KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Van pápánk!

Vatikáni vakáció

Pintér Judit

A dühös, depressziós, kritikusan politizáló poszt-’68-as olasz rendező ezúttal nem dühös, nem depressziós, és nem politikus arcát mutatja.

Lehet, hogy ideológiát tévesztettem? – a kérdést Nanni Moretti Autarchikus vagyok című első játékfilmjének főhőse teszi föl magának, miközben Marx olvasása közben rádöbben, hogy egy mukkot sem ért az egészből, és még az sem világos számára, mi tesz valakit bal- vagy jobboldalivá. További tíz egészestés filmje, köztük legutóbbi alkotása, a Van pápánk! tanúbizonysága szerint Moretti – miközben máig baloldalinak és ateistának vallja magát – azóta sem találta meg a választ erre a dilemmára. Noha első filmjétől kezdve megosztja a szakmát és közönséget, vitathatatlanul ő az olasz film utolsó négy évtizedének egyik legmarkánsabb egyénisége. Kevesen fogalmazták meg olyan megszenvedett őszinteséggel és kifejezőerővel a ’68 utáni nemzedék ideológiai és morális elbizonytalanodását, a bal- és jobboldali eszméknek a terrorizmus „ólomévei” alatt bekövetkezett végzetes összemosódásából fakadó kétségeket, a gyakran súlyos neurózishoz vezető szorongásokat, avagy éppen a hatvanas évek szerzői filmes elhivatottsága és a közönség meghódításának igénye közötti feszültséget, mint az 1953-as születésű római rendező. Mindmáig tudatosan törekszik arra, hogy „autarchiáját”, azaz politikai, művészi, sőt – saját mozi, filmgyártó és forgalmazó cég alapításával – gazdasági függetlenségét megőrizze. Önéletrajzi elemekben gazdag, dogmát vagy tekintélyt nem tisztelő, a groteszk, szürreális, szarkasztikus vagy keserű komédia stílusjegyeit ötvöző filmjei kifejezetten a neurotikus római baloldali értelmiség szemszögéből, a változó olasz hétköznapok tükrében mutatják be az utóbbi évtizedekben végbement gyökeres változásokat. Filmjeit talán éppen az olasz valóság ismeretének hiánya teszi külföldön, így Magyarországon is nehezebben befogadhatóvá.

Moretti nemcsak rendezője, hanem forgatókönyvírója és főszereplője is valamennyi filmjének. A ’68 utáni nemzedék, de valójában az egész olasz baloldal fokozódó identitásválságáról, a kapaszkodóit vesztett egyén magányossá válásáról, neurózisáról szóló öt filmben (Autarchikus vagyok, 1976; Ecce bombo, 1978; Aranyálmok, 1981; Bianca, 1984; Vörös galamb, 1989) a szakállas, borzas hajú főszereplőt – a rendező alteregóját – mindig ugyanúgy, Michele Apicellának hívják. Valódi „jelmezt”, reverendát csak don Giulióként ölt A misének vége című filmben (1985), de szétesett családján és szenvedő barátain papként sem tud segíteni.

Az 1993-as Kedves naplómban, majd az 1996-os Áprilisban Moretti már egyes szám első személyben beszél – hol az addig ritka derűvel, hol a megszokott szarkazmussal – a közéleti és magánember számára legfontosabb eseményekről. Fia születése ugyan – és saját betegsége – lágyabbá teszi, ám korántsem gyengíti az immár gyermeke jövőjét is féltő apa Itália (és a világ) állapota miatti szorongását. Bizonyára az utóbbi ihlette A fiú szobája című, eddigi legnagyobb közönségsikert aratott filmjét (2001), amelyben egy gyermeke váratlan halálát feldolgozni képtelen pszichiátert alakít.

