KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/október
A GYILKOS LELKE
• Mezei Sarolta: „Akarsz-e játszani halált?” [RÉSZLET] A slasher pszichológiája
NEKROLÓG
• Gazdag Gyula: Romvári József 1926–1911
MALICK
• Varga Dénes: A felperzselt Éden Terrence Malick: táj és természet
• Hubai Gergely: Mozart, Wagner, Zimmer Malick filmzenéi
IZLAND
• Tornai Szabolcs: Retrómorál Baltasar Kormákur
• Géczi Zoltán: Észak-déli átjáró Lélegezz!
• Pintér Judit Nóra: Sorsvesztők Izlandi vérvonal
A GYILKOS LELKE
• Szabó Ádám: Hideg, sötét csendben Bérgyilkosballadák
• Varró Attila: Öreg gyilkos Harry Brown
APOKALIPSZIS ÉS MELANKÓLIA
• Pintér Judit Nóra: A magányos bolygó Melankólia
• Baski Sándor: Az apokalipszis melankóliája Határhelyzetek
VALÓSÁGMÁSOLATOK
• Jankovics Márton: Megkettőzve Hasonmás-filmek
• Király Hajnal: A hely szelleme Utazások Itáliába
HATÁRSÁV
• K. Horváth Zsolt: Dada és humor A.E. Bizottság: Jégkrémbalett
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Az informáltság illúziója Gazdasági hírek
FILMHÉT
• Buglya Zsófia: Globálkolorit Osztrák Filmhét
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Ford Scorpio James Sallis: Drive
• Sepsi László: Amerikai kelepce Nicolas Winding Refn: Drive – Gázt!
KRITIKA
• Vajda Judit: Négy évszak meséi Mike Leigh: Még egy év
• Kovács Kata: Hideg sör, gyönyörű lányok Sofia Coppola: Made in Hollywood
• Gorácz Anikó: Iskolapéldák Iskolák és rendszerek
• Palotai János: Művészettörténet-írás kamerával A Nyolcak nyomában; Átrajzolt film
• Pápai Zsolt: Fertelmes felvilág A vizsga
MOZI
• Zalán Márk: Egy fehér, fehér világ
• Nevelős Zoltán: Animal Kingdom
• Alföldi Nóra: Őrült, dilis, szerelem
• Pápai Zsolt: Submarine
• Baski Sándor: Pótpasi
• Forgács Nóra Kinga: Angèle és Tony
• Roboz Gábor: Néma csönd
• Varga Zoltán: Végső állomás 5 – 3D
• Sepsi László: Végső állomás 5 – 3D
• Szabó Noémi: Jane Eyre
• Kovács Marcell: Cápák éjszakája 3D
• Tüske Zsuzsanna: Colombiana
• Varró Attila: Fertőzés
• Vajda Judit: A guardista
• Sepsi László: Johnny English újratöltve
DVD
• Varga Zoltán: Szex a neten
• Pápai Zsolt: Közös titkunk
• Sepsi László: Pokolba az élettel

• Vincze Árpád: Kutyahideg
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mike Leigh: Még egy év

Négy évszak meséi

Vajda Judit

Mike Leigh bölcsessége és színészeinek kiválósága mit sem változott.

Mike Leigh angol rendezõ legújabb mûvében nem a minimalista munkásmozik (Mezítelenül, Titkok és hazugságok, Minden vagy semmi stb.), és – szerencsére – nem is legutóbbi alkotása, a kicsattanó Hajrá, boldogság! nyomvonalán halad. A Még egy év sokkal inkább vegyíti ezt a kétféle utat, sõt nyomokban tartalmazza a 2004-es Vera Drake egyes megoldásait is (ugyanolyan míves és letisztult). És van itt még valami, pontosabban még valaki, akinek ihletése felfedezhetõ a filmen: a 2010 elején elhunyt francia direktor, Eric Rohmer az, aki a Négy évszak meséi (A tavasz meséje, A tél meséje, A nyár meséje, Az õsz meséje) ciklusában térképezte fel az emberi természetet.

