KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/június
FILMSZEMLE UTÁN
• Schubert Gusztáv: Nulla év Játékfilmek
• Zalán Vince: Temperálunk, temperálunk Dokumentumfilmek
• Báron György: Izmos királylányok Animáció
JAPÁN VS. GODZILLA
• Lovas Anna: Múltunk romjain Japán földrengésfilmek
• Horváth Eszter: Az ökopunk sensei meséi Miyazaki és a természet
APATOW-HUMOR
• Alföldi Nóra: Infantilizálódva Judd Apatow
• Csillag Márton: Kapunyílási pánik A Másnaposok-szindróma
KALÓZFILMEK
• Géczi Zoltán: Feketeszakáll és kompániája Kalózok a moziban
LATIN MOZI: MEXIKÓ
• Árva Márton: Túlélés és újjászületés Új mexikói filmek
• Tornai Szabolcs: Mexikó felett az ég Carlos Reygadas
• Sepsi László: A Gonosz új ruhája Mexikói kartelmozi
FILMISKOLA
• Margitházi Beja: A néző kép A szubjektív beállításról
• Szabó Zsolt Szilveszter: Tükör-képek Tarkovszkij kamerája
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Elszakadás Titanic
KÖNYV
• Roboz Gábor: Alvilági bédekker 101 gengszterfilm, amit látnod kell, mielőtt meghalsz
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Visszaúton Fricivel T.Ú.K. – Tanár úr kérem!
KRITIKA
• Roboz Gábor: Elrendelt rabiga Kazuo Ishiguro – Mark Romanek: Ne engedj el!
• Kovács Kata: A nagy trip Enter the Void
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Benda Bilili
• Vincze Teréz: Nader és Simin
• Pálos Máté: Rio
• Baski Sándor: Felperzselt föld
• Vajda Judit: Gianni és a nők
• Pálos Máté: Ketten a hullámban
• Alföldi Nóra: Koszorúslányok
• Parádi Orsolya: Mosás, vágás, ámítás
• Kovács Marcell: Thor
DVD
• Pápai Zsolt: A szabadság határai
• Tosoki Gyula: Sanghaj
• Kovács Marcell: Franco Nero rendőrfilmjei
• Alföldi Nóra: Díva
• Csillag Márton: Lázongó ifjúság
• Sepsi László: Véres karácsony
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Nem zombi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle után

Dokumentumfilmek

Temperálunk, temperálunk

Zalán Vince

A pénztelenség nem egyszerűen a magyar dokumentumfilmezést sújtja, a társadalmi önismeret sínyli meg a támogatás elmaradását.

Másfélszáz dokumentumfilmet neveztek az idei Magyar Filmszemlére. Impozáns szám. Különösen akkor tekinthetjük annak, ha figyelembe vesszük, hogy a MKKA a dokumentumfilmeseknek tavaly tavasszal, megítélt támogatásokat nem fizethette ki. Magyarul: több mint egy éve a magyar dokumentumfilmesek legfőbb támogató forrása elapadt. (Természetesen lehetnek másféle támogatások is, de azok száma és támogatóképessége messze elmarad a MMKA-étól.) Új támogató források pedig nem jelentek meg. Ennek a helyzetnek a filmkultúra-ellenessége mára már (majdnem) mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Megváltoztatására pedig ez ideig még kísérlet sem történt. Így aztán hosszú a sora a papíron maradt ötleteknek, a le nem forgatott forgatókönyveknek, a félbemaradt riportoknak, a befejezetlen filmeknek. Ami ehhez hasonlóan szomorú: az elkészült filmek anyagi okokra visszavezethető technikai elégtelensége. Jómagam sohasem gondoltam, hogy a filmek gazdag büdzséje, vagy épp technikai pompázatossága és ugyanezen alkotások gondolati ereje, esetenként ritka művészi kisugárzása között egyenes összefüggés volna található, ám kortárs dokumentumfilm-készítők rendre belefognak filmek forgatásába, jóllehet eleve tudják: technikájuk az egyszerű kivitelezéshez is elégtelen. Kivált a filmek hangzó világánál tapasztalható ez. Nincs itt már szó jó értelemben vett amatőrizmusról vagy olyan technikai elégtelenségről, amelyet művészi erénnyé lehet változtatni az alkotói folyamat során. Nem, érthetetlen, alig-alig hallható dialógusok sora található a filmekben, amelyek az egyszerű megértésnek is gátját szabják, miközben tudjuk, hogy a dokumentumfilmben kitüntetett szerep jut a közvetlen emberi beszédnek, a sajátos szófordulatoknak, az egyéni hangsúlyoknak. A technikai elégtelenség így nem egyszer s nem kétszer lehetetlenné teszi a művészi érték létrejöttét a filmekben. Mindazonáltal – ismétlem – másfélszáz benevezett film! Lehet-e ennél nyomatékosabb bizonyíték a magyar dokumentumfilm élni akarására?! Aligha.

