KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/október
KRÓNIKA
• (X) : Szmoktunovszkij ismeretlen szerepeiből Filmsorozat az Örökmozgóban
MAGYAR FILM
• Mihancsik Zsófia: Filmtörvényen kívül Beszélgetés Szabó Istvánnal és Kőhalmi Ferenccel
• Bársony Éva: A gyanakvás légköre Beszélgetés Sára Sándorral

• Földényi F. László: Hazát kereső nemzedék Heimat II.
TELEVÍZÓ
• György Péter: Az európai tévétudat EuroNews
• Várkonyi Tibor: A Didier-ügy Francia reality show
• Almási Miklós: A médiának mindig igaza van… A tévé-mítoszgyár
KÖNYV
• Kelecsényi László: A szabály és a kivétel Henri-Pierre Roché: Jules és Jim

• Janisch Attila: Psycho Az én mozim
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Görbülő tér a zseni körül Van Gogh
• Kéri László: Mindez nekünk már csak mozi marad? Sztálingrád
• Kozma György: Henrik galambjai Árnyékszázad
• Bakács Tibor Settenkedő: Hollywoodi fosszília Jurassic Park
• Barotányi Zoltán: Nuncsakus húszéveseké a világ Az utolsó akcióhős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Összeomlás
• Glauziusz Tamás: A zongorakísérő
• Barotányi Zoltán: Red Rock West
• Gelencsér Gábor: Az emberi szív térképe
• Mockler János: Bűnben égve
• Sneé Péter: Haláli fegyver
• Tamás Amaryllis: A szerelem hullámhosszán

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az utolsó akcióhős

Nuncsakus húszéveseké a világ

Barotányi Zoltán

Amióta civilizáció(i)nk fennállnak, s róluk írott, karcolt források szólnak, másról sem hallunk, mint jók és rosszak – lehetőleg világméretű – harcáról. A küzdelem persze dühödten tombol a teremtett világ minden szférájában: az alvilágban épp úgy, mint földünkön, vagy éppen „odafönt” (Asgard, Olümposz, Kaszópuszta, miegyebek). A lényeg: rút erőszak fertőzi a kozmoszt, a bűn az égre kiált, s a vérré vált tenger dühödten korbácsolja a part menti alvadt rögöket. A világrend újból és újból felborul: a gonosz sárkány elnyeli a napot, Széth megöli Oziriszt, Saturnus felfalja gyermekeit, elvetemült bolsevikok fluorral mérgezik az ivóvizet - mindezen szörnyűségek már előrevetítik: közel a világvége. Az egyetlen mentsvár és gyógyszer az örökkön visszatérő halhatatlan hős, ki bosszút áll majdan a „megalázottakért” s a „megszomorítottakért”. A többi már a maszkmestereken, a kaszkadőrökön, s a küzdősportos képzettségű bajnokokon múlik: elébb csak a pofonok csattannak – mintegy étvágygerjesztőként –, de utóbb beindulnak a láncfűrészek és az egyéb forgácsolóberendezések is. Robbanógolyók tépik a védtelen húst, géppisztolysorozatok porhanyósítják a maradékot, azután jöhet a dinamit – vagy a benzineskanna, ízlés szerint.

Az akció-erőszak-műfaj szinte minden más filmtípuson élősködhet: gengszter-, westernfilm, krimi, thriller, sci-fi, fantasy, sőt akár love story (!) is lehet az áldozat, a parazita senkit sem kímél. Az anyaszervezet életerejét persze az utolsó cseppig elszívja, s a maradék szánalmas roncs immár visszavonhatatlanul az ő képét viseli: mintha a kullancstól gyötört eb lassan maga is vérszívóalakot öltene. A filmek így persze történetüket, végkifejletüket tekintve egyre hasonlatosabbak lesznek, s az archetipizálódás egy stabil végpontba tart: a végső vérfürdő felé, mely majd lemossa a világra rakódott mocskot. Végül ismét „beáll a jég”, a sérült világrend helyreáll, jön a New World Order – persze csak azért, hogy újra felboruljon, s innen kezdődik elölről az egész játék, mondhatni orrvérzésig.

