KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/december
TINTIN
• Bayer Antal: Ideáll egy belga Tintin képregények
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Apa, Fiú, Szentlélek Mundruczó színháza
NEKROLÓG
• Orosdy Dániel: Andrew Laszlo 1926–2011
HERSKÓ
• Muhi Klára: Prospero odavan Herskó János
• Mitrovits Miklós: „Nem akartam rossz kompromisszumot kötni” Beszélgetés Herskó Janossal
MADÁCH/JANKOVICS
• Hirsch Tibor: Emberrajz Az ember tragédiája
• Schubert Gusztáv: Ádám a vérzivatarban Madách és Jankovics
DR. GONZO
• Géczi Zoltán: Hunter kontra Hollywood Hunter S. Thompson-adaptációk
• Varró Attila: A kis Gatsby Rumnapló
TARSEM SINGH
• Baski Sándor: Barokkos képzelet Tarsem Singh
• Megyeri Dániel: A nyúlon túl Tarsem Singh videóklipjei
TINTIN
• Hlavaty Tamás: Az igazi ifjú Indiana Jones Tintin kalandjai
FILMEMLÉKEZET
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 1. rész
• Takács Ferenc: Az ördög cimborája Gabriel Pascal
ÖKOFILMEK
• Gerdelics Miklós: Digitális Gaia Ökológiai videójátékok
• Barotányi Zoltán: A világ nélkülünk Élet az ember után
MOZIPEST
• Palotai János: Várostérkép Új Budapest kortárs filmen
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Kibervitézek Hacktion
FESZTIVÁL
• Babiczky László: A tudás-alapú mozi Szolnok
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Lépésirány Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Vajda Judit: Férfibú Mordecai Richler: Így látta Barney
• Roboz Gábor: A fősodor verziója Richard J. Lewis: Barney és a nők
KRITIKA
• Pintér Judit: Vatikáni vakáció Van pápánk!
MOZI
• Margitházi Beja: Elena
• Roboz Gábor: Szent György megöli a sárkányt
• Kolozsi László: Almanya, a török paradicsom
• Forgács Nóra Kinga: Az én Amerikám
• Sepsi László: Lopott idő
• Nevelős Zoltán: Válogatott gyilkosok
• Lovas Anna: Csizmás, a kandúr
• Fekete Tamás: Karácsony Artúr
DVD
• Sepsi László: Idegen arcok
DROGFILMEK
• Czirják Pál: Szerelmi álmok (Liszt)
DVD
• Nagy V. Gergő: Hétpróbás gazemberek
• Tosoki Gyula: Nem írnek való vidék
• Pápai Zsolt: Morituri
• Varga Zoltán: Torrente 4. – Halálos válság
• Bata Norbert: Batman: A kezdet kezdete
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Madách/Jankovics

Madách és Jankovics

Ádám a vérzivatarban

Schubert Gusztáv

Az ember tragédiája Jankovics kezén is az marad, aminek Madách teremtette: az örök kétkedéssel véd a történelem véres dogmáival szemben.

Madách „emberiség-drámája” a magyar színpadi irodalom máig legmagasabb csúcsa, azzal az aprócska paradoxonnal megterhelve, hogy nem a színpad az igazi terepe. Megpróbálni a lehetetlent azért nagyon is érdemes, mind színésznek, mind rendezőnek agyat-szívet felajzó feladvány: miképp lehet színre vinni az elképzelhetetlent, a roppant időt és teret átfogó darab elvont-testetlen főszereplőit, az Emberiséget, a Történelmet, az Úristent és ellenlábasát, a bukott angyalt, Lucifert. Ha a realista színjátszás révén testet öltenek az absztrakciók, a való életből vett történetekkel és személyekkel dolgozó drámákhoz képest ügyetlennek fog látszani a fantasztikus előfeltevésre épülő történet (Lucifer „bűbájat szállít” az első emberpárra, hogy eltántorítsa őket a rájuk és utódaikra váró megpróbáltatástól). Az emberiség-dráma ez esetben a színről-színre új alakmásban megjelenő Ádám magánügyévé zsugorodik, és ráadásképp a szent történet is profánul porba-sárba ragad. Ha viszont Az ember tragédiája odafent köröz a tömény történelemfilozófia magasában, aligha tudjuk magunkra venni gondjait. Az emberiség sohasem kopogtat be az ajtónkon – mondja majd Kosztolányi. De a történelem igen. – válaszolja Az ember tragédiája – sőt, azzal a mozdulattal ránk is dönti az ajtót. Rendre belegázol az életünkbe, s kő-kövön nem marad utána.

