KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A francia kalandfilmekről

Szolgaszemmel

Turcsányi Sándor

A kardforgató és az útonálló Hermész kisunokája volt, a nyugati világ üzenetét hozta azoknak, akik Voltaire-t csak nézni szerették, akkor is inkább vágta közben. Békebeli francia kalandfilmek A fekete tulipántól Casanova visszatéréséig kezdőknek és haladóknak.

 

Búcsú a fegyverektől. Ez lett volna ennek a dolgozatnak a címe, s nem azért nem lett, mert már lelőtte valaki, hanem mert e végső cím megkerülhetetlen, s sajnos lényegesebb is, mint a búcsú maga. Noha több irányba is búcsút intünk most, a sorsunktól elköszönni – szemünk állásán változtatni – nem tudunk.

Kosztümös francia film, a XVIII. század második felében és a hetvenes évek elején játszódik. A korosodó Casanova hazafelé tart – hiszi, végleg – Velencébe, a kalandozások kora múltán, immár megöregedve. Erről szól a Casanova visszatér alapjául szolgáló Arthur Schnitzler-kisregény, amelyről jó tudni, 1918-ban íródott és jelent meg, szerzője ekkor a hőssel nagyjából egykorú. S a vászonra vitel idején ennyi a színész is, akire ezt az egészet most újra kitalálták: Alain Delon. Személye, meg hogy köpenyes-kardozó, egy régi történetet idéz, e mese során elbúcsúztathatunk egy rég elhalt filmtípust, merészebben akár műfajt, de a nézőpont, a látásmód örök, az velünk marad.

Hogy is volt? A hazafelé tartó Casanova környezete és saját maga áltatása végett egy Voltaire-hez címzett vitairatot szerkesztget, hiszen mi bizonyíthatná jobban, hogy élő emberrel akadnak össze a mellékszereplők, mint az, hogy a kor legjelesebb elméjével készül párviadalra kelni, annak eszméit igyekszik pontról pontra megcáfolni. Hagyjuk el őt, hisz nem is él, nem is van, nézzük, hogy is volt, mikor Alain és Voltaire még nem ellenfelek, hanem testi-lelki jóbarátok voltak. Ez pedig nem más, mint a kezdet: A fekete tulipán, melyben a hős hű hátasát, a derék négylábút hívták Voltaire-nek.

Odamentem. Kimentem és leléptem, milyen hosszú volt a sor. Éppen húsz méter, a legkülső kerületben. A legutánjátszóbb mozi előtt. Most valami bútorraktár. A mozik a nagy hidegekben összehúzódtak, a város közepe táján gyülekeznek. Párhuzamos történet ez, a szocialista falvak temetőinek meséjével. A városiasodásnak csúfolt provincializmus egyre beljebb szorította őket. Mint éles beretva a nem kívánt borostát, úgy nyeste le valami furcsa szándék a kispiszkosokat is a város végeiről. (Búcsú tehát e sejtelmes intézményektől is. „A bezárás előtti utolsó stáció az átalakítás. Párnás székeket raknak bele, aztán becsukják. Új székeket raktak még a fal mellé is, ily módon egyoldalúvá téve a nézőteret...” – írja kedvenc jegyszedő nénim a Búcsú a baloldaltól című művében.)

Szóval húsz méter hosszú volt a sor, csak most kellett kilépni, akkoriban szotyolahéjból húzott kondenzcsík mutatta, meddig ért. Mindi] ugyanolyan hosszú, hiszen még nem volt szokásban bemenni Pestre egy filmért, nem is kellett, a kerületben, úgy 5-600 méterrel odébb, volt egy premier mozi is, az előtt is sor állt, ahogy a kispiszkos előtt.