Az akciófilmek világában az erőszak hétköznapi dolog, a brutalitás a rendszer, s a vérontás már egészen triviális. Mondhatnánk persze, hogy csak a valóság stilizált mását nyújtják – mely utóbbi változatosságát s fajtagazdagságát tekintve felülmúlhatatlan. De látnunk kell, hogy az akciófilmek mintája nem a „profán”, napi erőszak-robot, hanem az időtlen mítoszok vérfagylaló, zsigeri romantikája, a mesehagyomány és a barbár mondák, s azok nyers, kissé akadozó, de azért működő logikája. A hős itt nem holmi alantas ösztönök hatására cselekszik: még ha a bosszúvágy álarca takarja is, a végső energia metafizikai, sőt szakrális forrású. A hős a tradíciók, az ősi rend, a megszentelt egyensúlyi állapot felborulását tapasztalja, s tudja, hogy a restauráció vért s könnyeket kíván. Héroszunk kissé fatalista, hisz „ismeri a dörgést”, gyakran maga is a „másik” oldalról állt át – érdekes módon a keresztény hagyományban nincs arra példa, hogy a pokol bármely fajzatja, akármely démon átálljon a Jó oldalára! –, éppen ezért tudja, hogy ami történt, annak így kellett megesnie. S ha már kint jégverés pusztít, akkor jobb, ha mi használjuk, „kreatívan”, a gyomirtót, hisz nincs rosszabb a spontán rendetlenségnél, a káosznál.

Vajh honnan jönnek ezek a csodálatos fiúk? (S hova tűntek mellőlük a lányok?) A szocializáció terepének bármely „kemény” helyszín megfelel: lehet az katonai elitszolgálat (Rambo, Terminátor, Tökéletes katona, Oroszlánszív, Puszta acél), börtön (Hiába futsz, Fortress), tisztes rendőri munka (Devlin, Stone Cold, Őrült Stone, The Hitman, New Jack City, A sárkány éve) vagy titkosügynöki feladat (Total Recall). Egy a lényeg: az illetőt korán kell kiszakítani a többiek közül – ha tényleg valódi kiválasztott („ezerizmú táltos”), akkor amúgy is veszélyes a társaira (míg meg nem tanul bánni az erejével). Ha meg csak kakukktojás, akkor még mindig „elmehet” utóbb – kvalifikált rosszfiúnak. A dualizmus gyakorta fontos szempont: a gonosz valaha maga is bukott angyalként szaltózott alá a mélységbe, (mi több, az újklasszikus példa: Darth Vader is jediként kezdte!), ennek megfelelően kiszolgált katonák, renegát rendőrök nyüzsögnek a setétség erői között. Nem is véletlen ez, hisz a határvonal olyannyira pókháló-vékonyságú, hogy nehezen lehet ellenállni a kísértésnek, mely vonzana a csábító túloldalra. A poklot persze meg lehet járni úgy is, hogy az ember (jelen esetben az übermensch) sértetlenül térjen meg belőle: a rövidebb-hosszabb alvilági trip mindig is kedvelt egzotikus epizódja az efféle filmeknek. Kezdődik azzal, hogy hőseink korántsem a habtiszta erkölcs szidolozott jellemű lovagjai: néha-néha dolgoznak egy kicsit a „túloldalnak” (lopás, betörés, bankrablás, zsarolás, utcai rendbontás, miegyéb) – persze csak a diszkrét határok között, s általában „falból”.

A cél mindent szentesít, a technika ideológiasemleges – szóljanak bár ellene a szavak, a tettek mindig tudatosítják, hogy egy a lényeg: az, hogy ki tartja az ujját a géppuska elsütő billentyűjén. S ezzel alighanem rá is leltünk a héroszok egyik alapvető feladatára: a technikában s annak eszközeiben csalódott publikumot sürgősen meg kell nyugtatni: semmi vész, az irányítás még nem csúszott ki a kezeink közül. Amíg nálunk van az Uzi, a Magnum meg páncélököl, addig működik a világ, még akkor is, ha ezt te, most éppen, nem is veszed észre, hisz – minő semmiség és banalitás – épp leszakadt a fejed. Ezek a filmek megtanítják a publikumot a veszteség elviselésére, elkönyvelésére – a kiömlött vér, az elpusztult családtagok csak futó tételek a kozmikus könyvelésben, s az elvetett mag dúsan terem majd új sarjakat.

