KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Beszélgetés András Ferenccel

Füstbe ment tervek

Bársony Éva

Kellő távolsággal figyelték a küzdelmet. Ha valaki az első filmmel befutó lett, bevették maguk közé, ha nem, mosták kezeiket. Sok tehetséges rendező vérzett el.

A láthatatlan múltról szeretném kérdezni, de a látható jelen előtérbe tolakszik. A véletlen egybeesés beszédes: alig egy órája hallottam Önt a Nap Tv-ben, amint a pasaréti filmgyár eladásáról mondta el a véleményét. Mielőtt rátérnénk eredeti témánkra, kérem, itt is mondja el, Pasarét védelmében, amit fontosnak tart.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy maradjon filmgyár a magyar filmgyártás bölcsője. Ne adják el luxuslakótelepnek sem 120 millióért – forintban! –, sem sehány millióért. Koppenhágában láttam a hírneves filmgyárat, a mi Pasarétünknél nyolc évvel öregebb Nordiskot. Érintetlenül őrzik Asta Nilsen öltözőjét, díszletek közt ott áll Dreyer felvevőgépe, minden egykori berendezéssel, úgy, ahogy a némafilmek idején használták őket Pasaréten 1914 óta a magyar filmesek nemzedékei dolgoztak megszakítás nélkül. És dolgoznak ma is, mindkét műteremben. Ott akkor is folyt a munka, amikor a háború idején itt, a Róna utcában leállt az élet. Sőt, Lohr Feri bácsiéknak a legvészesebb időkben is sikerült megmenekíteniük a gépeket a „Pasán”. Az utóbbi harminc-negyven évben kirajzott filmes nemzedék is szakmai bölcsőjének tekintheti azt a gyárat: 1958-tól a legutóbbi időkig ott működött a Balázs Béla Stúdió, vagyunk néhányan, akik ott kaptunk először lehetőséget a rendezésre. Személy szerint erős szálak kötnek ahhoz a gyárhoz, Herskó János Két emelet boldogság című filmjének statisztájaként, 15-16 évesen, itt kerültem először közvetlen kapcsolatba a filmmel. Itt pecsételődött meg a sorsom.

Nemcsak a lélek, a józan ész is azt diktálja, hogy nem szabad földig rombolni azt, ami megvan és működik. Még mindig könnyebb rákölteni – az egyik műteremre ráfér a felújítás –, mint újat építeni. Arra ugyanis sosem lesz pénz. Szomorú példának ott van a Nemzeti Színház, amely nincs. Ma a filmszakma csődben van, de ezt át kell vészelni, megőrizve mindazt, amivel újra nekilendülhetünk. Előbb-utóbb új televíziós csatornák indulnak, s azokon az emberek filmeket akarnak látni. Filmeket tehát ezután is kell gyártani, és egyre többet kell. Egy időben a pasaréti műtermekből évente 60-70-100 tévéprodukció került ki, falaik között virágzott fel a tévé aranykora. (Néhány héttel a beszélgetés után a „pasaréti helyzet” biztatóbbnak látszik; a szerk.)

Akár akarjuk, akár nem, a XXI. század az audio-vizuális közlés százada lesz, az irodalom és más művészetek is a képi művészet révén jönnek be a szobánkba. Ha éveket kihagyunk ebből a közlésből, az már soha többé nem pótolható egy ember életében. Roppant felelősség hát egy új telephely reménye nélkül lesöpörni valamit, ami létezik, amiben dolgozni lehet. Ilyet a világon sehol nem tesznek.

Beszélgetésünk tulajdonképpeni tárgya mindaz, amit fontosnak tartott volna a pályáján, mégis láthatatlan maradt: elvetélt filmterveiről, megvalósulatlan rendezői álmairól kérdezem.