Azért e hosszas kitérő, mert – remélem, kitetszik – egy jól meghatározható korban egy j ól körülírható rétegnek (közönségnek) sokat jelentett a kosztümös francia film. Megérte hát a várakozás. (A mozin belül további tíz métert kellett leküzdeni a pénztárig.) A szegényember mozijában játszott filmek, e kardozós franciák rosszak voltak és buták, kivált átlátszóak és egyformák. Csakhogy könnyű kardokra és karcsú paripákra, vöröshajú nőkre és lobogó ingekre, intrikus vigyorra és harsány hahotára hangszerelték őket. Ilyenformán arról szóltak, hogy lehetséges az élet a földön. És nincs is olyan messze, itt van mindjárt a Mars világosabb oldalán. A kardforgató és az útonálló Hermész kisunokája volt, a nyugati világ üzenetét hozta azoknak, akik Voltaire-t csak nézni szerették, akkor is inkább vágta közben. Jött D’Artagnan, Surcouff, Cartouche és Pardaillan lovag, hozta a maga kis hírét, bele a buta, és később érdemtelenül felmagasztosított hatvanas évekbe, a második világháború utáni korszak legsötétebbikébe, a felejtés évtizedébe.

S most, hogy a vásznon újból karddal a kezében az úton áll Alain Delon, megkívántatik a visszatekintés, pláne annak, aki tőle számíthatja a kalandozások korát. Véle kezdte a moziba járás, a filmnézés, szavamra, oly káros szokását.

Van egy jelenet, szinte kultikussá lett, mindjárt A fekete tulipán legelején, mi segíthet talán kijelölni későbbi tájékozódási pontokat. Az eszközhasználó emberé. – Mert kalandozni meg vágtatni könnyű, de kevés az olyan hős, ki néha ésszel él. A közmondás csupán a kardra ad tanácsot, ám e filmek többségében a főszereplő idióta. Nem így Tulipán, aki kampóval dolgozik. A lovas üldözési jelenetek a mozi felfedezése és a western óta szigorú szabályok szerint játszódnak. A postakocsi menekül, nyomában vágtatnak az útonállók, bizonyságául annak, hogy ez egyáltalán nem olyan statikus szakma, mint a neve sugallná. Utolérik, de hogy megállítsák az úton, ahhoz előbb át kell ugrani a saját lóról a bakra, és ott leütni a kocsist, vagy az ostorhegyesre, és ott azt mondani, hó-ha meg brrr... A kampós jelenetet nem mesélem el, arra mindenkinek emlékeznie kell. Neves kommersz rendezők is űzték ezt az ipart, az eszközhasználónál maradva például: Steno, a kiterjedt életművű mester, ki annyi mindent csinált a Toto-filmektől Piedonéig; a Vörös rózsák Angelicának című filmjében a börtön falát válogatott kínzóeszközökkel díszíti, nyilván, hogy az elítéltek szabadidejükben, mintegy házi feladatként fél órára spanyolcsizmát öltsenek, ám de milyen jól jön a nyakszorító (eltúlzott méretű harapófogó), mikor a gonosz vízzel árasztja el a kazamatákat, a hős és a vörös hősnő csak összeszorítják véle a rácsokat, s irány a szabad világ! De ők csak a szabályt, a műfaji szabályt erősítő kivételek. A többség sajnos elég hülye.

Kik is voltak ők, és mely filmekben fordultak elő? Alain Delont immár ismerjük, az ő neve mellé mindig is, azóta is Belmondóé kívánkozik. Itt érdekes, hogy ő is csak egy kardforgató szereppel dicsekedhet – Cartouche volt Philip de Broca filmjében, Claudia Cardinale oldalán – bizonyságául annak, hogy ezek azért mégiscsak B-kategóriás mozik voltak. Ennek dacára hasonlóan nagy nevekkel találkozhatunk a csodálatos férfiak között. A púpos Jean Marais és még egy tulipános, a Fanfan, Gérard Philipe (Királylány a feleségem). Az igazi sztárok azonban nem ők voltak – gyaníthatóan rossz fényt vetett rájuk, hogy megfordultak komolyabb helyeken is –, hanem Gérard Barray. Ő volt Surcouff, a hét tenger ördöge, Scaramouche a különös komédiás, D’Artagnan és a Pardaillan lovag egyszemélyben. B-filmek B-csillaga, mára már elfeledtük, akár D’Artagnan keresztnevét (Charles). Azokról a csodálatos asszonyokról meg még szó sem esett. Gina Lollobrigidától Virna Lisiig hosszú lenne a lista. Emléküket csupán a Film, Színház, Muzsika bekötött évfolyamainak címlapképei őrzik. Néha valamelyikük feltűnik egy televíziós talk show-ban, és arról mesél, milyen volt szőkesége. Hagyjuk el őket is, mint Casanova, s tekintsük át e filmek néhány jellemző fordulatát.

