KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/július
ETNOFILM
• Schubert Gusztáv: Még szomorúbb trópusok Etnofilm
• Jancsó Miklós: Antropológia ’96
• Fáber András: Szélmalmok Afrikában Beszélgetés Jean Rouch-sal
• Sipos Júlia: Mintha mindenki japán turista volna Beszélgetés Tari Jánossal
ÚJGENGSZTEREK
• Forgách András: Profik Szemtől szemben
• Csejdy András: Ásó, kapa, nagyharag A Bonnie és Clyde-legenda
LENGYEL FILM
• Mikola Gyöngyi: A változás apokalipszise Új lengyel filmek
• Antal István: Pillantás az Édenbe Beszélgetés Józef Robakowskival
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Képek kocsmája Mediawave ’96
• Simó György: Képek kocsmája Mediawave ’96
• N. N.: A hatodik Interjú Hartyándi Jenővel a Mediawave igazgatójával
• Bihari Ágnes: Indiánok kamerával
• Parti Nagy Lajos: Egy kanál fór
ARANY PÁLMA
• Simó György: Szembeszél Beszélgetés Iványi Marcellel és Durst Györggyel
ATOM EGOYAN
• Nánay Bence: A káosz rítusai Az Egoyan-dramaturgia
• Balázs Attila: Arsinée Khanjian szemöldöke Turkálás az atom ego-videotékában
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A film nyelvrokona Francia képregény
• Tóth András György: Ardennes pogányai Beszélgetés Didier Comèsszel
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Virtuális világnyelv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Foci-nesze Égi manna
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Levelek Perzsiából
• Simó György: Itt van Eldorado
• Csejdy András: Elátkozott generáció
• Bori Erzsébet: Egy indián Párizsban
• Vidovszky György: Hasznos holmik
• Tamás Amaryllis: Még zöldebb a szomszéd nője
• Hungler Tímea: Tűz a víz alá!
• Csejdy András: Feküdj le kutyákkal...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Atom Egoyan

Turkálás az atom ego-videotékában

Arsinée Khanjian szemöldöke

Balázs Attila

Atomizált történetek, amelyeknek részecskéi néha oly távol látszanak keringeni a rendezői egótól, mintha semmi közük sem volna hozzá. Aztán a kanadai örményfurfangosan visszaparancsolja és értelemszerűen lerendezi őket.

A képernyőn megjelenik az FBI-felirat, amint a kazettát betettük – ha betettük – a megfelelő helyre. Nyilván az illegális sokszorosítással járó esetleges rémségekre hívja fel a figyelmet. Jó, ez még nem maga a film, de adott esetben akár benne is lehetne. Az „efbiáj” ebben a műben, akárcsak az egymást önfeledten fröcskölő, döfölő elefántok, nevetségesen totyogó pingvinek, zsákmányát cincáló bagoly és az altatóval meglőtt jegesmedve (sorrend itt és most nem fontos, ezek a néző későbbi kavargó emlékképei, valódi kronológia nélkül).

Vihar a Mojave-sivatagban, istentelen mennykődurranás.

„Emberi szinten” ott kezdődött volt, hogy lassan lepakoltak egy éttermi alumínium-tálcatartót mindenféle maradékkal és dzsuvával – oh, amerikai underground! –, s e pedáns, zörömpölő művelet közben lassan kivehetővé vált mögötte egy álló emberi figura, akiről később kiderül, hogy ő a főhős, s ugyancsak láthatóvá vált a másik sarokban egy videóekrán, amelyikről később szintén kiderül, hogy főhős. A maga módján. Valamit mindig „alakító”, közvetítő. Legalább akkora fő, mint a homo homini... Mechanikusságában utóbb már-már unalmasan, mégis színesen ezerarcú történetszervező és „bemutató”, képzabáló és képokádó elektronikus farkas. Mozgó tükör. Előbb-utóbb kilefetyeli az agyvelődet. Előbb vagy utóbb megörökítve – mindörökre eltűnsz benne. (Képzavar belefér, nem az Önök készülékében van a hiba!)

Eltűnsz. Akárcsak a mojave-sivatagi homokszemek miriádjai között. Elegótlanodva. Miképp az elszáradó kígyó-ürülék.

A képernyő havazik.