Elöljáróban el kell mondanom, hogy a szamárlétra legalsó fokán kezdtem. Kalappucoló mindenes meg kávéfelszolgáló ügyelő voltam a televízióban, néhány év alatt eljutottam az adásrendezői grádicsig. Itt, a Dialóg Stúdióban, amelynek vezetését három éve vettem át Bacsó tértől, újrakezdtem a létrát. Másod-, majd első asszisztensként dolgoztam Fábri Zoltán, Mészáros Márta, Sára Sándor Kovács András és Gyöngyössy-Imre mellett. A főiskolára úgy kerültem be, hogy már húsz-harminc filmben és több száz tévéprodukcióban dolgoztam. A főiskola után, 1973-ban, visszamentem a filmgyárba, ugyanazt csinálni. Ma még inkább meggyőződésem, mint valaha, hogy a szakmát így lehet megtanulni. A főiskolán senki nem bolond kiadni az igazi trükkjeit. A mesterszakács sem árulja el a receptjét, az ízek forszát, amit egyedül ő ismer. A filmrendezést is úgy lehet megtanulni, hogy ellesed. Ott állsz a mestered mellett, és figyelsz. Érdemes utánanézni, hogy akik Fábri Zoltán asszisztensei voltak, akárcsak egy-két filmben, azok álmukból fölriadva is a legnagyobb biztonsággal tudják a szakmát, nem okoz gondot, hová tegyék a kamerát és hová állítsák a színészt. Ezt a szakmai iskolát tapasztalataim szerint a pályakezdő filmesek ma szinte teljesen figyelmen kívül hagyják. Talán én voltam az utolsó, aki saját jószántamból vállalkoztam arra, hogy végigjárok egy ilyen iskolát. Fábri Zoltántól azt is megtanulhattuk, hogy. mit jelent a munkában a morális tartás, és hogy a nézőt sohasem lehet lesajnálni, hogy a filmbe érzelem kell, katarzis és hatás.

Emlékszem, Mészáros Márta Örökbefogadásában dolgoztam első asszisztensként, amikor az elfogadás után Költő Miklós, a Hunnia akkori stúdióvezetője a filmterveimről érdeklődött. Azonnal három-négy ötlettel álltam elő, mire megkérdezte, melyik a legolcsóbb. Akkor már jó ideje egy kis társaság tagjának mondhattam magam, Bódy Gábor, Dobai Péter, Magyar Dezső, Sipos István tartoznak ebbe a körbe. Pályakezdőként rögtön nagy fába akartam vágni a fejszémet. Mint Dobai írásainak nagy tisztelője, először a Csontmolnárok, majd a Tartozó élet című regényéből terveztem filmet. Az utóbbiból írt forgatókönyvem, a Szál és csomó tartotta magát egy darabig a dramaturgián, csak aztán vérzett el. Az 1940-44-ben játszódó történetben egy katonatiszt úgy válik hőssé, hogy öngyilkos lesz. Akkor éppen két filmvállalatba vonták össze a négy stúdiót, én a Budapesthez tartoztam. Nemeskürty tanár úr sajnálkozva tárta szét a karját: épp akkor jött ki egy film erről a korról. Jó könyv, biztos jó film lenne belőle, mondta, de minek.

A Csontmolnárokból miért nem lett film?

Túlságosan költséges lett volna, mint minden történelmi film. A külföldi helyszínek, kosztümök, kellékek, a történelmi miliő kívánalmai olyan sokba kerültek volna, hogy tulajdonképpen szóba sem jöhetett igazán a megvalósítása. A regényben az vonzott, hogy Dobai a szabadságharc utáni éveket a szókárostól eltérő szemszögből jelenítette meg, és a magyar emigráció ábrázolásával a közfigyelemből eddig kiesett összefüggéseket emelt előtérbe. Számomra külön izgalmas volt az a felismerés, hogy ebből az országból ötven-száz évenként emberek tömegei kerülnek határon kívülre, s amint kikerültek, azonnal az kezdi foglalkoztatni őket, hogy mit kellett volna másként tenni; ki mit rontott el, ki miért felelős. Ha meggondoljuk, ugyanez történt 1919 és 1956 után is. Szerettem ezt a könyvet, nem mondtam le róla, hogy egyszer mégis megrendezem, pedig húsz éve már, hogy füstbe ment a terv.

Húsz éve éppen hogy túl volt a főiskolán. Az elutasítások után mit léphetett egy pályakezdő?

Indulni akkor is nagyon nehéz volt, az elsőfilmesnek ezer próbatételt kellett kiállnia. Ha a stúdióvezető nemet mondott egy könyvünkre, nekiálltunk írni a következőt. Azokban a kezdeti években több kísérletem feneklett meg, köztük például egy háromtételes Petőfi-film terve. Kapitány Gábor barátommal még a BBS pályázatára három epizódot szerettünk volna megmutatni Petőfi életének utolsó szakaszából, Ocatotaia címmel. Kardos Ferenc akkor készült el a Petőfi ’73-mal így aztán az összes többi pályázat elvérzett. A miénkkel együtt Az első filmgyári éveim a meg nem valósult tervek jegyében teltek, szép számmal születtek forgatókönyveim, mire az első nagyjátékfilmemhez eljutottam.

