KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/június
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Nulla év Játékfilmek
• Zalán Vince: Temperálunk, temperálunk Dokumentumfilmek
• Báron György: Izmos királylányok Animáció
JAPÁN VS. GODZILLA
• Lovas Anna: Múltunk romjain Japán földrengésfilmek
• Horváth Eszter: Az ökopunk sensei meséi Miyazaki és a természet
APATOW-HUMOR
• Alföldi Nóra: Infantilizálódva Judd Apatow
• Csillag Márton: Kapunyílási pánik A Másnaposok-szindróma
KALÓZFILMEK
• Géczi Zoltán: Feketeszakáll és kompániája Kalózok a moziban
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Árva Márton: Túlélés és újjászületés Új mexikói filmek
• Tornai Szabolcs: Mexikó felett az ég Carlos Reygadas
• Sepsi László: A Gonosz új ruhája Mexikói kartelmozi
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: A néző kép A szubjektív beállításról
• Szabó Zsolt Szilveszter: Tükör-képek Tarkovszkij kamerája
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Elszakadás Titanic
KÖNYV
• Roboz Gábor: Alvilági bédekker 101 gengszterfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Visszaúton Fricivel T.Ú.K. – Tanár úr kérem!
KRITIKA
• Roboz Gábor: Elrendelt rabiga Kazuo Ishiguro – Mark Romanek: Ne engedj el!
• Kovács Kata: A nagy trip Enter the Void
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Benda Bilili
• Vincze Teréz: Nader és Simin
• Pálos Máté: Rio
• Baski Sándor: Felperzselt föld
• Vajda Judit: Gianni és a nők
• Pálos Máté: Ketten a hullámban
• Alföldi Nóra: Koszorúslányok
• Parádi Orsolya: Mosás, vágás, ámítás
• Kovács Marcell: Thor
DVD
• Pápai Zsolt: A szabadság határai
• Tosoki Gyula: Sanghaj
• Kovács Marcell: Franco Nero rendőrfilmjei
• Alföldi Nóra: Díva
• Csillag Márton: Lázongó ifjúság
• Sepsi László: Véres karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Nem zombi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kalózfilmek

Kalózok a moziban

Feketeszakáll és kompániája

Géczi Zoltán

Az elmúlt száz évben hozzávetőlegesen 300 filmet szenteltek a tengeri martalócoknak. A Jolly Roger azonban kétes értékű védjegynek bizonyult.

A kalózfilmek ódon galleonja számos alkalommal futott zátonyra, vitorláit szilaj viharok tépték meg, árbocait ágyúgolyók döntötték ki, hajóteste minduntalan léket kapott, mégis: időről-időre sikerült kijavítani a károkat, hogy a zsákmányra éhes háromárbocos új kapitány parancsnoksága alatt portyázhasson a nemzetközi mozi nyílt tengerén.

A közhiedelem szerint a kalózkodás egyidős a hajózással, a kalózfilm zsánere pedig bizonyítottan egyidős a játékfilmmel. 1908-tól napjainkig háromszáznál is több tematikus mozit mutattak be: alaptalan legendákból és kudarcot vallott kincsvadászokból temérdek akad, kikubikolható értékekből viszont annál kevesebb a terjedelmes katalógusban, amelyet szédítő hullámhegyek és kétségbeejtő hullámvölgyek tagolnak fejezetekre.

Vitorlát bonts!

A kalózmítosz bevezetéséért a tömegkultúrába három brit gentleman tehető felelőssé, Robert Louis Stevenson ponyvaíró, W. S. Gilbert librettószerző és Arthur Sullivan zeneszerző. A viktoriánus kori Anglia ködbe dermedt unalma inspiráló közeget szolgáltatott a romantikus lelkű, képzelőerővel bőven megáldott szerzőknek, akik újrafogalmazták a vérszomjas, a törvény elől menekülő tengeri útonállók bűnben fogant legendáriumát, és szalonképessé varázsolták a korábban bitófára kívánt renegátokat.