S ha már a finanszírozást említettem. Az ismertebb műhelyek (Dunatáj, EPS, Fórum Film, Duna Műhely) folyamatos és kitartó munkája mellé felsorakozni látszik az HBO, érdeklődése a magyar dokumentumfilmesek iránt többé-kevésbé új jelenségnek tekinthető. Úgy tetszik, jelentős pénzt hajlandó befektetni az általuk is támogatott témákba. Ez mindenesetre pozitív változás. A Szemlére négy filmet is neveztek: Csukás SándorOláh Kata: Romazsaruk, Sós Ágnes: Láthatatlan húrok – a tehetséges Pusker nővérek, Spáh Dávid: Miss Platic – A szikék szépe, Varga-Kabarcz Zsófia: Varázslatos gladiátorok. Gondosan elkészített munkák (a technikára egyáltalán nem lehet panaszunk), amelyeken érződik a dramaturgiai „megmunkáltság”. Aktuális, médiaképes hős- és témaválasztás jellemzi őket: kivételes cigány emberek, akik vállalják a rendőri szolgálatot; nehéz életű, hendikeppel élő fiatalok; szépségverseny a szépségük érdekében plasztikai műtétet igénybe vett lányok számára; és egy különös sorsú, a felsőfokú hegedülés tehetségével megáldott leánytestvérpár. Mesterségbeli tudással fényképezett, jól temperált képsorok követik egymást, kellemes nézni ezeket a filmeket. Ám ha nem hagyjuk magunkat elringatni a kellemességtől, akkor észrevehetjük, hogy a képsorok rendszerint épp olyankor vesznek más irányt, amikor valamiféle érdesebb, drámai szituáció következnék. A problematikus dolgok megmutattatnak, s „intelligensen” elrendeződnek. „A terápia nem művészet, lehet ordítani” – hangzik el Varga-Kabarcz Zsófia filmjében. Hát igen. Képletesen szólva az ordítás hiányzik ezekből a filmekből. Mert valami – olykor megmagyarázhatatlanul, olykor nagyon is megmagyarázható módon – ordít ezekben a sorsukba szorult lelkekben. Dehogy ezt meghalljuk, attól „megóvnak” bennünket a rendezők. Talán azt is mondhatnánk, hogy megszületett nálunk a szórakoztató dokumentumfilm műfaja. A legjobb közülük Sós Ágnes filmje – megérdemelten nyerte el az év elején a kritikusok díját – amelyen jól látható a rendező irtózatos erőfeszítése, hogy a lehető legtöbbet őrizze meg abból a fantasztikus lét-drámából, amely érdeklődését eredetileg felkeltette. A film ugyanis több évvel ezelőtt fogant, s készült belőle egy töredékes, fekete-fehér változat. Ebben még nem szerepeltek szép ruhák, nagy zenekarok, zajos sikerek, sem a velencei La Fenice csodálatos termei. Egyszerű öltözékben, napi gondok között láthattuk az elhunyt testvér kegyetlen örökségével megterhelt lánytestvérpár egymásba kapaszkodó, a széttéphetetlen összetartozás szeretetteljes féltékenységében vergődő – olykor bergmani mélységű – drámáját. Itt még volt csend s volt kiáltás is. Nyilván sokan meg vannak győződve arról, hogy a nézők szívesebben nézik a velencei lagúnákat, mint a kecskeméti utcákat. S igazuk van. De a művészet furcsa dolog. Néha szívesebben táborozik le szerényebb körülmények közé. Lehet választani. Lehet választani?