Szóljon a zene! Műfaji jellegzetesség volt a fülbemászó dallam, ami akkoriban minket különösen közelről érintett. E dicső kor volt ugyanis a honi beatmozgalom hajnala. A szép, igaz történeteket ismerjük mind. A ma már szintén Casanova-korú sztárok naponta elmesélik. Voltak -a Helyek, meg voltak a külvárosi kerthelyiségek, ott úgy ment a forradalom, hogy a bandába a főnök közvetlenül a tangóharmonikás mellé szerződtetett egy gitárost is, ha már ez kell a népeknek, de itt aztán nem lesz je-je meg miegymás, értve vagyok, apuskám? No, itt hallottam először a Kalandorok témájának úgynevezett feldolgozását és A kalózkapitány főcím zenéjét. A fekete tulipán füttyjelét, meglehet, még Cseh Tamás is tudta fütyülni. A Kalandorok dallama még a mai zenés műsorokban is heti szokásos rejtvényeink közé tartozik, csakhogy ez nem volt kösztümös film. Annyi baj legyen, mégis itt a helye. Mert amit a remek fiúk akkoriban megtettek tollas kalapban és hosszúszárú csizmában, azt szinte egy füst alatt eljátszották civilben is. Teljesen párhuzamosan futottak, ugyanaz a történet, ugyanazok a színészek, csak a haditechnika korszerűsödött. André Hunebelle, az egyik legismertebb iparos, az 1953-as (tehát a mi szempontunkból nem az igazi) A három testőr rendezője az aktuális Fantomasszal vált valódi nagyágyúvá, de leforgatta a Modern Monte Christót is. A Surcouff-filmek analóg darabjai a Hekus-filmek voltak (Vigyázz, hekus!, A hekus és azok a hölgyek) szintén Gérard Barray-val. És zenés utazásunk juttat először célba. E filmek, s ez feltétlen javukra írandó, már a kezdetektől önmaguk, és kicsit félénken Hollywood paródiái voltak. Viszont jó tizenöt év múlva, mikor már elérkezett az idő egy nyílt paródia elkészítéséhez, talán nem véletlenül, egy-közkedvelt, szintén másodvonalbeli zenebohóc trupp tette ezt meg, ugyancsak szárnyaló melódiákkal kísérve. A négy Charlot. A három testőr paródiájuk a szolgák szemszögéből mesélte el a történetet. Épp négyen voltak, mint Planche, Grimaud, Bazin és Musqueton. De nem ők találták ezt ki. A rafinált inas már elejitől fogva, mint álruhás királyfi, a hősök között mászkált, s ha testi erőben és szépségben nem is, de fifikában, kópéságban feltétlenül versenyképes volt. Ha első osztályúnak Tatit tekintjük, akkor bízvást állíthatjuk, az egyébként igen kiváló, másodvonalbeli francia komikusok kivétel nélkül ebben a szerepkörben tűntek fel. Az ő névsoruk legalább olyan hosszú, mint a hősöké és hősnőké. Bourvil, Fernandel, Luis de Funés és a kevésbé ismertek, mint az idők folyamán jelentős karakterszínészszé terebélyesedő Michel Gálabru, Paul Prébois, Jean Lefébre és folytathatnánk. Ők személyesítették meg a célközönséget. André Hunebelle A három testőre kétszemélyes mozi. Van D’Artagnan és a személytelen, arctalan, jelentéktelen címszereplők, meg Bourvil, a szolga: Planche, a leleményes picard. Az 1961-ben készített Gerard Barray-s változatban már játszik mind a négy inas. -Csupa fazon mind, különböző, igen éles karakterek. Ez az út egyenesen vezet el a zenebohócokig. A filmet Bernard Borderie rendezte, kinek kezét a Pardaillan-kalandok dicsérik, és a Hét katona meg egy lány, Jean Marais-val. Mikor D’Artagnanról beszél, nagyon komoly. Mégis, nála derül ki legnyilvánvalóbban, milyen tökkelütött fickó is valójában őkelme. A királyné gyémántjai egyszerű zálogházi művelet. Egy léha főúri szerelmes elviszi az ékszereket, az ostoba balek még élete kockáztatásával visszahozza őket, míg a szolgák sült kacsával töltekeznek. E két feldolgozás a legkiválóbb példa ezen irály felette álszent voltára. A bájos Constance ugyanis mindkét esetben unokahúga a korlátolt öregecske és még kollaborálásra is hajlamos Bonacieux-nek, és nem a neje őnagysága, ahogy az írva vagyon. Ilyen fokú szabadosság nem megengedett, első a család. Nem is tetszene ez nekik, de semmi szín alatt se adjunk ötleteket. Ideje kimondani, erről szóltak ezek a filmek. És mifelénk még az eredeti szándéknál kicsit jobban is. Plebejus mulatság, a szegényemben mozija. Csak ők hihettek el akkora baromságot, hogy hülyék a gazdagok, pont abban a korban, a hatvanas években, mikor a magához való ész világvallássá emelkedett. Miért az az idióta, aki békacombot ropogtat és szép kabátban illegeti magát? A kisebbrendűségi komplexus filmjei ezek. Ami egyébként is a magához való ész ikerholdja.

