetõk asztalán landol (ennek a listának a kibõvített változata jelent meg, illegálisan, az interneten 2005-ben). Legkésõbb ekkor – 1990 tavaszán – határozottan lépnie kellett volna a miniszterelnöknek, mert az a lista már elõrevetítette a legrosszabb forgatókönyvet: a nyilvánosságtól elzárt iratokban rejlõ zsarolási potenciált, a párt- és aktuálpolitikai felhasználás és a manipulációk veszélyét. Ahová mára eljutottunk, annál már nem nagyon van lejjebb: ha te lebuktatod az én spiclimet, akkor én is lebuktatok egyet a te oldaladról; ha valaki leleplezõdik, nem az a kérdés, hogy mit tett, kiknek ártott (vagy nem ártott), hanem az, hogy kinek milyen politikai érdeke állhat a leleplezés mögött; ártatlanokat vádolhatnak meg bizonyíték nélkül, miközben akár évtizedeken át, akár telefonkönyvnyi jelentést író ügynök is takarózhat azzal, hogy a dokumentumokat lejárató célzattal meghamisították – a párthívek kemény magja hinni fog neki, kiáll érte, sõt a kutatót állítja pellengérre, a közösség pedig erkölcsi megtisztulás helyett már csak undorral, fásultan vagy cinikusan fogadja az újabb leleplezéseket és az idõnkénti törvénykezési nekibuzdulásokat szokás szerint követõ kudarcokat.

Közben eltelt húsz év, voltak részeredmények, de az anyag máig feldolgozatlan, hiányos, vannak át nem adott, lappangó vagy akár 2067-ig (!) titkosított akták, nem teljes az irategyesítés, nem vetették össze a különbözõ adatbázisokat. Engedély birtokában az állambiztonsági múlt valójában csak elvileg kutatható, mert a technikai feltételek hiányosak, sok múlhat egy segítõkész levéltároson vagy a vakszerencsén.

Több fontos kötet szerzõje mellett néhány dokumentumfilmes is nekivágott a rögös útnak. Jellemzõen nem történészek és szakemberek, hanem civilek, akiket valamilyen személyes érintettség motivált. Kivételt képez Papp Gábor Zsigmond lényegében ismeretterjesztõ darabja, amely a BM oktatófilmjeibõl készített összeállítás. Az ügynök élete érdekes és szórakoztató, ám a szereplõi cseppet sem tûnnek félelmetesnek. Talán a házkutatás az elõretolt vicénével kelthet némi borzongást azokban, akiknek közvetlenül vagy közvetve volt már része ilyesmiben. A rendszerváltás utáni nemzedékek szemében inkább röhejesnek, szánalmasan avíttnak, egészében ártalmatlannak tûnhet fel mindez, a mûbõr retikül díszcsatja mögött rejtõzõ fényképezõgéplencsével, az „ávós” zsargonnal és a konspiráció túlbonyolításával egy puha rendõrállamban, amelynek titkosszolgálati alkalmazottait nem fenyegetheti semmilyen veszély. A Kõnig nevû hosszúhajú fiatalember – alighanem a demokratikus ellenzék tagja

– felhõtelensége szemben a megfigyelõi frusztrált irigységével egy Pavel Kohout történetre emlékeztet.