S nézi, csak nézi: a fekvő, testes nagymama. Aki egyforma rezzenéstelenséggel, szenvtelen arccal, homlokán jókora bibircsókkal szemléli az egymást önfeledten fröcskölő elefántokat, a nevetségesen totyogó pingvineket, a zsákmányát cincáló madarat és az altatóval – a saját jól fel nem fogott érdekében – meglőtt jegesmedvét. Plusz a majmot, amelyik tudvalevőleg az az állatszerűség, amelyet (akit) tanulmányozva a lehető legtöbbet tudhatunk meg saját magunkról. S amely (aki) a hihetetlen ügyesség és utánzóképesség szinonimája, szimbóluma a régi népek meséitől és mítoszaitól errefelé. Eleven görbetükör, szőrös, sátáni bohóc. S ami a legzavaróbb benne: a szórt majomi tudata.

A nagyi mosolytalanul, humortalanul figyeli őt is. A majmot a képernyőn. Felőle akár ugrálhatna, bucskázhatna a még végeláthatatlan, szűz kanadai erdőkben is az oktalan barma, a (gregorián) nagyi nem lát ilyen mélyen vissza az evolúcióba. Vagy nem is hisz benne?

Esetleg majomság minden – végelkeseredetten ezt gondolja?

Az elefánt-nagyi.

Az időnként feltűnő, máskor telefonszexelő, vagy igazából szexelő szép Arsinée Khanjian szemöldöke sem rándul. Egyelőre nincs semmi, ami magyarázatul szolgálna.

Pendant une demi-heure environ, le spectateur n’y comprend rien (Alain Masson). Legalább félóráig tényleg: nincs különösebb fogódzó. Görögtűz, szőnyegbombázás, kép-petárdák. Ez van Kiszámíthatatlan, szilárd oldalvédők, kapaszkodók nélküli viharvasútnak tűnik az egész, amellyel könnyen kirepülünk valahová a visszahozhatatlanba. Képcsonkáradat. De aztán – egyrészt gyakori ismétlődésektől támogatva, asszociációs feed-backkel – lassan létrejön valamiféle gravitációs erő, amely kezdi magához vonzani – mintegy elorozva a reménytelen fekete lyuk elől – a puzzle keringő, röpködő, gyakorta egymást tükröző darabkáit. Kezd összeállni a ZAVARból az egységes KÉP.

Atom Egoyan rendezőelve alapján: az atomizált történet.

Az atomizált történet, melynek részecskéi néha oly távol látszanak keringeni a rendezői EGO-tól is, mintha semmi közük sem volna hozzá, aztán valahogy mégse így van ez... Atom Egoyan, a kanadai örmény furfangosan visszaparancsolja őket. És mint mondja, távol Hollywoodtól, végül is – sok csapongás után – értelemszerűen és érzelemszerűen lerendezi őket. Valamiféle HAPPY END-be (De ez utóbbit már nem ő mondja.)

HAPPY AND... (Aztán mi van?)

Ez Atom Egoyannak, a szemüveges egyiptomi kanadainak a mozija, amelyben gregorián pap temet – amolyan cselekménycsavarintásként – felcserélt identitású halottat névtelen sírba, mintegy lemetélt végű, laposan nyújtott piramisba, amelyre utána meg a kanadai zászló szimbólumai hullanak.

Ez Atom Egoyannak, a dioptriás egyiptomi örmény kanadainak a távirányított Családi mozija, amely – menet közben – tényleg lehet „sátáni hahota”.

Ez Atom Egoyannak, a dioptriás egyiptomi örmény kanadainak a távirányított családi mozija, amelyben végül sikerül kilopni az örmény nagymamit az elaggott, pusztulásra ítélt relikviák szomorú házából, s talán – jobb környezetbe helyezve – megőrizni még egy darabig, mint a vízbe rakott csokornyi fonnyadt (örmény) virágot? Szemben a folyvást (telefon)szexelő, mindenét, még a közösüléseit is videóra rögzítő, szado-mazochisztikus WASP (?) vővel és apával, aki végjátékban legyőzetik.

De még feléledhet. Mert tulajdonképpen ő él. Jobban. Az adott közegben. Érzéstelenül, alantas ösztöneivel. Az ezzel az apával gyakorta telefonozó, utóbb megtért Arsinée Khanjian gyönyörű, dús, mindig kissé felvont, koromfekete, mindent átívelő szemöldökét viszont könny áztathatná „megtérő” jelenetében, amennyiben katartikusan felfelé tudna sírni.

