KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
   2012/augusztus
KORTÁRSUNK, SHAKESPEARE
• Takács Ferenc: A zseni és a stróman Shakespeare a filmvásznon
• Schubert Gusztáv: Rögtön jövök S.Ö.R. – Shakespeare Összes Rövidítve
• Varró Attila: Shakespeare-zsánerek
• Hubai Gergely: Shakespeare-zsánerek
• Szabó Noémi: Shakespeare-zsánerek
• Bocsor Péter: High-tech gyűlölet Coriolanus
MARSBÉLI KRÓNIKÁK
• Orosdy Dániel: „Mesemondó volt” Ray Bradbury
• Várkonyi Benedek: Földönkívüli képmásaink Beszélgetés Lukács Bélával
CHRISTOPHER NOLAN
• Huber Zoltán: Privát Batman Nolan avagy a szerzőiség
PUNKFILMEK
• Ardai Zoltán: Nyitott smink Last Call – Dresden Dolls
• Szőnyei Tamás: Pogo a könyvespolc előtt A film és a magyar punk
MAGYAR PANTHEON
• Kelecsényi László: Becs és dics Az Örkény-mozi
KÖNYV
• Forgách András: Visszaigazulás Kővári Orsolya: Árnyékvilág – Tarr Béla-retrospektív
FILMISKOLA
• Gelencsér Gábor: Az emlék: más Történelmi múlt idők
FRANCIA ÚJ RAJ
• Ruprech Dániel: Fáradhatatlan szerelmeskedők Az új francia film
• Horváth Eszter: Mintapolgárok és lázadók Titanic: Francia zátonyok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Szenvedély, gyengédség, unalom Beigbeder, a regényíró
• Sepsi László: Gyógyír szívfájdalomra Frédéric Beigbeder: A szerelem három évig tart
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Tengermelléki filmhelyzet Gdynia 2012
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Város a részletekben Beszélgetés Finta Sándor építésszel
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Ha nincs dráma, akkor csinálunk Foci EB
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Punkfilmek

A film és a magyar punk

Pogo a könyvespolc előtt

Szőnyei Tamás

Magyar punkfilm a szocializmus idején a cenzúra miatt nem készülhetett, de meglepően sok kortárs filmben megszólalt a rebellis zene.

„Büdös kommunisták. Biztos vagyok, hogy Marx forog a sírjában, amikor arra gondol, hogy mi van itt, mit csináltak azokból az elvekből, hogyan alakították azokat az elveket, amiket ő felépített, azokat az eszméket. Biztos hogy forog a sírjában, Félreértik Marxot abszolút” – nem látni, ki beszél, a kamera nem a fiatal fiúhang tulajdonosát mutatja, hanem két titkosrendőrt alakító amatőrt, egyik öltönyben, másik ballonkabátban, kalapban, alulról megvilágítva jönnek felénk, miközben folytatódik a monológ. „Egész mást csinálnak, mint amit kéne. Egy diktatórikus államot építenek fel, a legtöbb hatalom a rendőrség kezében van, és terrorizál mindenkit, mindenkit, aki szabadon akar élni, aki szabadon akar mozogni, aki szabadon akar gondolkozni. Mindenkit terrorizálnak, megfélemlítenek, ha nem sikerül nekik, akkor börtönbe csukják.”

Beindul a zene, ötven másodperc punk attak, artikulálatlanul üvöltő srácok, sokadszorra is csak annyit vesz le a fül, hogy a komcsikat gyalázzák.

Így végződik a francia Lucille Chaffour 1983-as kisfilmje, a T-34 – Le Râle Des Genêts (körülbelül: Hörgés a bozótból; amúgy, szó szerint, egy Magyarországon fokozottan veszélyeztetett madárfaj, a haris francia neve). Ma, amikor akár mobiltelefonnal is pofás darab készíthető, szinte felfoghatatlan, de ez a 23 perc az egyetlen mozgóképes dokumentum, amelyet annak idején célzottan a magyar punkról csináltak – legalábbis e sorok írójának nem jut eszébe több, ráadásul erről is csak most, az internet végtelen kegyelméből szerzett tudomást.