A pénztelenség eddig is sújtotta a magyar dokumentumfilm egyik legerőteljesebb vonulatát, azt a „szociológiai” irányzatát, amely egészen a népi írók társadalmi riportjaiig visszanyúlva, megerősödvén a hatvanas évek társadalom kutatói támogatásától megteremtette a több éven át forgatott, széles spektrumú, valóság felfedező dokumentumfilm-típust, amely aztán évtizedekig dokumentumfilm-művészetünk legjobb darabjait produkálta. Hosszan sorolhatnám itt a rendezők neveit Kovács Andrástól, Elek Judittól, Dárday Istvántól, Gazdag Gyulától, Schiffer Páltól, Sára Sándortól egészen Almási Tamásig. Nos, a napjainkban kialakult helyzet, nem kell hozzá jósnak lenni, egyszerűen nyakát szegi minden efféle rendezői törekvésnek. Hallatlan veszteség ez, hiszen olyan, emberi drámákkal „aládúcolt” társadalomismeret vész el így, amelyet nem nélkülözhet egyetlen magára adó, felelős filmkultúra sem. Nem csoda, hogy Szemlén is csak el-elvétve találkozhattunk ilyesféle próbálkozásokkal. Fuzik János alkotása, a Farkaslyuk még Almási Tamás sorozata után is talál vizsgálódni valót az ózdi térségben, ahol a bányászok drámája még nem ért véget, csak ma már kevésbé „látványos”: borzalmas leírni: de megszokottá vált. Részletező, alapos munka. Egy évekkel ezelőtti cigány-magyar összeakaszkodás, lincseléssé(?) fajult verekedés máig ható drámáját dolgozza fel a Tiszaberek, Erdélyi János filmje. Egykor készült felvételek s mai riportok ütköztetéséből a konkrét eset tanulságain túlmutató megfontolásokat rejtenek magukba a képsorok. Némi engedménnyel, de módszertanilag hasonlatosnak mondható ezekkel a filmekkel Domokos János igazán frappáns alkotása, a Magyar riszájköl a lomtalanítás, a hulladékkereskedelem bizarr világáról.. E jelentős filmművészeti hagyományok „újkori” változatának tekinthetjük Szomjas György Keleti szél: A film című alkotását, amely a számára oly kedves népzenei örökség elpusztíthatatlanságának, mához szóló nagyszerűségének, határokon túlsugárzó erejének eleven dokumentuma. Talán meglepő, de ebbéli hagyományok folytatójának érzem Balog Gábor rendkívül alapos, pontosan szerkesztett, a dokumentumfilm hivatását valóban betöltő, kétrészes filmjét, A falak őrzőit, amely az Izraelben élő, magyar földről elszármazott, vallásos zsidóság remek portréja. Ezek a filmek volnának az „utolsó mohikánok”?

Hasonló a helyzet a nem rég még sokunk által megcsodált, a nemzeti önismeretet szolgáló történelmi dokumentumfilmekkel. Néhány erősen ismeretterjesztő munkán kívül alig találunk a Szemlén Sára, a Gulyás-testvérek, Gyarmathy Lívia nyomdokain járó, erőteljes filmes nekirugaszkodásokat. Ha jól számoltam, a százötven benevezett filmből egyetlenegy foglalkozott közvetlenül 1956 forradalmával, Kinyó Ferenczy Tamás szép munkája – „Gyilkosság, lövés által...”, amely a Zala megyei történésekkel, emberi drámákkal ismertet meg bennünket. Nem sokkal jobb a helyzet a Kádár-korszakot feltárni igyekvő munkákkal sem. Papp Gábor Zsigmond „sorozatának” új darabján kívül (Az ellenség köztünk van), talán csak a munkásőrség egykori életét és mai örököseit bemutató Hartai LászlóHilbrand Anette Szélnek eresztve című feldolgozását, s talán ifj. Nádasy László Szigorúan titkos! című, négyrészes darabját (amelynek egyik részét nevezte a Szemlére) említhetnénk jó szívvel. S még, bizonyos megszorításokkal, a magyar avantgárd Kádár-kori „minősített eseteit” felelevenítő munkát, Fejjel, falnak!?, Dessewffy Zsuzsa rendezését. Szerepelt még a műsoron a Bűn és bűntelenség, Novák Tamás és Skrabski Fruzsina munkája. Gyanítom, hogy az ezekben a filmekben fellehető hiányosságoknak nemcsak filmművészeti okai vannak, jóllehet azok is akadnak szép számmal. Sok alapos, és gondos munka vár itt elvégzésre. S ebből a dokumentumfilmeseknek a mostaninál intenzívebben kell részt vállalniuk.