Stevenson regénye, A kincses sziget éppoly meghatározónak bizonyult a zsáner számára, mint Bram Stoker Drakulája a vámpírfilmek zárt világában. A fordulatos kalandtörténet 1881 és 1882 között jelent meg a Young Folks ifjúsági magazinban, s miután a 19. század végén a nyomdatechnológia költsége töredékére csökkent, az olvasni tudó, betű általi szórakoztatásra vágyó publikum pedig egyre szélesedett, olcsó ponyvaregényként rendkívüli népszerűségre tett szert. Ugyanekkor került színpadra a kor közismert szerzőpárosának, Gilbertnek és Sullivannek zenés darabja, A Penzance kalózai című két felvonásos opera, amelyet az Új- és az Óvilágban egyaránt hosszú évekig repertoáron tartottak a színházak. Ezekben az időkben a Karib-tenger még a beláthatatlan messzeségben hullámzott, nem mutogattak pálmafás, fehér homokkal borított fövenyeket a tévében, a társadalmi konvenciók pedig éppúgy szorították a közembereket, mint elegáns dámát a halcsontból készült fűző; az egzotikum iránt fogékony olvasók mohó vággyal falták az elveszett kincsekről, vakmerő kardforgatókról, rejtjelezett térképekről, titkos szigetekről, dúsgazdag kalózkirályokról, szabados életű törvényen kívüliekről, álomszép nőkről szóló történeteket. Megteremtődött az eredetmítosz, a kalóz karaktere a finomabb definíciós kényszer igényén felülemelkedve vált a tömegkultúra hősévé – egy ilyen kvalitásokkal rendelkező figurát pedig a 20. század elején éledező filmipar sem mellőzhetett.

Mindenki a fedélzetre!

A kincses sziget szerzője nem élhette meg regénye valódi sikerét, holott az örökösen pénzügyi problémákkal küszködő Stevenson minden bizonnyal értékelte volna az adaptációk után kiutalt jogdíjakat. Először 1912-ben vitték filmre írását, majd a rákövetkező évtizedekben szinte iparági kényszerképzetté nőtte ki magát Long John Silver története (1918-ban, 1920-ban, 1934-ben és 1937-ben is született nagyjátékfilm ezzel a címmel). A zsáner aranykora az 1930-as években köszöntött be, majd két évtizeden át tartott a virágzás időszaka, amelyhez jelentős hozzájárulást tett egy magyar származású rendező és egy Ausztráliából elszármazott színészpárosa.

Kertész Mihály (aka Michael Curtiz) és Errol Flynn magánemberekként ki nem állhatták egymást, mégis két olyan mozit készítettek együtt, amelyek meghatározónak bizonyultak: a Blood kapitány (Captain Blood, 1935) és a Hét tenger ördöge (The Sea Hawk, 1940) a mai napig helyet követelnek a legkiválóbb kalózfilmek listáján. Holott a Flynn által játszott hősök a szó valódi értelmében még csak nem is tekinthetők kalózoknak: Blood kapitány egy koncepciós perben elítélt, rabszolgaságra jutott, utóbb sikeres szökést végrehajtó sebészorvos, aki kényszerűségből áll törvényen kívülinek, Geoffrey Thorpe pedig az angol királynő tengerésztisztje, aki a Letter of Marque birtokában fosztogatja a spanyol hajókat (tehát úgynevezett privateer). A Hét tenger ördöge nem csupán a klasszikus hollywoodi kalandfilmek ékes példázata, egyszersmind a műfaj egyik legsikeresebb darabja (lásd még: The Buccaneer, 1938; The Black Swan, 1942; Captain Kidd, 1945.), de produkciós szempontból is örök érvényű tapasztalatokat szolgáltatott. Költségvetése hozzávetőlegesen 1,7 millió 1940-es dollárt emésztett fel, ami mai értékén számolva kb. 28 milliót tenne ki –