A harminc évvel ezelőtti alkotás erényei és gyengéi egyaránt pontosan utalnak készítésének körülményeire. A diktatúra kijátszásának izgalma, a tilosban forgatás kalandjának ifjúi öröme, jó adag esetlegesség és mérsékelt informativitás jellemzi. A magyar – vagy legalábbis a fővárosi – punk színtér szereplőinek és helyszíneinek módszeres végigjárása helyett szinte minden egy budapesti lakásban történik: itt találkozunk a bulizó, söröző, kamerába grimaszoló punkokkal, e négy fal között játszik három zenekar (Mos-oi, QSS, Kretens), sőt, ha jól láttam, a „titkosrendőrök” is az elsötétített szobában, ugyanazon könyvespolc előtt lépegetnek, mint ahol a társaság lámpafénynél pogózik. Külső felvételként a hajdani Felvonulás téri Lenin-szobor, egy vörös csillag és egy szögesdrót mögül fényképezett, füstölő gyárkémény hivatott illusztrálni a láthatatlan interjúalanyok szabadsághiányról, rendőri zaklatásokról, bürokráciáról, cenzúráról szóló szavait, illetve a csak felvételről hallható, de nem látható zenekarok (ETA, Kontroll Csoport) számait. Szűkre szabott hangulatképnek megteszi, de az egész szféra dokumentáltságának hiányára is rámutat.

A Le Râle Des Genêts nem tér ki a benne szereplő külvárosi tinédzsereket megelőző, más-más módon, de meghatározó hatású Spionsra és Vágtázó Halottkémekre – előbbi egy artisztikus felvillanás, utóbbi egy máig érő eksztatikus folyamat (s immár egy friss dokumentumfilm tárgya, erre is rátérünk majd, de egyelőre maradjunk a francia film felidézte múltban). A vége főcímben nem tüntették fel a Kontroll Csoportot, viszont ott látható a CPG neve, noha én sem képben, sem hangban nem fedeztem fel a Szegedről indult zenekart – legfeljebb szellemét: a börtönnel megtorolt lázadás szellemét. A címmé emelt T-34 se játszik, nem beszélve a többiekről (Punkráció, Neurotic, Rottens, Trottel, BTK, Commando, Elhárítás, Invázió ’84 stb.) – szóval akadnak lyukak, de mindezt nem illendő csak a francia filmesen számon kérni, aki a zenekarok egy részéről eleve le is késhetett (például mert a forgatás idejére már feloszlottak).

Általános elterjedtségnek nem örvendett, de akkoriban már létezett magánkézben videó – nem kizárt hát, hogy lappanganak mozgókép-felvételek a bandák e köréről is, de erősek a kétségeim. Náluk jóval több esélye volt videóra, sőt celluloidra kerülni az underground intellektuálisabb zenekarainak, elsősorban a terep (film, zene, képzőművészet) átjárhatósága miatt. Ennek köszönhető, hogy Bódy Gábor 1981-ben filmgyári sminkfesztivált kezdeményezve vehette fel a Kontroll Csoport, a Neurotic, a VHK, valamint az URH feloszlása után szólóban éneklő Müller Péter fellépését. Ez tette lehetővé, hogy Müller főiskolás vizsgafilmjében (Mi jut eszedbe az énekesnőről?, 1981), majd első és eddig egyetlen egészestés játékfilmjében (Ex-kódex, 1983) a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó és a Balaton tagjait szerepeltesse, s egyúttal zenei felvételeket is rögzíthessen. A filmes kapcsolat adott trükkös alkalmat arra, hogy az Európa Kiadó két nagylemeznyi anyag rögzítésére stúdióba vonulhasson (olyan filmek zenéjének felvételére, amelyek könyvét eleve le nem forgatandóként írták meg). Ugyanígy, a Balázs Béla Stúdió nyújtott kísérletezési lehetőséget Xantus Jánosnak (Diorissimo, 1980, Női kezekben, 1981), hogy aztán első nagyjátékfilmjében színésznője, Méhes Marietta már a Trabant énekeseként is színre léphessen (Eszkimó asszony fázik, 1984), s ekkoriban készíthette – hivatalosan máig kiadatlan – stúdiófelvételeit a Gazsi Zoltán videójában is megörökített Trabant (Időt töltök, 1982-84). BBS-filmet készített a Bizottság is (Jégkrémbalett, 1984), miután Marietta és a VHK társaságában hangsúlyos szerepet kapott Bódy Gábor harmadik és egyben utolsó nagyjátékfilmjében (Kutya éji dala, 1983). Alighanem a Bódy által rögzített VHK-koncert dinamikája győzhette meg Gyarmathy Líviát, hogy szomorkás vígjátékjának fiatal szereplőit épp egy VHK-tombolásba vezesse el (Egy kicsit én, egy kicsit te, 1985), míg Sós Mária letargikus életérzésfilmje az Európa Kiadót lopta be a moziba (Városbújócska, 1985). Xantus János a punkos kezdethez képest felnőtt zenekarrá érett Neuroticról szóló filmje forgatása közben lehetett tanúja az énekes, Pajor Tamás megtérésének (Rock Térítő, 1988). A drog helyére beülő szentlélek megjelenésére fut ki Dér András filmje is (Árnyékszázad, 1993), amely a Fekete Lyukban felvett koncertjelenetek (Sziámi, Keleti Fény, AMD) mellett valóságos panteonja a színtér halottjainak (Pauer Henrik, a tetőtől talpig teletetovált Pillangó, Kelényi Krisztián Tódor, Gémes János Dixi, Gasner János), és a rendszerváltó évek szubkultúra-mozidarabjainak sorába illeszkedik (Sőth Sándor: A szárnyas ügynök, 1987; Monori Mész András: Meteo, 1990; Szász János: Szédülés, 1990; Káldor Elemér: Blue Box, 1992; Klöpfler Tibor: Lakatlan ember, 1992; Reich Péter: Rám csaj még nem volt ilyen hatással).