(A rendelkezésünkre álló adatokból nem derül ki, vajon ekkor vette-e feleségül Arsinée Khanjiant Atom Egoyan.)

Tehát az egyenes történetmondás szétzúzása ellenére – sorolhatnánk itt az illusztris elődöket, valószínűleg feleslegesen – van ez a végül is összeálló történet, amely sok kis apró összetevőből rakódik össze, csavarodik egybe, miként Arsinée Khanjian már-már fetisizált, hollófeketén ragyogó szemöldöke. Mint a holló szárnya a sötét napgolyó felett. Van ez a lényegében mitikus (örmény) történet a modern Kanadában, amely történetben akár mindenáron, netalán minden áron, de vissza kellene szerezni a csaknem elpocsékolt, elherdált nagymamát, mert különben nagyon boldogtalan idők következnek. Nanét vagy Naneát, Aramazd főisten lányát úgy kell tartani, hogy elégedett legyen és láthassa gyermekeit, s akkor talán rendben lesz minden. Mert a Nagy Anya hadistennő is egyben, s nem szabad, hogy keserűség gyülemlődjék fel hatalmas keblében. Hiszen akkor még a tej is megsavanyodik az emberfia szájában. És tűz lesz úrrá a földön. És az anyák csupa mardagajlokat, azaz farkasembereket szülnek majd. És akkor jaj lesz mindannyiunknak! Még az állatok is sorra kipusztulnak, beleértve valószínűleg a pingvineket is, meg a jegesmedvét, amelyet oly nagy igyekezettel próbálunk megmenteni az enyészettől – többek között épp Aramazd főisten lányának elegykedvült szeme láttára. Ezért vissza kell költöztetni belé, a nagy-anyába, ha csak időre is, az élet örömét.

Természetesen a fenti okfejtés hipotetikus mivoltához nem fér kétség, ellenben nincs kizárva, hogy a Családi mozi központi figurája a múló idők fátylán keresztül, kultúrák vízválasztóján és vízáteresztőjén át valamit megérzett, megsejtett ebből (is), ha nem is tudatosult benne hajszálpontosan így. Mindenesetre ha Egoyanék kairói kofferjeiben videók nem is, de könyvek azért lapulhattak, s ezeket nyugodtan olvashatta – a kicsi Atom. Kanadában.

Talán épp ott gyengült meg a szeme látása, a mozgalmas örmény miniatúra-festészet tanulmányozása közben (?). Szöges négyzetek és téglalapok, majd rájuk boruló, megnyugtató kerekded kupolák az örmény építészetben. (A „heppiend” és a kezdet egybeesése.)

Egyébként meg ha nem Isten, hanem istenek még élnének, valószínűleg különféle videó-szerkezetekkel lenne benépesítve az Olümposz, meg az Ararát. Ami pedig Arsinée Khanjiant illeti: ő mindkét csúcson alakíthatna kicsit zömök istennőt. Örmény Afroditét akár. Hófehér karokkal, feketeagár szőrrel a hóna alatt. Tiszta tekintettel, nem mint a tengerbe tévedt vízilóé. (Amelyet szintén el kell altatni, hogy megmenthessük.)

Item. Videó?

Szex, hazugság, videó. Soderbergh-et is meg lehet itt említeni, ellenben most inkább valaki mást. William Walker amerikai rendezőnek van egy Élet videóval című, 1972-ben készült filmje, amelynek sokszor idézett provokatív jelenetében rövid szoknyájú, széttárt lábú fiatal nőt látunk ülni holmi tévékészüléken. A készülék ernyőjén tüsténkedő bajszos férfi észlelhető, aki épp – a doboz elhagyása nélkül, felfelé nyújtott kézzel – nagyon személyes kapcsolatot látszik megteremteni az említett ifjú hölggyel. A hölgy kicsit feszeng, fel-felsikkant, egyre gyorsabban szedi a levegőt, miközben ilyeneket mond apró és kevésbé apró, szenvedélyes nyögések közepette, hogy ezek után veled – mindenhol és mindenkor. Netalán mindörökké? A fiatal nő zavarodottságához a „valóságok” egybemaszatolódását illetően itt nem fér sok kétség. S éppen ez az, amit a sikamlós látvány elemzői rendre nem mulasztanak el kihangsúlyozni. Nos, a minden szex ellenére valahol mégiscsak meglehetősen puritán Atom Egoyan valamelyik másik filmjében, a Szöveges szerepek címűben – a Családi mozi „kopasz” telefonja után – videótelefon segítségével szeretkezik a szerelmes pár. (Mellesleg: Arsinée Khanjian helyett a szintén csinos és szép szemöldökű, Arsinée szemöldökével mégsem vetekedhető Gabrielle Rose teszi ezt.) Valójában maszturbálnak ketten, miközben látják egymást, ugyanakkor mi is látjuk őket. Aztán látunk még sok mást, ugyanakkor mások is látnak sok mást, vagy éppen ugyanazt ebben a sajátosan szórakozó, egymásra és egymásba rétegeződő, egymásba nyíló vagy nem nyíló, ilyetén új vágás-technikájú tükörrendszerben, és maszturbálást félre: a játék újszerű. Főleg ha valaki egész életművet látszik sikeresen ráépíteni. Játék-filmben.