S a ruhákon és szerszámokon túl ebben rokon vélük Edouard Niermans mai filmje, a Casanova visszatér, amely szintén – és teljesen mindegy, hogy az öreg – vagy máskori – kisebbségi érzés mozija. Működnek a régi reflexek. Jean-Claude Carrière, a nagy tapasztalatú forgatókönyvíró első dolga az volt, lévén elégedetlen az irodalmi alapanyaggal, hogy kitalált egy „új” szereplőt. Aki nem látta, már az is tudhatja, szült Casanovának egy szolgát, kinek viszonya gazdájához, akár a nézőé és a hősé e bolhacirkuszban. Az ügyes és nagypofájú inas legfőbb törekvése ugyanis – mint annyi elődjének – mindenben utánozni a főnököt. A még romjaiban is nagy kalandor meg a piti kis ügyeskedő. Íme, vitézségből minta. A hétköznapokban, a mozin kívül is csupa filmhős között intézzük ügyes-bajos dolgainkat. Ehhez képest bagatell, hogy a nagyfiúk milyen villámló szemmel néztek körül egy-egy ilyen előadás után a téren, néha attól kellett tartani, hogy valamelyikük kardot ránt. De az, hogy előtte a híradóban – volt még Filmhíradó és két (pesti és budai) híradómozi – hova mentek a katonák, az mifelénk a kutyát sem érdekelte.