S ha már fentebb a portrét emlegettem. A kortárs magyar dokumentumfilm egyik legfontosabb jellemzője: menekülés a portréba. Nem számoltam meg pontosan, de nyugodtan állíthatom, hogy a Szemlére benevezett filmek döntő többsége úgynevezett portréfilm, amelynek középpontjában egy (valamilyen okból) jelentősnek vélt személyiség áll, az ő arcképét, életútját rajzolja meg a rendező. Csak úgy kapásból, készült film: Nádler Istvánról, Cserhalmi Györgyről, Babos Gyuláról, Mészöly Dezsőről, Laliról, a cigány rézművesről, Balázs József mozdonyvezetőről, Bradányi Ivánról, két fantasztikus dzsessz-zongoristáról (Garai Attila, Pleszkán Frigyes), Radics Béláról, Röhrig Géza, Kis Benedek, Kovács István, Mezey Katalin költőkről, széki gróf Teleki Ernőről és még nagyon sokakról. Egyetlen portréfilm „jogosságát”, indokoltságát sem akarom vitatni. Azt viszont igenis állítom, hogy ezek a filmek mutatják meg a legjobban a magyar dokumentumfilm talán legszomorúbb jellemzőjét: a formába öntés elképesztő ötlettelenségét. A pénztelenségen kívül ez dokumentumfilmjeink rákfenéje. Régóta mondogatom, hogy nem lehet évtizedek előtti módszerrel, formai megoldásokkal a ma nézőjét megragadó dokumentumfilmet készíteni. Már-már a rendezés hiányáról beszélhetünk. Nem elég (úgy-ahogy) felvételeket készíteni, aztán (úgy ahogy) sorba rakni a felvételeket. Szerény véleményem szerint igenis kell, hogy a néző érezze-tudja, hogy a film mögött egy rendezői karakter áll, akinek világos és határozott szándéka van filmmel, s ezt a maga sajátos nyelvén mondja el. Felteszem, hogy a dokumentumfilm műfaján belül a portréfilm a legkevesebb pénzből előállítható film. (Errefelé lökdösik az alkotókat a televíziók is.) De ez nem lehet mentség, a szegénység nem kell – mint ahogy mifelénk dívik –, hogy kötelezően igénytelenséget is jelentsen. A filmkészítők jelentős hányada – a látottak alapján mondom ezt – úgy gondolja, hogyha sikerül remek alanyt találnia, akkor az „el is viszi” a filmet, akkor már neki jószerivel semmi teendője nincsen. Így aztán a filmek is attól lesznek érdekesek vagy érdektelenek, hogy milyen a rendező által kiválasztott alany megjelenése, kommunikációs és beszédkészsége, elég frappánsan avagy épp unalmasan tudja elmondani mondókáját. Hisz a film fő szervezője ereje a riport. Ráadásul a riportok többségéből kiviláglik, hogy a kérdező mennyire felkészületlen, mennyire tájékozatlan a megkérdezett életútját, tevékenységét illetően. Hát nem! A dokumentumfilmnek ez a zsánere is világos, logikus és szerves átgondoltságot, teljes rendezői habitust követel. Vajh mi történne, ha a dokumentumfilmek jellegzetes karaktere alapján nagy valószínűséggel meg tudnánk mondani, hogy ki is rendezte az adott filmet? (Ez a játékfilmek esetében nem ismeretlen.) Mert enélkül a dokumentumfilmek csak temperálnak és temperálnak. A kontúrok megrajzolása helyett – talán nem a legjobb kifejezés – a kiegyensúlyozottság a (nem mindig tudatos) cél. Legyen a filmben egy kis személyesség, de ne túl sok, mert a nem átlagosat nem szereti a néző; legyen benne egy kis valóság, de ne túl sok, mert az egyrészt sok utánajárást igényelne, másrészt a néző nem szereti a szembesítést, legyen benne konfliktus, de nem túl éles, mert az önkéntelenül is állásfoglalásra kényszerít; elégedjünk meg azzal, hogy a kamera (csak) felvesz, lehetőleg ne mozogjon se lassan, se gyorsan, ne törődjünk azzal, hogy honnan is történik a felvétel, milyen képkivágat, ezek csak mind megzavarják a televízión nevelkedett nézőt; miképpen a vágás is arra jó, hogy „megmondjuk” a nézőnek mit is kell gondolnia a látottakról, anélkül, különben még képes volna a saját fejét használni.