 holott akkoriban a filmcsinálás a mai viszonyokhoz képest még filléres játék volt, és a sztárgázsikat is tízezrekben mérték. A kívül-belül tökéletesen kidolgozott vitorlások, a több száz fős tömegjelenetek, a látványos harcok, a technikaigényes kameramunka önmagában is komoly kihívást jelentett, de a produkciós tételek legdrágábbika a Stage 21 nevű óriásműterem volt, amit a Warner Stúdió direkt a forgatásra épített. A kolosszális medencében kényelmesen elfért két háromárbocos hajó, az élethű környezetet pedig bonyolult szél- és hullámgépek segítségével imitálták. A hazafias áldozatvállalásra, a zsarnokság elleni harcra buzdító (ne feledjük: 1940-et írunk) film óriási sikert aratott, Errol Flynn pedig az arisztokrata kalóz archetípusává vált, kinek szava maga a megingathatatlan becsület, ruházata és modora egyaránt választékos (még a matrózait is uramnak szólítja!), lovagiassága a legnagyobb vész idején is kikezdhetetlen. Szeplőtlen jelleme miatt sem állhatta ki az idő próbáját: mai szemmel nézve a brit birodalom nemes lelkű fia voltaképpen egy felettébb unalmas tengerésztiszt, akit az Erzsébet királynőt alakító Flora Robson a közös jelenetekben kíméletlenül lejátszik a vászonról.

Ellenben Robert Newton alakításai időtálló bravúroknak bizonyultak. A kincses sziget 1950-es, technicolorban forgatott feldolgozásában egy radikálisan újszerű kalózfigurát vezetett be, remekül elegyítve a folytonosan félrészeg kocsmatöltelék és a becsvágyú, sunyi manipulátor jellemvonásait. Newton Long John Silverje velejéig aljas, de sosem szívtelen; az ambivalens, vad érzelmek olyan spektrumával volt képes feltölteni ezt a közhelyes figurát, ami manapság is kirívó teljesítménynek számítana. Az 1952-es Feketeszakáll, a kalózkapitány (Blackbeard, the Pirate) címszerepében még inkább brillírozott: smirgliszerű hangja, lázas tekintete, sodró temperamentuma, exhibicionista ruházata, loncsos és bozontos, piros szalagokkal ékesített szakálla modellértékűnek bizonyult. Newton sokkalta harsányabb és kifejezőbb, merészebb eszközökkel dolgozó színész, mint kortársai, így nem csoda, hogy A kincses sziget és a Feketeszakáll sikerét követően további kalózfilmekre szerződtették (Return to Treasure Island, 1954; John Silver, 1954; The Adventures of Long John Silver, 1955), és az 1960-as években is ihletforrásként szolgált más színészek számára.

Megrendítő hajótörések

Az 1970-es, 1980-as évek a legkevésbé sem kedveztek a kalózoknak. A filmipar gátlástalanul felélte a témában rejlő potenciált, a megfizethetővé vált transzkontinentális repülőjáratok pár órányi közelségbe hozták a karibi szigetvilág valamennyi csodáját, a fiatal közönség inkább a horror- és az akciófilmeket részesítette előnyben, az egzotikumra vágyó nézőket pedig a rohamtempóban fejlődő trükktechnológia vívmányait maximálisan kihasználó tudományos-fantasztikus zsáner csábítása ragadta el. Egyedül a kalózmotívumot csupán háttérként felhasználó Kincskeresők (Goonies, 1984) volt képes komoly közönséget megnyerni – ettől eltekintve a marcona tengeri ördögök a délutáni tévématinék műsorsávjába szorultak vissza.