Mert William Walker hősnője is mondá a távoli 1972-ben:

– Ezek után veled, mindenhol és mindenkor.

„Netalán mindörökké?”

Atom Egoyan filmjeiben különben, amikor sorra kerülnek, beszélnek is a szereplők, mégpedig annak ellenére, vagy éppen azért, hogy a Szöveges szerepekben Arsinée statiszta-szerelme védelmére kimondja, miszerint „nincs semmi különös a szavakban”. Beszélgetnek, mégpedig kurta, szikár, kopogós mondatokban, egymás végszavát kivárva, egymásra nézve, vagy éppen egymástól elfordulva. Néha valamerre – amúgy fű alatt – kipoénozva. A kiürültség „eszmei mondanivalójának” szolgálatában? Nem tudom, de úgy vélem, Raymond Carver amerikai minimalista író nagyon örülne neki, ha még élne. Álljék itt ennek illusztrációjaképp a következő szövegdarab a Családi moziból! De mielőtt állna, pár szóban vázolnám a helyzetet. Arról van szó, hogy...

Bejön a nem kevésbé szép mostohaanya. A mostohafiú és a nagyon mostoha apa éppen tévét (videófilmet) néz.

Mostohaanya: Vázolnátok pár szóban a helyzetet?

Apa: A fickó, akit baloldalt látsz, éppen kirabolta a bankot.

Mostohaanya: És aztán megszökött?

Apa: Igen.

Mostohaanya: Megsebesült valaki?

Apa: Úgy tűnik, amaz a fickó, de nem komolyan.

Mostohaanya: Mit értesz azon, hogy nem komolyan?

Apa: Amennyire tudom, csak megkarcolta a lábát.

Mostohaanya: Amennyire tudod?

Apa: Nem nagyon láttuk, mi történt vele, azután hogy meglőtték.

Mostohaanya: Akkor meg honnét tudod, hogy csak karcolás?

Raymond Carver minimalista amerikai prózaíró bizonyára nagyon örülne ennek az egoyani párbeszédnek. Raymond Carvernek csaknem orgasztikus érzése támadhatna tőle. És úgy érezhetné, nyugodtan írhatott volna Egoyannak filmszövegeket. Például egyetlen amerikai motelszoba tévékészülékén megnyitható ablakokba sűríthették volna, mondjuk, a Lolitát. Lolita utolsó, még csupaszabbá tett mondatával. (Maradjon a filológusokra.)

Látom...

Látom Magyarország felé közeledni Atom Egoyant. És csapkodó farkacskáikkal millió ondócskaként utána nyomulni még sok kis Atom Egoyant. Konkrét magyar petesejtet még nem látok elébük rohanni, de sejtem, tudom, hogy van ilyen. Valami ilyesmi elkezdődött már itt is: szinte szűznemzéssel. Csak egy kis vércserére, vérfrissítésre, méginkább külső ihletre vár. Vagy inkább az, hogy nem?

Mert különben mit nekünk magunk is, főleg meg ez az örmény kanadai Egoyan! Atom Egoyan nem fogja megpakolni a tátongó mozikat. És az utóbb (felelőtlenül?) teherbe eső Arsinée Khanjian sem, azzal a varázslatos...

Végül is egyszerűen el fognak múlni, múlni.

Azért..., azért látom Egoyant...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 39-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=107