Az olasz és francia kritikusok egy része Moretti legérettebb munkájaként, egyenesen a rendező Nyolc és féljeként üdvözölte a 2006-ban készült A kajmánt. A film egy szakmai és magánéleti csőddel küszködő producer története, akinek véletlenül kerül a kezébe egy forgatókönyv Berlusconi korrupt, erőszakos, vulgáris egyéniségéről és politikájáról. A filmre szinte reménytelen pénzt szerezni, ő azonban legalább egyetlen jelenetet le akar forgatni belőle, amelyben Berlusconit hét évre elítélik. A film utolsó képsora ez a jelenet lesz. A Lovag jól ismert kommunista-ellenes szólamait és ön-dicshimnuszait azonban nem egy Berlusconi-hasonmás színész, hanem az általa annyira gyűlölt ’68-as szakállas értelmiségi megtestesítője, Nanni Moretti mondja rezzenéstelen arccal a kamerába, hol egy fekete autóban ülve, hol a tárgyalóteremben. A (valóságban soha meg nem történt) elmarasztaló ítélet után Nanni–Silvio – arra hivatkozva, hogy fölötte csak az őt hatalomra juttató olasz nép ítélkezhet – fellázítja az embereket. Az utolsó képkockákon tüzeket látunk fellobbanni a fekete autóban távolodó miniszterelnök sziluettje mögött.

A hatalomról lemondani még az ország lángba borítása árán sem hajlandó politikus vérfagyasztó víziója után öt évvel készül el a Van pápánk!, amelyben Moretti váratlan és meglepő tisztelettel meséli el egy rendhagyó pápaválasztás történetét. A film nyitóképei Wojtyla pápa temetésének az egész világot bejárt dokumentum-felvételei. A fikció – és Moretti fergeteges, a direkt politizálás helyett indirekt szimbólumokkal élő stílusbravúrja – egy ellenszenves tévériporterrel veszi kezdetét, aki előbb a konklávéba vonuló kardinálisok esélyeit latolgatja, majd engedélyt próbál kicsikarni a szóvivőtől (Jerzy Stuhr, lengyel rendező alakítása) legalább egyetlen totálképre a Sixtus-kápolnáról. A kapuk bezárulnak a világ minden részéről összesereglett bíborosok mögött, ám hirtelen sötétség borul rájuk. Megszeppenve várnak a fényre, s magasztos feladatuk teljesítésére. A dolgozatíró kisiskolások módjára viselkedő kardinálisok (nem egészen őszintén) mind azért imádkoznak, hogy ne az ő nevük kerüljön a papírra. Az első körben a szavazatok a legesélyesebbnek tartott néhány bíboros között oszlanak meg – fekete füstöt eredményezve. A második szavazás során viszont váratlanul elsöprő többséget kap Melville bíboros (Michel Piccoli jutalomjátéka), akin azonban a balkonra lépés előtt úrrá lesz a kétségbeesés. A szertartás félbeszakad.

Titokban behozzák hát a Vatikánba az ugyan ateista, ám legjobb római pszichoterapeutát, Brezzi professzort, vagyis a szigorú Nanni Morettit (aki saját bevallása szerint, ebben a filmben a terapeutát és Melville-t egyaránt az alteregójának érzi). A pápát nem egyszerű analizálni, mert jóformán semmiről sem lehet kérdezni, ráadásul az egész bíborosi testület kíváncsian fülel a beszélgetésre. Moretti közli, hogy így nem tud dolgozni, s végül inkább magát „analizálja”. Elmondja, hogy szintén pszichoanalitikus felesége azért hagyta el, mert őmellette csak a második lehet. Kicsempészik hozzá a városba a pápát, aki – mivel nem árulhatja el kilétét –, színésznek hazudja magát. Ezzel a freudi elszólással és szökésével kezdődik néhány napos öngyógyító „római vakációja”. Brezzi professzor viszont a pápai állam foglyaként a Vatikánban marad „vakációzni”. Ettől kezdve a történet több szálon fut tovább: a pápát Rómában követjük, Brezzi a bíborosokkal üti el az idejét, a szóvivő a pápa után kajtat, miközben mindenkinek azt hazudja, hogy Őszentsége (akit egy svájci testőrrel helyettesít) a lakosztályában imádkozik.