Ennek ellenére valamely érthetetlen okból több ízben is leporolták Gilbert és Sullivan klasszikusát. A Penzance kalózai (The Pirates of Penzance, 1983) egy mézeskalácsház-díszletek között játszódó, irritáló bájgúnár-operett, melyben koromfekete sorhajók helyett csinos kis sportszkúnerek kergetőznek önfeledten, miközben Kevin Kline különös előrelátással igyekszik túltenni a Baywatch páváskodó díszhímjein, az ausztrál Kalózfilm (The Pirate Movie, 1982) pedig a vígjáték és a musical elemeit kombinálja sajátos módon, a néző legőszintébb megrökönyödésére.

A hosszú szélcsend eltompította a tengeri rablók kiélezett ösztöneit, miként a tehetetlen sodródás a legnagyobb rendezőket is megviseli. Roman Polanski már az 1970-es évek közepén belefogott egy epikus kalandtörténet előkészítésébe, de a számtalan kreatív, pénzügyi és magánéleti nehézségből kifolyólag csak 1986-ban tehette dobozba a Kalózok (Pirates) első kópiáját. Polanski a realista ábrázolás igényével törekedett a klasszikus kalózfilmek újrafogalmazására, megépíttetett egy 17. századi spanyol galleont, és csitíthatatlan perfekcionizmusa miatt a 15 milliósra tervezett büdzsé is 40 millióra ugrott (a három évvel korábban bemutatott A Jedi visszatér 32,5 millióba került). Megaprodukciótól idegen módon az öniróniától és az akasztófahumortól sem rettent vissza: a nyitójelenetben a tutajon hánykolódó Red kapitány éppen „tengerészlakomára” készülődik, matrózát elfogyasztván kívánja csillapítani komisz éhségét, a felháborodott lázadók megtorlásképpen főznék bele a patkánylevesbe a szakácsot, Walther Matthau csapzott külleme, sorjás modora és goromba tréfái pedig Robert Newtont idézik. Polanski furcsa módon mégsem volt képes megtalálni az akció és a humor optimális kombinációját: tagadhatatlanul látványos filmje az eredeti A kincses sziget infantilizmusával szemben a megfáradt szenilitás jegyeit mutatja, így kritikailag és anyagilag egyaránt baklövésnek bizonyult ez a jobb sorsra érdemes produkció.

Az 1995-ben bemutatott A kincses sziget kalózai (Cutthroat Island) nem kevesebbet vállalt, mint a tetszhalálba süllyedt zsáner dicsőséges feltámasztását, majd merész törekvését meghazudtolva a hollywoodi filmipar egyetemes történetének legpusztítóbb katasztrófájaként szégyenülhetett meg. A 100 milliós költségvetésű film az Egyesült Államokban csenevésznek sem nevezhető 10 millió dollárt hozott, kolosszális bukásában mindenkit magával rántva: a finanszírozó Carolco Pictures csődeljárás alá került, a holnap szupersztárjai közt számon tartott Geena Davis karrierje kettétört, Renny Harlin pedig a harmadvonalbeli rendezők közé száműzetett. Holott A kincses sziget kalózai kalandfilmként korántsem volt érdemtelen próbálkozás. A főszerepre kiválasztott Geena Davis vonzó és atletikus amazon (korábban az amerikai olimpiai íjászcsapat tagja volt), a harci- és az akciójelenetekben is kiválóan elboldogult, a díszlet- és kosztümtervezők az átlagosnál jóval több képzelőerőt mozgósítottak, Renny Harlin rendezői munkája pedig feszes és látványos mozit eredményezett. A világraszóló skandalum oka inkább az lehetett, hogy az izgága produkciót vasra verte a konvencionális narratíva tisztelete: a filmkészítők nem akartak vagy nem mertek elszakadni a klasszikus dramaturgiától, az alapos ráncfelvarrás pedig kevésnek bizonyult az egyre keményebb akciófilmek mellett elkötelezett nézők megnyerésére.