Az ellentmondás feloldása: Madáchot másképp kell játszani, ledobva mindazt a színházi tudást, ami a hagyományos színjátszás alfája és omegája. Az elmúlt harminc év két legnagyobb Madách-megkísértése – Jelesé és Jankovicsé – épp ezt teszi. Természetesen nem az a nagy ötlet, hogy filmre kell vinni a Tragédiát. A film igazából csak a hitelesebb és gazdagabb korfestés előnyét kínálja a színpadhoz képest, a paradoxont nem oldja fel. Mindkét adaptáció megtalálja a vészkijáratot, a stilizált emberiség-poémát négyzetre kell emelni, vagyis önmagával kell beszorozni, ha stilizált, hát akkor legyen még stilizáltabb, még elemeltebb, tegyük át egy nem köznapi, nem megszokott közegbe. Jeles gyerekekkel játszatja el a történelem súlyosan korhatáros felnőtt-hagymázát, Jankovics pedig a rajzfilm stilizációjával kettőzi meg (és oltja ki) az absztrakciót. Ahogy a lascaux-i barlang kőkorszaki rajzolója a vadlovat, úgy ejti el nemes zsákmányát az animátor-rendező: a képpel varázsol. A hang Madáché, de a kéz Jankovicsé. Látom az ecsetjét, a filctollát a vásznon siklani. Az Angyali üdvözletnél nem lehetne hasonlót állítani, ott más a technika, nem Jeles, hanem a gyerekek mesélik el Az ember tragédiáját. Persze a nagy ötlet önmagában kevés, ha Jeles gyerekszereplői színészkednének és felnőttet játszanának, abban nem lenne sok köszönet, ahogy hiperrealista rajzban elmesélve elenyészne Az ember tragédiájának történetfilozófiája.

Jankovics rajzfilmjeinek szellemisége kezdettől, a Sisyphus és a Küzdők óta kompatibilis Madách hérakleitoszi dialektikájával: csak a változás örök, „minden folyik”. Michelangelo és szobra egymást faragja egy életen át, mire a mester kibontja a márványtömbből az ifjú és erős Dávidot rajta is nyomot hagy a küzdelem. A Sziszifusz görgette szikla nem lelhet nyugvópontot a meredélyes hegy csúcsán, vagy ha mégis – mint Jankovics kétpercesében – értelme akkor se lesz a győzelemnek. Az ember tragédiájának Ádámja ugyanerre az örökös és végtelen nekirugaszkodásra ítéltetett. Madách szerint az emberiség sorsa sem pesszimizmusra, sem optimizmusra nem ad okot, mert a szenvedés éppoly múlandó, mint a boldogság, a történelem gigászi kereke sohasem áll meg, de tapodtat sem halad előre, körbe-körbe forog tengelyén, nincs új a nap alatt legfeljebb a díszletek, a jelmezek és a jelszavak változnak. A lendítőerő az örök emberi vágyakozás a tökéletességre. Ami Madách szerint a hiábavalóságok hiábavalósága, a történelem ingája folyton kileng, hol az egyén, hol a tömeg zsarnoksága felé, a nyugvópont, az ideális állapot csak egyetlen röpke pillanat.

Jankovics rajzolt világa ugyanerre az elvre épül, nemcsak szellemiségében, dinamikájában is madáchi. Állóképeket csak III. színben, az édentől keletre illetve az eszkimó színben látunk, amikor még nincs/már nincs történelem. Nem csak a történeti színek közti színeváltozás viszi előre a rajzfilmet (minden szín más képi szimbolikára, stílusra és rajztechnikára épül), hanem az egyes színek is folytonos mozgásban vannak: a Jankovics-snittekben a rajz nem az illusztráció eszköze, hanem a gondolaté, a jelenet mindig a motívumok folytonos metamorfózisában, a vonal örök hullámzásában nyeri el jelentését. Jankovics rajzfilmje, akár Madáché éppen ezért nagy mű, az alkotó egy pillanatra sem pihen meg a kétkedésben, nem csábul el az egyetlen igaz hitnek, dogmának vagy egyedül üdvözítő stílusnak. Madách – szerencsénkre – veszedelmes klasszikus.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/12 13-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11112