KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/október
KRÓNIKA
• (X) : Szmoktunovszkij ismeretlen szerepeiből Filmsorozat az Örökmozgóban
MAGYAR FILM
• Mihancsik Zsófia: Filmtörvényen kívül Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Bársony Éva: A gyanakvás légköre Beszélgetés Sára Sándorral

• Földényi F. László: Hazát kereső nemzedék Heimat II.
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az európai tévétudat EuroNews
• Várkonyi Tibor: A Didier-ügy Francia reality show
• Almási Miklós: A médiának mindig igaza van… A tévé-mítoszgyár
KÖNYV
• Kelecsényi László: A szabály és a kivétel Henri-Pierre Roché: Jules és Jim

• Janisch Attila: Psycho Az én mozim
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Görbülő tér a zseni körül Van Gogh
• Kéri László: Mindez nekünk már csak mozi marad? Sztálingrád
• Kozma György: Henrik galambjai Árnyékszázad
• Bakács Tibor Settenkedő: Hollywoodi fosszília Jurassic Park
• Barotányi Zoltán: Nuncsakus húszéveseké a világ Az utolsó akcióhős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Összeomlás
• Glauziusz Tamás: A zongorakísérő
• Barotányi Zoltán: Red Rock West
• Gelencsér Gábor: Az emberi szív térképe
• Mockler János: Bűnben égve
• Sneé Péter: Haláli fegyver
• Tamás Amaryllis: A szerelem hullámhosszán

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

EuroNews

Az európai tévétudat

György Péter

Jelenleg megválaszolhatatlan kérdés: vajon a strasbourgi szellem érvényesül-e végképp, vagy egyszerűen alkalom nyílik végre egy kis értelmiségi aufklärizmusra?

A Euronews az amerikai médiaimperializmus elleni védekező hadműveletek reményteljes ötlete. Létrehívói nyilván úgy vélték, hogy az Európai Közösség ne csak a gazdasági jogban, vámokban, illetve Strasbourgban létezzék, hanem a virtuális valóságban, azaz a médiában is. Egységes satellitadás kell ahhoz, hogy a mindennapi élet és szokáskultúra elleni amerikai támadássorozat legalábbis lefékezhető legyen, mert igazi háború zajlik az Egyesült Államok és a világ kulturálisan még védekezésre képes része, így elsősorban Európa között. A harcban a párbeszéd jogáért a feltételek újrateremtésének lehetősége a tét. Ami a konkrét frontot, a satellit-hírtelevíziók küzdelmét illeti, az Európai Közösség urainak fel kellett mérniük, Ted Turner halálosan komolyan veszi, hogy a CNN uralkodjék szerte a világon, s bizony semmi egyébre nem törekszik, mint hogy az amerikai fogyasztásra szánt híreken kívül minden mást kiszorítson a világpiacról.

Milyen is a Euronews szerkezete, nyelvének és képeinek viszonya, televíziós személyiségeinek hiánya, és végül milyenek No Comment című, kiemelkedő jelentőségű műsorai?

 

 

Komikus mókuskerék

 

A Euronews jelenleg kialakításának kezdeti stádiumában tart, műsorstruktúrája igen szegényes, azaz még a normál, bevezetett hírtelevíziókhoz képest is riasztóan magas az ismétlődések száma. Hírek, Időjárás, Lapszemle, Magazin, No Comment, Eurozapping, s megint a Hírek. E jelenlegi állapot a technikai sokszorosíthatóság korában létrehozott örök visszatérés – mely, mint tudjuk, önmagában véve is rémálom – paródiája. Csak ritkán látható ilyen tisztán, hogy mi is a televízió tulajdonképp, hogy miféle komikus mókuskerék ez, amelyben az Idő fogalma folyamatosan mint műsoridő tűnik elénk. Nos, épp ez minden televízió – általában jobban elfedett – igaz lényege, a tébolyító monotónia, az ismétlések áradata, amely nagyon is alkalmas arra, hogy a politikai világrend szervezettségének illúzióját keltse, amely semmi egyéb, mint a világrend és világkép szimulációja. Egy a spektákulumok közül.