Közben meg a Casanova visszatér nem is igazán ezen filmek folytatója, csak a hős és a demagógia a közös. Mert az idők során (kikecmeregve a hatvanas évekből) a mindenáron való kardozásnak leáldozott. Kialakult egy újabb, ha lehet, még faramucibb típusa a kosztűmön filmeknek. Ezen művekről már nem eldönthető az eddigi egyértelműséggel, hogy kinek is szólnak. Látszólag érzékenyebb szíveket vesznek célba, de igazi érzelmeket csak a legritkább esetben ébresztve, tőrük a delejes semmibe döf. Emezek feje fölé és amazok talpa alá. Onnan ismerhetők föl, hogy bennük csak a legvégső esetben rántanak kardot a szűnni nem akaró hősök. Értsd: a film legvégén. Még nehezebbé teszi a bemérésüket, hogy ezek között már komoly dolgozatok is akadnak. Steven Frears munkája, a Veszedelmes viszonyok egy ilyen kivételes példa. Jellemzőbb viszont a már-már paródiájaként is felfogható, A király ágyasa című opusz. De mi most csak a jobbakat emlegessük! Barry Lyndon, A rajzoló szerződése és az igazi nagy előd, A postakocsi. Akármilyen jók, ezek mégiscsak álfilmek. Jellemzően inka b bulvárkritikai fogadtatásuk volt kedvezőbb. Niermans számára, és idáig rendben is volna, ők a minta. Csakhogy az egészből mit lát? Az eszcájgot, meg a végín a dögös párbajt (mellesleg ezt is Schnitzler írta meg neki). Jól eldicsekszik. A postakocsiban látható egy homokfutó, abban utazik a varennes-i éjszakán a magányos Casanova. Az ilyen tárgyú írás nem maradhat Marcello Mastroianni előtti kalapemelés nélkül – így mi. No, én ennek megépítettem a pontos mását, és ugyanaz játszik nálam is – így ő. Még csak nem is az a különbség – pedig hát a különbség, mely Mastroianni és Delon között amúgy színművészetileg mutatkozik... – hanem az, hogy a delizsánsz az invenció helyett érkezik a filmbe. És ez már sok, vagyis inkább elég. Az már nem is megdöbbentő, hogy Alain Delon, ki egyébként nagy színész, hosszú pályafutása alatt nem ismerte föl, hogy ha mindenféle nímandok és niermansok kezére adja magát, magyarán a filmben az történik, amit ő akar, abból még nem született semmi jó. Mi belőle megmarad, csak az, amit erős kezek szorításában produkált. No meg a fekete tulipánok, ahogy szaladnak a helyiérdekű vonalak mentén. De ez inkább csak érdekesség. Így vannak ezzel mások is, hogy messze ne menjünk, Belmondo, ez ilyen szakma, színészsors, vagy mi.

Az igazi hős alakja, ami nem intézhető el ennyivel, egy kézlegyintéssel. Giacomo Casanova, Saintgalt lovagja, a legendás figura. Most mód nyílik visszatérni alapvető mondandónkhoz, miszerint a kosztümviselés patológiás eset. Az öreg, legendáin túljutott nőbolond kitüntetett kedvence az eddig emlegetetteken túl is számos műnek. Még maga Fellini is hosszan és kéjesen pepecsel a legatyásodott kalandor körül. A kényelmes szembenézés, a kevésbé fájdalmas önvizsgálat kővendége ő. Schnitzler és Delon különböző egyéniségű, más fajsúlyú alakok, mégis... Mennyivel kellemesebb parolázni az öregedéssel úgy, hogy közben másik kezünkkel egy másik fogatlan medvének jól megcibáljuk a fülét. A méltóság nélküliségben találkozik sajnos e film az alapjául szolgáló kisregénnyel – mondjuk ezt az író érdemeinek elismerése mellett. Ám mind jobban szeretve Ettore Scolát és Marcello Mastroiannit.

Nekünk meg, méltatlankodnak, fele olyan korúan hasonlókkal szembenézőknek mi marad? Mint Casanovának: az emlékek. A francia kosztümös filmek emlékei – amelyek a legritkább esetben voltak csak franciák. Többségük francia-olasz volt. A kasztíliai sólyom meg francia–olasz–spanyol. Sokáig azt hittük, a csúcs a francia–olasz–spanyol–nyugatnémet. Aztán jött a Fantomos a Scotland Yard ellen, ez ugye már ki se férne. S mi, a sorban szotyizó porbafingók, azt hittük, nekünk üzen Európa boldogabbik fele. Így is volt. S az üzenet, a titok ma is kiolvasható a szolgák tekintetéből, egy ló vigyorából. A gyerekek ma már nem kardoznak, inkább nagyvadra mennek: ősgyíkokra vadásznak. Ideje hát nekünk is elbúcsúzni a kézifegyverektől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 40-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1070