Ifj. Nádasy László – operatõr, dokumentumfilmes – Szigorúan titkos! címmel négyrészes opust szentelt filmrendezõ apja titkosszolgálati megfigyelésének, ami évtizedeken át folyt, legkésõbb 1957-tõl. (Korábbról nincs adat, mivel az államvédelmi iratok jó része megsemmisült 1956-ban.) A fiú arra szeretett volna választ kapni nyomozása során, hogy miért tört meg a hatvanas években apja pályája. Nádasy dramaturgszakon végzett a fõiskolán, és a Hunniában egybõl remek feladatokat kap: dramaturgként közremûködik a Feltámadott a tenger és az Életjel elkészítésében, majd együtt dolgozik Fábri Zoltánnal a Körhinta, Várkonyi Zoltánnal a Keserû igazság forgatókönyvén. Négy év múlva már önálló rendezéshez jut; az 1958-as Razzia egyik figurája a Horthy-rendõrség besúgója, míg a forgatókönyvíró a jelentésírásban is termékeny „Budai” fedõnevû ügynök. 1961-ben készíti el legjelentõsebb mûvészi vállalkozását; a balladai hangvételû film voltaképpen a Körhinta munkáskörnyezetbe helyezett párdarabjának is tekinthetõ. A Megöltek egy leányt nem hoz sikert a maga idejében, csak utólag értékelõdik fel. A következõ évben magánéleti drámát rendez (Lopott boldogság), három év múlva egy bûnrossz kémfilmet (Fény a redõny mögött). A stúdióban tevékenykedõ ügynökök, élükön „Budaival” – akiket Nádasy bizonyára a barátainak vél – nem kevés kárörömmel számolnak be a kudarcról és a film körül keringõ pletykákról. És itt rövid úton véget is ér Nádasy játékfilmrendezõi karrierje. Dolgozik még a televíziónak, elkészít egy jelentõs dokudrámát (Éva A. 5116; ennek fõszereplõjérõl forgatja majd 2006-ban ifj. Nádasy László az Örök Évát), a halála elõtti években pedig portrésorozatot indít jeles pályatársairól.

Ifj. Nádasy László azzal az elõfeltevéssel vágott neki a közel négyórás filmfolyamot eredményezõ munkának, hogy a titkosszolgálati megfigyelés, rosszindulatú ügynöki jelentések állhatnak az apa elakadt karrierjének hátterében, de ezt végül nem sikerült igazolni. A szolgálat négy kategóriába sorolta a célszemélyeket; a rendszer feltétlen híve és a veszélyes ellenség között terjedõ skálán Nádasy a második, ideológiailag megbízható csoportba került, csak népikollégista múltja és kapcsolatai ejtettek foltot a káderlapján. A széttépett és/vagy a párttitkár arcába vágott párttagkönyv olyan toposz, amellyel sûrûn találkoznak a korszak kutatói. Ez esetben gyakorlatilag bizonyítottnak tekinthetõ, hogy ilyesmi itt nem történt meg, hiszen a filmgyártás szigorúan ellenõrzött terepén 1957-tõl folyamatos a megfigyelés, több ügynököt foglalkoztatnak, akik egymásról is jelentenek, s így a rendszerre csekély mértékben veszélyesnek ítélt Nádasy minden lépésérõl beható ismeretekkel rendelkeztek, egészen odáig menõen, hogy mit vélt kiolvasni Gomulka szemöldökfelvonásából. Az ügynöki jelentések nem személy szerint rá fókuszálnak, hanem a Hunnia és a Budapest filmstúdió egész alkotói körére, amelyen belül sokkal veszélyesebbnek elemnek tartják Várkonyit, Fábrit vagy Makkot – akikrõl viszont nem állítható, hogy a kitüntetõ belügyi érdeklõdés elgáncsolta volna õket a pályán. Ám hogy ifj. Nádasy kameráját nem pusztán a fiúi elfogultság vezeti, azt a család lehallgatása bizonyítja. Gervai András könyvében (Fedõneve:”szocializmus”) Jancsó Miklóst idézi, akinek a rendszerváltás körül azt mondta egy rendõrtábornok, hogy filmrendezõket azért nem szerveztek be, mert Aczél György nem engedte. Gervai ebben Jancsó naivitását látja, holott az igazság valahol középen lehet: a nemzetközileg is elismert, nagy nevektõl valószínûleg elhessegették a III/III-at, nem csekély frusztrációt okozva ezzel az állománynak, amely így kettõzött erõvel vetette rá magát a másodvonalra. Pedig mennyivel izgalmasabb lett volna a megrögzött polgári csökevény Makk és Várkonyit becserkészni, vagy az „anarchista” Jancsó rendszerellenes vicceit, magánéletét vagy valutaügyeit vizsgálni (ez a szolgálat egyik kedvence, hiszen az irreális szabályokat kivétel nélkül mindenki kénytelen volt megszegni, ha nyugatra utazott), mint Nádasyt, aki a hatvanas évek második felétõl már alig mozdult ki otthonról, a négy fal között verte az írógépet. Az Anti bácsi jelentései címû rész a szolgálat bürokratikus kisgömböc jellegérõl rántja le a leplet. Az egyre nagyobbra dagadó III/III-nak és az ott foglalkoztatottaknak naponta igazolniuk kellett önnön fontosságukat és szorgalmukat, amihez növekvõ számú ellenségre és beszervezettre volt szükség. „Ott voltak minden kilométerkõnél”, így az sem kerülte el a figyelmüket, hogy Nádasyné elhelyezkedett a Chinoinnál. S mivel volt ott nekik egy jó emberük (hogy is ne lett volna?), mi sem tûnt kézenfekvõbbnek mint összeereszteni õket. A telefonszerelõ K. Antalt a technikai részlegénél foglalkoztatta a Cég, nem volt tartótisztje és írásos jelentéseket sem kellett produkálnia; azt a feladatot kapta, hogy férkõzzön be Nádasyék bizalmába és otthonába, hallgassa le õket és telefonon számoljon be arról, amit megtudott. Annyira nem volt érdekes az ügy, hogy erre drága mûszaki eszközöket és belsõ személyzeti munkaidõt áldozzanak, Anti bácsi egyszerûen rácsatlakozott a vonalra, és ha hallotta, hogy csöng a telefon, futott a sufniba kagylózni. A történet végtelen pitiánersége mellett a megbízás tökéletes értelmetlenségével tüntet, és Anti bácsi boldog volt, amikor „dekonspirálódott”. A filmben elmeséli, hogyan zupálták be, milyen munkái voltak és hogy mûködött a kapcsolattartás. A megfélemlítés és zsarolás párban járt bizonyos szerény kiváltságokkal, de mindez nem homályosította el az egyszerû melósban annak tudatát, hogy nem jó, amit csinál. Most nyolcvan felett van, hozzátartozói meghaltak, s évek óta azt várja, hogy érte mennek és felelõsségre vonják.