Így aztán nem csoda, hogy még erős szociális érzékenységről tanúságot tevő dokumentumfilmek sem tudtak egészen megszabadulni ettől az általános gyakorlattól. (Az idei Szemlén a magyarországi cigányság helyzete és a hendikeppel élők volt a „vezető téma” – mert a magyar dokumentaristák azért szolidaritásukat még megőrizték.) Kissé csapongó, de rendkívül üdítő Németh Gábor Péter filmje, az Ásó, kapa, nagyharang (Ároktő), amely cigány környezetben – hála Isten! – egy szokatlan színházi kísérlet – hála Isten! – szokatlan dokumentálása, ráadásul HBO-s filmeknél sokkalta rokonszenvesebb közönségbarát formában. (A színházi kísérletről s a hozzá párosuló filmekről részletesen tudósít a Filmvilág áprilisi száma.) Nem mellesleg: Németh Gábor Péter készített egy kegyetlenül kemény filmet a Boszniából, a háború idején hazánkba került pszichiátriai betegek sorsáról. Az Otthonról haza a Szemle információs szekciójában szerepelt. A Szemle egyik legerőteljesebb filmje, az Örvény volt – Szekeres Csaba rendezése (társrendező: John Oates), amelynek szívós munkával sikerült a cigánysors legmélyebb rétegeit feltárnia, ám a film szerkezettelensége, erőszakos vágástechnikája szinte érvénytelenítette a mű emberi-szociális igazságait. A rendezés (s az utólagos! dramaturgiai munka, amelyről a vásznon szembeötlően árulkodik) eltékozolja az alkotók kezébe került csodálatos anyagot, (amely utóbbiért persze keményen megdolgoztak). Különösen véletlen, hogy Szekeres Csaba filmjének néhány szereplője feltűnik Pálos György Ahogy te akarod című összefoglaló riportjában is! De lehet, hogy fordítva kellene mondanom; nem tudom melyikük forgatott előbb. Pálos filmjének főhőse (itt valóban helyén van ez a kifejezés) L. Ritók Nóra művész, grafikus, pedagógus és „tanári mindenes”, aki az Igazgyöngy Alapítvány által működtetett Alapfokú Művészetoktatási Intézmény vezetője, amely szervezetnek telephelyei vannak Berettyóújfalun, Biharkeresztesen és másutt. Fő céljuk, hogy a rajzoktatás révén felszabadítsák a többszörösen hátrányos helyzetű gyerekekben a bennük lakozó belső energiát, kialakítsák kommunikációs képességeiket, felszabadítsák bennük az embert, az egyes embert. Hihetetlen példáját fedezhetjük fel Pálos munkája révén a személyes odaadásnak. Az Ahogy te akarod méltó folytatója a Kovács András, Dárday István, Mihályfy Sándor, Péterffy András dokumentumfilmjei által megkezdett törekvéseknek és elkötelezettségnek. A kivételes anyag-gazdaság olykor felülírta az ökonomikus rendezést, amely bizony nemegyszer belefeledkezik a részletekbe. De megvallom, magam is még sokáig néztem volna a csodás gyermekrajzokat. Ki tudja? Lehet, hogy közülük kerül ki a jövő dokumentumfilm-rendezője, aki túllép majd a temperálás mai kocsmáján.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 07-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10651