E vázlatos felsorolás mutatja, hogy a 80-as években, a legális lemezkiadás korlátozott lehetőségeinek idején, a film „menekülőútvonalat” nyitott az alternatív közeg zenészeinek. Ám a zenei és szövegviláguk tekintetében egyaránt kevésbé kifinomult – bárdolatlan, nyers, durva, megfontolatlanul őszinte, vagy ne kerteljünk: egyenesen primitív – punkok itt se nagyon rúghattak labdába.

Hogy velük mi történt, arra elsősorban Kövessy Róbert keresett választ, amikor feldolgozta a politikai okból letöltendő büntetésre ítélt szegedi CPG (Pol Pot megye punkjai, 1999) és a veszprémi Közellenség esetét (Punktérítő – A Közellenség, 2000). A helyszínek jelentőséggel bírnak: a filmekben elhangzik, milyen keményvonalas kommunisták álltak Csongrád és Veszprém megye élén, következésképp a kisvárosi átlaghoz képest kirívóan provokatív megjelenésű punkok olyannyira szemet szúrtak, hogy kimondottan rájuk szálltak a rendfenntartók. A CPG tagjai emiatt költöztek Budapestre, de itt sem tűnhettek el szem elől – figyelték őket, és amint a botrány túllépett egy határon, lecsaptak rájuk. Ugyanígy jártak veszprémiek is, azzal a különbséggel, hogy rájuk egy győri fellépés miatt húztak vizeslepedőt. Megbüntetésükkel példát statuáltak. Pereik koncepciós jellegéről mindkét filmben Haraszti Miklós beszél, aki a szamizdat Beszélőben írt róluk annak idején. A rendező dolgát megnehezítette az archív anyagok szűkössége. A CPG-ről több hangfelvétel és fotó állt rendelkezésre, így a Pol Pot megye punkjainak készítésekor jobb helyzetben volt: a hírhedt csirkeáldozatot például fotókkal és a koncertkazetta odaillő hangjaival idézhette fel („Csirkét akarunk” – kántálja a mikrofonállványhoz kötve vergődő szárnyas látványától megvadult, vérre szomjas közönség), míg a fotón, videón meg nem örökített Közellenség helyett csak az Auróra látható színpadon (ami félrevezető, mert nem jelzik, hogy kik és miért pont ők).

Kövessy súlyt helyez arra, hogy megmutassa szereplői mai arcát: a vad 18 évesek lehiggadt, polgári foglalkozásokat, ártatlan hobbikat űző felnőttek lettek (némelyikük a hit segítségével). A színpadi őrület és a civil normalitás kettőssége Nagy Júlia nemrég bemutatott filmjének is egyik szembetűnő motívuma (VHK – Akik móresre tanították a halált, 2012). Erénye, hogy képes vászonra vinni a zenekart éltető energiát, és elég sok archív álló- és mozgóképes anyagot sikerült előbányásznia. Hiányossága, hogy több fontos egykori VHK-tag – néhány említéstől eltekintve – kimaradt belőle. A rendező nyilatkozatai szerint személyes ellentétek miatt. Így azonban a produkció megkerüli a több mint három évtizedes történet emberi oldalához tartozó konfliktusokat, márpedig az efféle konfliktusok hiánya gyengíti az ilyen dokumentumfilmek hitelét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11162