Térjünk vissza az említett beszélgetéshez Köllő Miklós stúdióvezetővel. Gondolom, volt olcsó filmhez is ötlete. Azzal mi lett?

A hetvenes évek derekán történt, a filmgyárban ismét visszaállt a négy-stúdiós struktúra. Köllő valóban elégedett volt -a tervemmel, mert kis pénzből is megvalósíthatónak tartotta. Jóformán mindvégig egy családi ház udvarán meg a teraszon megterített asztal körül zajlott a történet, egy augusztus 20-i családi ünnep, amelyre a Balaton-felvidéki házba magas beosztású funkcionárius érkezik vendégségbe.

Ez volt tehát az első nagyjátékfilmje, a Veri az ördög a feleségét, amely viszont nem maradt meg tervnek...

–... de két évig bizonytalan volt, hogy elkészülhet-e egyáltalán. Ha Köllő Miklós nem hisz erősen benne, ha az akkor dramaturg Vásárhelyi Miklós és Makk Károly tanárom nem áll mellé, ugyanúgy elvérzik, akár a többi filmtervem. A filmfőigazgatóságon gyanakodva fogadták, valójában nem volt tisztán átlátható, vajon a könyv milyen lesz majd a vásznon, hogyan hat filmként. A gyárban, a magát biztonságban tudó rendezőnemzedék több tagja általában nem szívesen ment csínbe a nyeretlen kétéves elsőfilmesekért. Kellő távolságból figyelték a küzdelmet: ha valaki az első filmmel befutó lett, bevették maguk közé, ha nem, mosták a kezeiket. Sok tehetséges rendező vérzett el ily módon már a pálya elején. Esetemben ráadásul bizonytalan kimenetelűnek látszott, sőt határozottan kínos is volt, hogy vajon egy funkcionáriusról groteszk iróniával szóló film humora hol és kin fog végül csattanni. Az elfogadás után egy héttel még nem tudtam, mi lesz a filmem sorsa. Valaki aztán leküldte Őszödre, a Pártüdülőbe, ahol a fontosnak számító vezetők feleségestül végignevették a vetítést. Másnap meg-született a döntés, a film mehet. Ugyanazzal az erővel maradhatott volna dobozban.

Ezzel szemben bejárta a fél világot. Józan számítás szerint ezután biztos kevesebb terve került a papírkosárba.

Öt éven át minden. 1977-től 1982-ig a televízióbeli Végkiárusításon kívül nem forgattam filmet. Gion Nándor Latroknak is játszott című regényét nagyon szerettem volna megrendezni. Bonyolult, sokszálú történet a kisebbségi létről. Egy bácskai faluban három nemzedék sorsát kíséri végig a századfordulótól a negyvenes évekig. A kisebbségi kérdés e tájékon akkor tabunak számított, pontosabban nem létezett. De nekifogtam, mert roppant izgalmas és szép történetben bontakozik ki az egymás mellett élő magyarok, szerbek, svábok sorsa egy korban, amikor hol a szerbekből lesz kisebbség, hol a magyarokból. Attól függően, hogy éppen hová csatolják a falut, ahol élnek. A svábok pedig így is, úgy is mindig kisebbségnek számítottak. Elmentünk Zágrábba, Újvidékre, Belgrádba, tárgyaltunk a ZDF-fel is, végül le kellett tennünk a filmről. Nem sikerült hozzá pénzt szerezni.

Ügyetlenek voltak, vagy politikai meggondolások játszottak közre abban, hogy nem találtak támogatót?