Ifj. Nádasy közel négyórás filmje szigorúbb rostálást és feszesebb dramaturgiai szerkezetet érdemelt volna, hogy a nézõ is közel kerülhessen ahhoz a történethez, amely a rendezõt fájdalmasan közelrõl érintette.

Elsõ látásra Gulyás Gyula kétrészes, 172 perces Idézése is ormótlannak és terjengõsnek tûnik, de a kitartó nézõ elõtt lassan feltárul a szerkezet: ami kezdetben szétesõ benyomást kelt, arról kiderül, hogy nagyon sok külsõ pontból tart a középpont felé, ráadásul Gulyásék folyamatosan emelni tudják a téteket, s a végén katartikus hatást érnek el. Mindez nem hatotta meg azt a nézõt, aki a kritikustömeg.org filmes weboldalon ingerült véleményének ad hangot: „… beszélnek, beszélnek, beszélnek – azok számára, akik nem éltek akkor, vagy nem tartoztak az említett rétegbe, körökbe látszólag teljesen érdektelenül. Mindezt fekete-fehérben, rosszul megvágva, három órán keresztül! Számomra rendkívül idegesítõ és szánalmasan élettelen alkotás az Idézés. Gulyás Gyula /…/ nem jött rá arra, hogy manapság már annál jóval több kell egy dokumentumfilmhez, minthogy néhányan magvas gondolatokban bírálnak egy rendszert, és a kamera hosszasan bámulja õket. Egy kis élet kellett volna. Vagy legalább annyi, hogy kiírják a megszólalók nevét…” Ez utóbbi kritika jogos, s hozzávehetjük még a zajos vendéglátóhelyeken felvett, rosszul hallható beszélgetéseket is. A vitatható vélemény (és a Biszku-film sikertörténete) arra utal, hogy a fiatalabb korosztályt nem tudják elérni a mégoly fontos, de régi vágású filmek.