A kereskedelmi televíziókban, mint a vízöblítéses vécékben, hullámzanak a nézettségi indexek, a nézőket taktikai megfontolásokból „szabadságolják” időnként. A hírtelevíziók más stratégiát követnek: az állampolgárt folyamatosan biztosítják arról, hogy bármily szegényesen is, de a világcirkusz minden pillanatban a rendelkezésükre áll. E csatornán – jelenleg, illetve jelenleg még – nincsenek reklámok. Alapvetően fontos, hogy a Hírfogyasztás itt még nem függ össze a kommercializálódással. Hiszen az a tény, hogy a világdráma „eseményeit” nem keretezi a kereskedelem és a piac mindent uraló bizonyítéka, a reklám, annyit jelent, hogy van olyan politikai akarat, melyet fenntartói fontosabbnak tartanak, mint a szisztéma lényegét jelentő piacot magát. Hiszen ha az Európai Közösség a nemzetek feletti piac által létrehívott és fenntartott gazdaság modellje és szülötte, akkor még különösebb tény, hogy e modell reklámjának is tekinthető adásból, a Euronewsból száműzték a piac szellemét, a fogyasztás mindennapi élményét. Épp azt, amely egyébként szinte a későkapitalizmus kulturális jellemzője lett, hiszen ha van még valami, ami e kultúra sajátossága, evidens bélyege, akkor az a reklámkultúra mértéktelensége, elképesztő hatalma és agressziója. A totális piac egyik legkeményebb kritikája semmi más, mint az információs szuperstruktúra bürokratizálása, dekommercializálása. Azonban újabb és jelenleg még megválaszolhatatlan kérdés, hogy a Euronews esetében ennek megfelelően a strasbourgi szellem szabadul-e végképp, vagy egyszerűen alkalom nyílik végre egy kis értelmiségi aufklärizmusra, bármilyen kommercialitással összefüggő parancs akadálya nélkül.

 

 

A nyelv vagy a kép az úr?

 

A Euronews egyik alapvető problémája – nyilván összefüggésben szerkesztőinek politikai küldetésével, azaz tapintatával és jól követhető intellektuális tisztességével, illetve óvatosságával – a többnyelvű Európa nézőivel való kommunikáció nehézkessége. Az angol nyelvről van szó, illetve annak szerepéről a Euronews műsoraiban. (Mert amúgy az már természetes, hogy franciaországi központ ide vagy oda, az adás alapnyelve az angol.) Szemben ugyanis a CNN elveivel, amely az angol nyelv ismeretét a világgal való kommunikáció egyszerű feltételének tekinti, s ennyiben az amerikanizált világon kívül nincs is számára semmi egyéb, ugyanúgy, ahogy hajdan a Limesen túl egyszerűen véget ért a Világ, nos, szemben ezzel a kedélytelen agresszióval, a Euronews szerkesztőinek és elgondolóinak több tapintatra volt szükségük. Úgy kell dolgozniuk, hogy alkalmanként némi távolságot tartsanak a nyelv evidenciájával szemben, mely nyelvet magától értetődően használnak, de rafinált technikákkal korlátoznak is egyben. A Euronews angolul ad, ám a feliratok mindig kínos gondossággal többnyelvűek, s ahol lehet, ott a nyelvet a képpel helyettesítik. (Többek között ez is hozzájárult a No Comment létrehozásához, amelyben csak eredeti, s jobbára vágatlan felvételek láthatóak.)

A nyelv korlátozása persze automatikusan infantilizálja a televíziót, ami egy kereskedelmi csatorna esetében mégiscsak elgondolkoztató. Így aztán egyre több a tőmondat, egyre több a logo, az ikon, a grafikai megoldás, melyeknek mindnek jelentéshordozóvá kell válniuk. Haszon mindössze annyi mutatkozik, hogy e megoldás is alkalmat ad arra, hogy az európai értelemben vett képek és szövegek roppant bonyolult kultúrtörténeti viszonyának egy újabb fejezetére is ráláthatunk. Hiszen amióta csak létezik az illusztráció fogalma, azóta az a kérdés, hogy mi is tulajdonképp a keret, mi is az a szó szoros, és különösképp átvitt értelmében. Miként befolyásolhatja egy illusztráció jelentését egy nyelvileg azonosíthatatlan jel, illetve mit és miként jelenthetnek az önmagukra hagyott képek. Illusztrációk-e a televíziók képei, vagy sem. S ha igen, akkor mi is volt az a „szöveg”, amelyet kísérnek, illetve amely kíséri azokat. Ki is uralkodik itt tulajdonképp? A nyelv vagy a kép volt-e az ÚR a háznál?