Az apokalipszis után játszódó filmek végkimenetele nem lehet más, mint a teljes, metafizikai kétségbeesés apoteózisa – lásd: Bosszúvágy-széria, vagy a Mad Max-filmek. A főhős (Bronson illetve Mel Gibson) ott áll keserűen-magányosan a hullahegyek közepén, ügyet sem vet rá, mint mállanak körülötte a felrobbantott, összeégett testek, szeme láthatóan csak azt fürkészi, hogy akad-e még „velsz eb”, ki a lángszóró (vagy a páncélököl) csöve elé kívánkozna. Megnyugodhatunk: akad.

Mint mindenki, a Kiválasztott is hajlamos persze a tespedésre, a tunyulásra, tv-nézésre, tetvészkedésre, no meg némi szöszmötölésre a kedvenc varánuszgyíkkal – vagy a vele egy rendszertani egységbe sorolt barátnővel, feleséggel. Cselekedni nehéz, hisz annyi minden visszatart: leginkább az emlékek, melyek hivatottá s átkozottá tesznek. A cselekvés maga is emlékezés a beavattatásra, a kötelességre, a létezés megállíthatatlan láncolatában elfoglalt örök „ksatrija”-szerepre – s mindez oly kínos egy normális életre vágyakozó hős számára. Emlékezhetünk Arnold Svarci kisfiús csodálkozására (Total Recall), kezében a gyilkos fegyver, szanaszét önvérükben az áldozatok: Te úristen, hát én ezeket széttrancsíroztam, hát micsoda állat vagyok én? S idő kell, amíg tudatosul benne, hogy az átlaglénynek emberalatti vagy emberfölötti egyre megy: a félistenek arca éppoly rettenetes, mint a bestiáké. A hősök – ez persze átejtés, ne higgyünk nekik! – nagy-nagy meggyőző erővel mindenáron azt próbálják bizonygatni, hogy ők is csak olyanok szeretnének lenni, mint a többi ember: csak ülni a moziban, s egyre bámulni azt a böhöm pasit, ahogy aprítja a balekokat, akiket rossz sorsuk a stáblista alfelére teremtett.

Ám a kötelesség szava szólít: a nem evilági és a profán bérért egyaránt meg kell dolgozni – s micsoda szörnyű véres munka ez! Az akciófilmek záróbetétje a végső öldöklés, az infernális finálé, a válogatottan ravasz csattanó, az élet furmányos elvétele. S ha csupán ennyi volna: a főgonoszt nem elég megölni (itt kísért a vámpír- s a farkasember-történetek hagyománya: szívét kell átdöfni karóval, vagy kivágni, fejét venni, végül elégetni) – emberi formáját kell megszüntetni! Nincs mese a „bed gájt” szecskavágóval felaprítják (Tökéletes katona), cafatokra robbantják (The Hitman), szélvédőüvegbe passzírozzák, majd – levegőben úszva! – szitává lövik (Hiába futsz); ha tartósabb állagú – például android – akkor jöhet a sajtológép, vagy a nagyolvasztó (Terminátor I–II).

Mint láthatjuk, a rosszemberek arca múlandó, s igencsak mállékony: tartós és örök formával csak a félistenek bírnak. Arthur C. Clarke szavai után szabadon: már vannak, akikkel az istenek szóba elegyednének, vannak emberfeletti lények, kiknek van arcuk, s méghozzá milyen! Idézzünk fel néhányat az aranyló ikonok, a bronzba öntött – márványból faragott emlékművek közül: a legnagyobbakat.

Sylvester, a Stallone – ő a tökéletesen értelemmentes cselekvő, weberiánus szociológusok réme. Azaz dehogyis, nyilván csak leplezi, titkolja, tartogatja az elme villanásait a következő filmre. Arcán bágyadt tompaság, fejében állandó napszúrás, vállán fedélzeti géppuska: latinos fizimiska és brómozott jókedv örök, izgalmas kontrasztja.

A jó Chuck, a Norris, aki mindig célba talál, nyolcfelé lő, és húszan meghalnak; egyébként is rengetegen elemésztődnek, városok elhullnak – mit ér ekkor a megfontolás, meg a józan ész, pláne, ha nyomokban sincs. De Chuckie boy nem színlel, nem is játssza meg magát – nem jobban, mint amennyire egy vidéki diszkóban feltétlenül szükséges –, az intelligencia egyébként is a teremtés felsőbb köreinek kiváltsága (ezek alighanem a Video Jockey-k s az egyéb tv-bemondók lesznek).