A kincses sziget kalózainak bukása önmagában is elégséges okot szolgáltatott arra, hogy a nagy stúdiók már a főkapunál tábla által hozzák a betérők tudomására, hogy semmilyen kalózfilmre nem vevők, ráadásul ugyanebben az évben Kevin Costner megaprodukciója, a Waterworld is világraszóló kudarcot szenvedett a pénztáraknál, így általában véve indexre tették a rendkívül költséges vízi forgatást igénylő produkciókat. Márpedig, miként kutyából szalonna, kalózból sem teremhet szárazföldi patkány holmi könyvelői szigor akaratából kifolyólag.

Vitorlákat felvonni!

Tekintettel az 1980-as és 1990-es évek kudarcaira, A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka (2003) már előkészítési szakaszban teljesen ésszerűtlen vállalásnak tűnhetett volna, ha nem egy sokat bizonyított, harcedzett kapitány kívánja birtokba venni a zsáner üresen hánykolódó kísértethajóját. Azonban olyan szakember jelentkezett, kinek kimondott szava garancia volt a stúdió (jelen esetben: Walt Disney) számára: Jerry Bruckheimer producer, Hollywood egyik legbefolyásosabb pénzcsinálója a Shrek forgatókönyvíróit szerződtette, A-kategóriás sztárokkal (Johnny Depp, Geoffrey Rush, Orlando Bloom) töltötte fel a produkciót, a rendezésre pedig a józan és megbízható Gore Verbinskit kérte fel. Bruckheimer és bandája valóban eltökélték, hogy túllépnek A kincses sziget évszázados hagyatékán, és alapos restaurálás helyett új mítoszt teremtenek. A kalózmitológia ládájából kidobálták az anakronisztikus elemeket, gátlástalanul kifosztották a fantasy- és akciófilmek eszköztárát, hozzácsaptak némi horrort, s hogy a kivitelezésbe se csúszhasson hiba, bőséges anyagi forrásokat biztosítottak a stáb számára. A stúdió, látván a tesztvetítések eredményeit, páratlan bizalmat szavazott a mozinak: A Fekete Gyöngy átka volt az első olyan PG-13 besorolású produkció, amelyet a Disney saját neve alatt forgalmazott, s nem passzolta le valamelyik leányvállalatának. Megérte: ez a film lett az, aminek A kincses sziget kalózait szánták.

A Fekete gyöngy átka tökéletes nyári mozisláger: pazar kivitelezése, pimasz humora, döbbenetes látványtervei, konvenciókat felrúgó fordulatai friss élményt kínáltak a közönségnek. S talán még a fenti erényeknél is fontosabb, hogy Bruckheimer produkciója új ikont adott a kortárs popkultúrának: a Johnny Depp által megformált Jack Sparrow kapitányt, ezt az elragadóan ütődött, imádni valóan sükebóka kalózvezért, aki gátlástalan magamutogatása közepette is képes viszonylag ép bőrrel átvészelni a vad kalandokat.

A Fekete Gyöngy átka 140 millióba került, összbevétele pedig 654 millióra rúgott; stúdiófilmről lévén szó, ilyen számok mellett senki számára nem lehetett kérdéses a folytatás. Sajnálatos, hogy a rákövetkező epizódok (Holtak kincse, 2006; A világ végén, 2007) legfeljebb financiális szempontból teljesítették be a vágyakat: érthetetlenül eltúlzott játékidejű, ripacskodó, szándékukban is zavaros, nehezen szerethető filmek ezek, amelyekben a CGI ellenszenves tobzódásával igyekeztek elpalástolni a kaotikus dramaturgia szembeszökő hibáit. A két részben bemutatott, közel 5 és fél órás sequel a nagyszerű szereposztás (Keith Richards, Bill Nighy, Chow Yun-Fat) ellenére sem több mint látványos blöff; egyetlen emlékezetes pillanata az, mikor a Rolling Stones gitárosa által játszott Teague kapitány kezére fókuszáló kamera megmutatja az elpusztíthatatlan rock’n’roll ikon híres halálfejes gyűrűjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 26-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10650