Végül érdemes az ezredvég latinjának, az angol nyelvnek egy újabb metaforáját is felidéznünk, épp a kép és a szöveg kapcsolatában. Ha és amennyiben a latin összefügg az írással, különösképp a kultúra sokszorosítása előtti korszakával, akkor az angol épp a nyomtatás kora után vált végképp egyeduralkodóvá, a másodlagos oralitás, azaz a televízió és poszttelevízió évtizedeiben. A rádió egyébként még kényelmesen beilleszkedett a nemzeti kultúra intézményrendszerébe, a televízió viszont, különösképp a satellitek korára, végképp kívül, illetve felül van azokon.

 

 

Sztárok nélkül

 

A reklámok hiánya tehát összefügg a hivatalosság érzésének felkeltésével, ahogyan a Euronews egész modora, purizmusa megfeleltethető a modern építészet bürokratikus stílusának, a Korporációk uralmát kiszolgáló felhőkarcolók modorának. Mindezt tovább erősíti a személyiségek hiánya, ami viszont kifejezetten a familiaritás élményének elvesztéséhez vezet, amely nélkül eleddig még egyetlen televízió sem létezhetett. Így a Euronewsban jelenleg nincsenek hírolvasók, nincsenek kommentátorok, azaz nem működik a sztár-szisztéma, amely egyébként a show business működésének elemi szükséglete. Ez egyébként amerikai mértékkel mérve is lenyűgöző teljesítmény, hiszen, miközben megnöveli a hivatalosság élményét, riasztóan lecsökkenti az adaptálódáshoz szükséges kapaszkodók számát, azaz veszélyesen csökkentheti a csatornahűség szép szokását. Másrészt ez az elidegenítés – a reklámok hiányával együtt – szorosan összefügg azzal a kitapintható akarattal, amellyel a Euronews urai távolságot kívánnak tartani a spektákulummal, a cirkusszal, s erősen óhajtják, hogy adásuk ne olvadjon be a nemzetközi show businessbe. Igaz, ami igaz, van ebben némi bölcsesség. Hiszen a CNN Larry King show-ja semmi egyéb, mint egy szuperegóval megáldott sztár magánmitológiája, amelyben a világtörténelem különböző hősei az asszisztensek, akik adandó alkalommal felléphetnek az egyébként tényleg nagyszerű Larry udvarában.

A Euronews láthatóan nem erre vágyik. Igaz az is, hogy az angol nyelvvel való óvatos bánásmód is hozzájárulhatott a személyiségek száműzetéséhez. Hiszen a csupán hangjukat adó névtelen kommentátoroktól várható el például az érzékelhető személytelenség stratégiája is.

 

 

Borzalmak színháza

 

A No Comment című, naponta többször ismételt adásában a világ bármely részéről származó, nem a Euronews munkatársai által beküldött filmdokumentumot játszanak le, sorra egymás után. Ahány kép és film, annyi etikai norma, annyi dokumentálási stílus, annyiféle technológiai szint. Vannak professzionális és kifejezetten amatőrnek tetsző felvételek. A Euronews csupán keretet ad, sorrendbe rendezi, s a nézők elé tárja a világeseményeket – amelyeknek, minthogy nincsen semmiféle kísérő kommentárjuk, magukért kell beszélniük. The Pictures that talk, szól egyébként a bejelentkezés alatti felirat, megismételve számos európai nyelven. S ez már részint igazi bizonyíték az oralitás egyértelmű új térhódítása mellett. (Ne felejtsük el, hogy miként csökken a betűk száma az olyan újságokban, mint például a USA Today, vagy a Mai Nap, miként válnak azok egy televíziós, illetve számítógépes játék képernyőjéhez hasonlatossá. (Jellemző ellentmondás: az amerikai Newsweek hetilap így hirdeti önmagát: „A mi olvasóink látják a híreket!”)