A misének vége Rómájához képest Moretti most szokatlanul toleráns várost mutat: a villamoson magában beszélő öregembert nem nevetik ki, hanem együttérző figyelemmel hallgatják az utasok. „Egy ideje egyházunk nehezen érti meg a dolgokat. A bűneinket sem volt bátorságunk elismerni”, mondja. Moretti mindössze ennyi utalást tesz az épp akkoriban tetőző pedofil-botrányokra. Ebben a filmben nem dühös, nem depressziós, nem politikus. Mintha valamiféle egyensúlyt keresne önmaga, s valamennyi, „a csecsemőkori gondoskodás hiányától” szenvedő szereplője számára. A filmben legtöbbször elhangzó Moretti-alkotta „szakkifejezés” Brezzi professzor feleségének kedvenc diagnózisa. Mindazokra vonatkozik, akik mástól várják a társadalom és saját életük megváltoztatását. Melville tudja, hogy alkalmatlan az egyházban szükséges változások véghezvitelére. Nem a hite rendül meg; ellenkezőleg: alázatos. Nem azért mond nemet a hívásra, mert fél, hanem mert nem lenne képes úgy szolgálni az emberiséget, ahogy a mostani idők megkívánnák; ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat forradalmi változásait hozó, „Isten népének” egyházát hirdető XXIII. János pápa tette. Moretti pápája bátran fel meri tenni magának a legfontosabb kérdéseket, s bennünket, laikusokat és hívőket is erre buzdít.

A filmben van egy vérbeli morettis jelenet. Amikor a pszichoterapeuta a kardinálisok röplabdabajnokságát szervezi, szinte mellékesen megjegyzi: Darwin azt a rémisztő igazságot hagyta ránk, hogy semminek nincs értelme. Az illusztris páciens nélkül maradt terapeuta épp abban a pillanatban mondja ezt, amikor a tétlen várakozás óráiban valami értelmet akar adni a néha megmosolyogni valóan gyermeteg, ám nagyon emberi kardinálisoknak. Moretti rendezői fantáziáját megragadták a fekete-bíbor színű seregletben rejlő stilisztikai lehetőségek: kamerája gyakran szinte megbabonázva követi őket. A rendező-terapeuta szikár, szigorú, tőlük annyira különböző alakja egyre otthonosabban mozog köztük, hol szürreálisan komikus, hol megható pillanatokat ajándékozva a nézőnek, mint amikor a bíborosok táncra perdülnek az argentin rezsimmel szembeni ellenállás jelképe, Mercedes Sosa folkénekesnő Minden változik című varázslatos dalának ritmusára.

Szökése közben Melville gyerekkori vágya is teljesül: boldogan végszavaz egy Csehov-előadáson a színészeknek. Innen viszik vissza a Vatikánba. Kilép a balkonra, s a következő szavakkal köszönti a napok óta rá váró tömeget. „Az egyháznak most olyan vezetőre van szüksége, aki képes nagy változásokat véghezvinni. Akiben mindenki iránt megvan a szeretet és a megértés adománya. Bocsánatot kérek, amiért nem tudom ellátni a megbízatást, amire kiválasztottak. De én nem vagyok alkalmas a vezetésre, nekem is vezetőre van szükségem. Imádkozzatok értem!”

Moretti mégis kitart ’68-as utópiája mellett? Pont ilyen vezetőre volna ugyanis szükségünk. Ámen.

VAN PÁPÁNK!Habemus Papam, francia–olasz, 2011. Rendezte: Nanni Moretti. Írta: Nanni Moretti, Francesco Piccolo és Federica Pontremoli. Kép: Alessandro Pesci. Zene: Franco Piersanti. Szereplők: Michel Piccoli (Pápa), Jerzy Stuhr (szóvivő), Renato Scarpa (Gregori bíboros), Gianluca Gobbi (svájci gárdista), Nanni Moretti (Dr. Brezzi), Margherita Buy (pszichoanalitikus). Gyártó: Sacher Film, Fandango, Le Pacte, France 3 Cinéma, Canal +. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 102 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10879