Jean-Claude, a Van Damme – a szinte poétikus alkatú egykori kickboxer, szelíd jellem, békésen kérődzik, nehezen lehet felidegesíteni, de akkor az úr irgalmazzon mindenkinek. Amúgy nem haragtartó, nem is bosszúálló, mi több: családkedvelő, sőt többi sorstársától eltérően könnyedén domesztikálható – persze csak a következő megmérettetésig.

S végtére Arnold, a Schvarc ’n’ egger – neki áll a világ, a demiurgoszok egyenest vászonra teremtették, megfontoltság, diszkrét humor, szűkszavúság. Egyszerre képes a gyermeki bájt s a terminátori kíméletlenséget bemutatni – arcéle a Húsvét-szigeti bálványokat idézi: talán ő az utolsó harmadkori ember, az elsüllyedt Atlantisz túlélő gladiátora, egy fejlettebb s izmosabb civilizáció küldötte. Legeslegújabb filmje, Az utolsó akcióhős (rendezte John McTiernan) kissé meglepő fejlemény, önreflexív (!) alkotás, a műfaj „felnőtté válásának” intő jele – no és persze keresztút, elágazás, toporoghat előtte e poszt-vaskor minden hérosza. A film főszereplője már nem egyszerűen „a Svarci” formálta figura, hanem a színész testétől-lelkétől elvált, s kísértet módjára önállósult szerep, no meg a köréje szerveződő komplett aura, az izomban-vérben áztatott álomvilág. Ott, túl a vásznon „virulnak a rózsák”, fenekednek a gonoszok – ám ráfáznak! –, a nők mind csinosak, a férfiak izmosak, s a jófiúkon nem fog a golyó. Ebbe a mámoros plasztik(bomba)világba röppen át, mesebeli módon, a gyermek Danny, a Schwarzenegger-rajongó ideáltípusa, akinek, képzeletét, vágyait és álmait mindenestül betölti Jack Slater, a sztár aktuális inkarnációja. Danny feszengve lesi a videón, hogy mi a francot piszmog annyit Olivier-Hamlet ama vérnősző barommal, lelki szemei előtt megjelenik a virtuális Schwarzenegger-Hamlet, s a bitorló már röpül is kifelé a csukott ablakon keresztül. Néhány sorozat Poloniusba – no meg az őrökbe („ki mondta, hogy jó ember vagyok?”), van kinek szegény Yorick jut a szeme közé, majd egy hanyag mozdulat: s Helsingőr látványosan eldurran, mint egy benzinnel telt zacskó. Abban a világban, ahol ennyi is elég – sőt éppen ez a helyénvaló! –, nem okozhat meglepetést a műszembe rejtett pokolgép, a varázsrendőrségen pediglen megvalósul a régi perverz álom: bikinis lányok flangálnak géppisztollyal a kezükben (The Cramps: Bikini Girls With Machine Gun). A film ugyan utolsó másfél órájában (illetve az első negyven perc után) látványosan veszít lendületéből, de az üzenet még ekkor is szokatlan és bizarr: az istenért, nehogy egy percig is komolyan vegyétek az akciófilmeket – horroribile dictu: az én filmjeimet! Mert bizony sokaknak az is a reveláció erejével hathat, hogy létezik világ, ahol a hősök sem halhatatlanok, s a gonosztettek megtorlatlan, sőt észrevétlen maradnak – s ez éppenséggel a mi világunk. A film jóféle fekete humorba öltöztetett s keménynek szánt önreflexiója határt kíván szabni a mindent benyelő, s gátlástalanul gyarmatosító akciófilm-mitológiának, a felszabadítani vélt területeken azonban (sajnos) nem marad más, mint iskolás frázisok az erőszak s az egyenlőtlenség Amerikájáról.

Ímé, ez a múlt, a jelen – s hogy mit hoz a jövő? Lépjünk túl egy pillanatra a T-shirt-nihilizmuson („Kill ‘em all. Let God sort ‘em out!”), s megpillantjuk a ragyogó távlatot: megannyi bikaerős ember, férfiak s nők vegyest (emancipáció!), vágják egymást, „mint a répát”, s velejéig gonoszak mind egy szálig. Néző felkacag: végre egy cseppnyi valóság – ám ekkor leteríti egy eltévedt robbanógolyó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 54-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1098