A képek ugyanakkor nem állnak már szoros összefüggésben a nyelvvel, önmagukat kell magyarázniuk. Miféle képek és események is azok, amelyek önmagukért is jót állnak, melyek magukért szólnak, melyekhez nem kell kommentár? Nos, az akciók ilyenek.

S ez semmi egyéb, mint a visszatérés a némafilm kommunikációs és vizuális struktúráihoz, csakhogy más célból és más eredménnyel. Mert a némafilm nem véletlenül korlátozódott képből is érthető tettek sávjára. De ami jót tett a korai filmtörténetnek, nem bizonyos, hogy jót tesz a Hír fogalmának. Mert itt és ebben az értelemben az lehet Hír, ami elég látványos, komikus vagy iszonyú, épp azzal a gyermeki egyszerűséggel és végletességgel, mint a némafilmben láthattuk volt. (Amúgy pedig az inzertben utólagosan felerősített és odaillesztett hangsáv csak tovább növeli ezt a kedélyes teatralitást.)

Akik létrehozták a No Kommentet, végül is magára hagyták a nézőt, aki ott ülhet a képernyő előtt – semmiféle Hermész nem igazítja el –, s láthatja, hogy, úgymond, milyen is a világ. Végső soron korrekt a módszer, de éppen úgy a borzalmak színházához vezet, mely még középkoribb, mint a show business: fésületlenebb, brutálisabb.

Ebben a műsorban komikus elesésekből, ellesett – lásd Kíváncsi kamera – kis ügyetlenségekből, illetve a vad erőszak és eszelős nyomor képeiből áll a világ. Így történt, hogy valaki valamikor valahol Szudánban forgatott az éhezők között, haldokló, koravén gyerekek, kiszáradt csecsemők között járt objektívjével. Ott is tudják, hogy mit is ér a fehér ember világa, a kamera rátalált egy haldoklókkal teli falu házának feliratára. Thank You for Coming to see us dying of diseases and injuries. (Köszönjük, hogy eljött közénk, hogy lássa, hogyan halunk meg betegségekben és sérülésekben.) S bizony, ez a felirat olybá tűnt nekem, mint ama Írás a Falon. Mene Tekel...

Miért is? Mire is való? Vajh nem volt-e némi igaza David Thoreau-nak, már a hajnalok hajnalán, midőn a távíró bevezetésekor csak legyintett a Hírre éhesek lelkendezésén.

Tényleg nem ízléstelen-e mindez a végletekig?

Nem az volt-e adekvát reakció, ahogyan azt a mára már Dinoszaurusszá lett Bergmannál, a Personában láthatta – aki még látta –, mikor egy néma asszonyt játszó színésznő, úgy hívták, Liv Ullmann, megállt egy televíziós képernyő előtt – mint egy Vermeer-képen, épp oly elrendezésben – és tehetetlenül, némán bámulta az iszonyatot, amely a katódsugárcsövön keresztül áradt.

Nem tudom, hogy nincs-e valami végtelenül megalázó és leverő mindabban, amit a harmadik világ első világbeli reprezentációja jelent. Nem tudom, hogy miért is nézünk oda, és mit látunk, s mit kell kezdenünk a képpel, amely elénk tárul. Mert – amúgy a mi tradícióinkban – illik és tanácsos is kezdeni valamit azzal, amit az ember meglátott. Ezúttal legfeljebb elfordíthatom a fejemet. A haldokló ott, a harmadik világban úgy néz a kamerába, hogy nincsen tisztában azzal, mit is jelent a reászegeződő objektív. Semmit sem sejt arról az apparátusról, amely a gép mögött van, épp olyan kiszolgáltatott, mint a korai fotográfia hősei, mint a vadak a századelő antropológusainak fényképein, vagy mint maguk a tőrbeejtett vadállatok, akiknek a szemében csak a rettegés, vagy a feladás – ha egyáltalán kiolvasható. S néha úgy tűnik föl nekem, soha ennél méltatlanabbat még nem tett a fehér ember. Néha úgy hiszem, hogy amit látok, teljesen értelmetlen, immár senkit fel nem emelő, csupáncsak reménytelenséget sugárzó abszurd kolonializáció.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1089