Ügyetlenek voltunk, nem értettünk a menedzseléshez. A magyar filmnek soha nem volt menedzsmentje. Most sincs. Nálunk a művészet, az esztétikum volt a kizárólagos kérdés, hogy hogyan lehet egy filmre pénzt szerezni, az nem volt téma. Az pedig pláne nem, hogy a filmnek netán be kell hoznia a ráfordított összeget. Ennek az egyoldalúságnak isszuk meg a levét. Az a menedzsment sem létezett, ami a lengyeleknél igen. El tudták adni magukat, a művészi sikereiket, a nagyok híre az új generációknak is utat tört a nemzetközi filmgyártásban. Meg lehet nézni az összes jó rendezőjüket. Skolimowski Angliában és Amerikában dolgozik, Wajda Franciaországban és ahol akar, Agnieszka Holland egyik filmje francia színekben készült, a másikat a Warner Brothersnél forgatja és a csúcsproducere Francis Ford Coppola. Kieslowski a velencei nagydíjas filmjét a franciáknál csinálta, és nemcsak Polanski hanem Zulawski és mások mind nemzetközi porondon működnek. Nálunk egyedül Szabó István lépett elő olyan filmmel, amellyel maradéktalanul magára hívta a nemzetközi figyelmet. A magyar film feladata évtizedekig az volt, hogy jól szerepeijén a fesztiválokon. Moszkvában, Cannes-ban, Velencében és az itthoni szemléken. A filmrendezőktől senki nem várta el, hogy amit csinálnak, az telt házakat vonzzon, eladható legyen. Kívül rekedtünk a nemzetközi kereskedelem és forgalmazás áramkörén. Nálunk a szakmai köztudatban a közönségsiker valósággal megbélyegző volt. Gyanús. Ma is az. Csakhogy egészen mások ma a körülmények, a régi beidegződésünkkel nem megyünk semmire, és életveszélyes, hogy még mindig tartja magát nálunk a fesztivál- és szemlecentrikus szemlélet. A magyar filmgyártás fennmaradásának az érdekében végre tudomásul kell vennünk, hogy nemcsak egyetlen szempont szerint lehet filmet csinálni. És a szempontok sokaságában a néző szempontjának, a nézhetőségnek és eladhatóságnak igenis létjogosultsága van. Ehhez pedig újra meg kell tanulni a szakmát, az alapoktól kezdve. Meg kell tanulni, hogy hogyan lehet egy történetet érdekesen elmesélni filmen.

Elkanyarodtam a témától, pedig a legnagyobb film-álmomról még nem esett szó. Nagyon régóta szeretném megrendezni Szerb Antal Utas és holdvilág című regényét. Egyszer, már évtizede a küszöbéig jutottam, hogy nekifogjak, de kívülálló okokból nem jött létre az olasz-amerikai-magyar koprodukció. Nem mondtam le róla, addig nem akarok meghalni, míg meg nem rendezem. Szerencsére a történet időtálló, remélem, egyszer lesz rá pénz.

Mindeddig olyan tervekről beszélt, amelyek pénz híján mentek f üstbe. Kizárólag anyagi okok játszottak közre egy-egy fiaskóban?

Nem egészen. Páral könyvéből, A százszázalékos nőből azért nem sikerült filmet forgatnunk a cseh tévével, mert Prágában, az utolsó pillanatban a partnereink nemet mondtak. Minden magyarázat nélkül. Csak sejthettük az okokat. Abban az időben Havel, Hrabal és Párai egyszerre csak nem létezett a hivatalosságok szerint, persona non grata lett a cseh kultúrában mindegyikük.

Volt egy könyv, amelyről magam mondtam le. 1980 táján Galgóczi Erzsébettel közösen írtuk meg a forgatókönyvet A főügyész felesége című regényéből. A történet, mint közismert, a kivégzett Földes Gáborról és a mosonmagyaróvári sortűzről szólt. Akkor barátságtalan volt a könyv fogadtatása a stúdióban, valójában senki nem vette jó néven, hogy ezzel a témával foglalkozom. Volt, aki nyíltan elküldött a fenébe. Nem erősködtem. Később, amikor egy televíziós kollégám lehetőséget kapott, hogy megrendezze, odaadtam a kész forgatókönyvet.

A megvalósulatlan tervek után beszéljünk arról, ami hamarosan megvalósul.

A Filmalapítvány a stúdió csomagtervével már a tavasszal elfogadta a forgatókönyvet, nemrég megkaptam az Eurimage-tól is a támogatást, nincs akadálya, hogy forgatni kezdjek lengyel–német–magyar koprodukcióban. A könyv már három éve készen volt, de akkor vettem át a stúdiót, nem akartam rögtön azzal kezdeni, hogy saját filmtervvel pályázok. A három évvel ezelőttihez képest a mostani új verzió, hiszen teljesen megváltoztak a körülmények. Munkácsi Miklós írta, akárcsak a Dögkeselyűt, és a Végkiárusítást, és jellegében olyanra tervezem, mint amilyen a Dögkeselyű volt. Érjen bár gáncs és megvetés, bevallottan olyan filmet akarok forgatni, amelyhez bemegy a közönség a moziba. A történet hőse egy úgynevezett kisember, olyan, akivel a hatvanas években, meg az ötvenes években, meg a negyvenes években is mindig kiszúrtak. És a kilencvenes években is vele szúrnak ki. A mi hősünk fellázad és megpróbál igazságot tenni még azon az áron is, hogy belepusztul. Többet nem szívesen mondanék előre azon kívül, hogy Törvénytelen a címe, és a főszerepet Cserhalmi György játssza.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1065