A párhuzamot erõsíti, hogy a Még egy év egyetlen teljes, tavasztól télig tartó esztendõ egy-egy jellemzõ epizódját ragadja ki a fõhõsök életébõl – évszakonként tagolva az emberi színjátékokat. A hatvanas házaspár tagjai, Tom és Gerri békés, boldog megelégedettséggel morzsolgatják mindennapjaikat. Még mindig aktív életet élnek: mindketten kielégítõ és magas presztizsû munkát végeznek (a férfi geológusmérnök, a nõ egy egészségügyi intézménynél tanácsadó), és élénk társasági életet folytatnak. Kényelmes házukban állandó a vendégjárás. Rendszeres látogatóik közt találjuk Gerri kollégáját és barátnõjét, a szétszórt, egyedülálló Maryt, egy közös régi barátjukat, Kent, felnõtt, a családi fészekbõl már kirepült harmincas fiukat, Joe-t, de ha kell, befogadják Tom magára maradt, elmagányosodott idõs bátyját is.

A felsoroltak közt zajló folyamatos párbeszédek adják a Még egy év gerincét – bizony: az új mûben nincsenek nagy hallgatások, a színészek elejétõl a végéig átbeszélik a filmet, úgy is mondhatnánk, be nem áll a szájuk. Ezekbõl a hétköznapi (de hétköznapiságukban is érdekfeszítõ), fecsegõs beszélgetésekbõl kell a nézõnek kihámoznia a lényeget. Ám nemcsak szavakban zajlik a kommunikáció: mindentudó pillantások, árulkodó testbeszéd, apró jelek segítenek a közönségnek eligazodni azt illetõen, hogy az „elégedett vagyok az életemmel” adott esetben azt jelenti, hogy „csalódott, boldogtalan és magányos vagyok”, a „fussunk össze egy italra” pedig közel sem arra utal, hogy az illetõ közösen akar iszogatni a másikkal (sokkal inkább segélykiáltás). A szózuhatag és a rezdülések keverékébõl pedig mi magunk leshetjük ki az igazságot – valahogy úgy, ahogy a való életben is jó, ha értünk a finom vagy kevésbé finom utalásokból.

Az interperszonális kapcsolatok ábrázolása tehát lélektanilag és társas lélektanilag nagyon pontos. Leigh pedig továbbra is a hétköznapi pillanatok mestere (a mindennapi mozzanatok még azokban a mûveiben is hangsúlyosak és hitelesek voltak, melyekben amúgy rendkívüli dolgok történnek, mint például a Minden vagy semmiben vagy a Vera Drake-ben); ezek a hétköznapok pedig – akárcsak a valóságban – hangos röhögésre ingerlõ jelenetekben, kínos momentumokban és szomorú percekben egyaránt bõvelkednek (lásd az elkeseredett, szívbemarkoló felütést vagy a nyugtalanító, szívszorító befejezést). A film alaphangulata ugyan a szelíd derû, de van, hogy szinte észrevétlenül, jelenet közben, akár egyik mondatról a másikra fordul át a boldogság boldogtalanságba (a jelek szerint a két állapot között ugyanolyan vékony a határ, mint a szociális ivás és az alkoholizmus között). De ugyanilyen gyakori az is, hogy már az atmoszféra, a zene és a színek egyértelmûsítik a helyzetet: az utolsó felvonásban a szereplõknek például meg sem kell szólalniuk ahhoz, hogy tudjuk, temetésre érkeztek. A Még egy év további zseniális megoldása, hogy nem kell elkötelezõdnünk egyik fél mellett sem. Az alkotó egy cseppet sem elfogult a fõhõsökkel, Tommal és Gerrivel szemben: ugyanúgy megmutatja az õ hibáikat is (például tenyérbemászó mindentudásukat és irritáló tökéletességüket) – sõt több minden is arra utal, hogy az sem biztos, hogy (egyedül) õk a fõhõsök.

A Hajrá, boldogság! „csakazértis-boldogsága” után tehát a rendezõ azt mutatja meg, hogy ugyanolyan könnyû elérni a boldogságot, mint egy életre boldogtalannak maradni; de beszél a másik ember boldogtalanságának elviselhetetlenségérõl és arról is, hol a segítségnyújtás határa. Mindez persze közel sem lenne ilyen tökéletes a színészek játéka nélkül (Leigh visszatért régi, jól bevált kedvenceihez), akik így szinte társalkotókká válnak.

Még egy év (Another Year) – brit, 2011. Rendezte és írta: Mike Leigh. Kép: Dave Pope. Zene: Gary Yershon. Szereplõk: Jim Broadbent (tom), Ruth Sheen (Gerri), Leslie Manville (Mary), Oliver Maltman (Joe). Gyártó: Thin Man Films / Film 4. Forgalmazó: . Feliratos. 129 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 48-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10801