Az alkotók által megismerés-történetnek nevezett doku alaphelyzete: „közülünk egyvalakit beszerveztek, aki aztán éveken át jelentett magánszemélyekrõl, csoportokról. Ezek a dokumentumok és a különbözõ emlékek idézik meg egykorvolt kollegánkat, haverunkat, kinek-kinek elv- és munkatársát, ismerõsét és legközelebbi rokonát. Önkéntelenül is azt a kort, amikor minderrõl mit sem sejtve fiatalok voltunk”. A Cinema 64 amatõrfilmes csoportban és környékén gyülekezõ ifjú titánok ma már sokat megélt, érett korú emberek, akik vérmérsekletük, világlátásuk és korábbi tapasztalataik függvényében a legkülönbözõképpen reagálnak arra a bejelentésre, hogy hajdani barátjuk 1966 óta „Mészáros Tibor” fedõnéven az állambiztonság „jól irányított, lelkes, jóképességû” ügynöke, aki nem éri be az utasítások szolgai követésével, hanem öntevékenyen és kreatívan dolgozik, tele van új ötletekkel és javaslatokkal. A film elsõ része (Micsinyai micsinyálsz) arra tesz kísérletét, hogy megrajzolja Micsinay Tamás portréját, amihez még grafológus segítségét is igénybe veszik. Döbbenetes eredménnyel, akarom mondani eredménytelenséggel. Ahány megszólaló – és vannak vagy harmincan –, annyi Micsinay, mintha hõsünknek nem is lett volna saját személyisége, s mindenki azt látta benne, amit belevetített. Bojtár Endre ismerte õt legkorábbról, még a Kölcseybõl: az apjával élt, akit istenített; elhanyagolt külseje az osztály páriájává tette; mesékkel próbálta magát érdekessé tenni, amelyek az arisztokrata származástól apja a világháborúra döntõ hatású kémtevékenységén át saját fegyveres felkelõi szerepéig terjedtek. Talán a mimikri, a konfabulációs tehetség az a vonása, amelyre az ismerõsök legtöbbje felfigyelt, bár voltak olyanok is, fõleg a fiatalabbak között, akik felnéztek rá és minden szavát elhitték. Abban már nincs egyetértés, hogy ez a hazudozás súlyos jellemhiba, avagy egy színes egyéniség szórakoztató kiáradása.

Ez a kérdés súlyát is veszti a második részben (Gyökértelen gyökér), amelyben a szereplõk szembesülnek Micsinay ügynöki tevékenységének bizonyítékaival. Gulyásék régi alkotói módszere, hogy bemutatják az anyagot a közremûködõknek és az eseményen készült felvétel is része lesz az elkészült filmnek. Ezen a vetítésen ott ül Micsinay Tamás lánya is. Az õ szerepeltetése, bevonása a megismerés-történetbe az én szememben a film minden hibáját felülírja. Amikor az elsõ részben elõször jelenik meg az ügynök rokonszenves, felnõtt lánya, a nézõben megáll az ütõ. Kiderül, hogy nem tud semmit az apja múltjáról, akirõl szeretettel és tisztelettel beszél. Majd egy idõ után maga hozza szóba, hogy milyen vádak érték. Azt nem látjuk, hogyan fogadja az elé tett dokumentumokat, de az õ helyzetére rímel Rajk Lászlónak az a mondata, hogy nem az az érdekes, amit a leleplezett besúgók éreznek, hanem amit a gyerekeik. Dühönghetünk a közmegbecsüléstõl övezett, magas hivatalba jutott ügynökökre, akik csak a haláluk után buktak le, de a történetük a család szégyenével és fájdalmával válik kerekké. A vétkes gyerekének ezúttal nem a sajtóból kell megtudnia az igazságot, és nem marad magára a gyalázattal, hanem a besúgott áldozatokkal együtt kap lehetõséget a tények feldolgozására, és ez mindenképp a Gulyás-féle filmkészítés erkölcsi diadala.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10586