KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2012/október
HATÁRSÁV
• Baski Sándor: „Hamarosan a könyvesboltokban” Irodalmi trailerek
FILMKÁNON
• Varga Balázs: Csak egy lista A 10 legjobb film
• Schubert Gusztáv: Mozimatek Mire jó a filmlista?
ANTONIONI
• Báron György: Michelangelo tekintete Antonioni töredékek
• Kelecsényi László: Magyar kapcsolat [JANUÁRTÓL] Antonioni Pesten
GENGSZTER-KÓD
• Pápai Zsolt: Törpe cézárok Elfeledett klasszikus gengszterfilmek
• Varró Attila: Vad bandák [JANUÁRTÓL] Retró-gengszterfilmek
MARILYN
• Ádám Péter: A védtelenség diszkrét bája Marilyn Monroe – 1. rész
NABOKOV
• Kulcsár Géza: A Nabokov-négyszög H. és H. – bűn és kétségbeesés
• Ardai Zoltán: Utazás a nimfával Lolita-adaptációk
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: 738 perc Déry Tibor életéből Egy film-nagyregény lapjai
• Bán Zsófia: A jó banalitása Amerikai monográfia Forgács Péterről
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Pest nagytotálban Beszélgetés Nagy Bálinttal
TELEVÍZÓ
• Pintér Judit Nóra: Forró szék Enyedi Ildikó – Gigor Attila: Terápia-sorozat
• Kovács Kata: Lelki Columbo Beszélgetés Gigor Attilával
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Betyár, becsület Don Winslow: Barbár állatok
• Sepsi László: Zöld MacGuffin Oliver Stone: Vadállatok
KRITIKA
• Kovács Kata: Sosem fogok a hajamon lógni Deák Krisztina: Aglaja
• Kovács Marcell: Szemtanú nélkül Peter Strickland: Berberian Sound Studio
MOZI
• Pápai Zsolt: Temetésem szervezem
• Baski Sándor: Szesztolvajok
• Roboz Gábor: Pardon
• Forgács Nóra Kinga: Toszkán szépség
• Kovács Kata: Hétszer lenn, nyolcszor fenn
• Csiger Ádám: Gázos
• Huber Zoltán: Kertvárosi kommandó
• Varga Zoltán: Lorax
• Barkóczi Janka: A második feleség
• Sepsi László: Démoni doboz
• Varró Attila: Üss vagy fuss
DVD
• Pápai Zsolt: Barátom, Harvey
• Sepsi László: Ház az erdő mélyén
• Varga Zoltán: Top Secret!
• Tosoki Gyula: Vad évad
• Géczi Zoltán: Lockout – A titok nyitja
• Bata Norbert: Maraton életre-halálra
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nabokov

Lolita-adaptációk

Utazás a nimfával

Ardai Zoltán

A Lolita-regény legmélyebb témája nem a szexualitás: az útonlét-élmény és az esztétikai kaland fűti az erotikát.

Míg a filmváltozatok Lolitái tizennégy-fölötti korban néznek először szembe a férfi főszereplővel, az 1955-ben megjelent nabokovi eredetiben Dolores még csupán tizenharmadik éves, amikor a tőle megbabonázódó, nagykorú Humbert Humbert elkezdi megkörnyékezni. Minthogy azonban a legszűkebb szexuálpatologikus értelemben vett pedofília nem tárgya és nem problémája a regénynek sem (a férfi főhős „nimfácska”-fixációját a serdülőbe érő jópipa Dolores Haze életre szólóan találja telibe, nem csupán paragrafus szerinti gyerekkorának hátralévő tartamára), a filmekben tapasztalható korkülönbség-elcsúsztatás magában nem okoz túlságos zökkenőt az adaptált sztori-menetben. H. H. és Lolita liezonja – jogilag nézve – pár évvel odébb csúsztatva sem enyhébbfajta megrontási eset. Ha a lány feljelentésekkel élt volna, Clare Quilty-re kevesebbet sózott volna a bíróság lolitázásért, mint a lány iránt gyöngédebb vétkesre, minthogy utóbbinak mostohaapai státusa súlyos plusz-tényezőként esett volna latba: ha nincsen is kiáltó erőszak, ha részben kölcsönösnek látszik is az erotikai érdeklődés, az eltartói–eltartotti kerethelyzet ilyen beltartalom esetén eleve erőszak-szituációnak minősül. Így azonban fölmerül a kérdés, miért is volt fontos az írónak, hogy Lolitája a regénybeli Találkozás pillanatában „még gyerekkorú is” legyen.

Azért ugyan nem, hogy könyve minél nagyobb botrányt keltsen. Ha a kifinomult artisztikum és a pervertáltság zavarbaejtő vegyülékének minél töményebb dózisát óhajtotta volna az olvasóra bocsátani, ismeretei és írói képességei felől kitelt(ek) volna sokkalta rettentőbb, tudattépőbb regény(ek) is, amelyhez képest a Lolita igazán kíméletes irántunk. Elvégre nemcsak az itt fellépő férfi-főhős lágy pervertáltsága jár együtt esztétizáló hajlammal (mely hajlam siet a nem-közönségesnek látott bűnöket úgy magasztalni fel, mint ritka becsű élet-ékszereket), hanem némely esetben a súlyos aberráltság is. Előfordul, hogy a sivító fokú vágy a retardált számára a legförtelmesebb vágykiélést is a szépség terrénumába vonja. Ám a Lolita-regény legmélyebb témája nem szexuál-erotológiai: egyfajta önértékű útonlét-élmény ez, amely kiugró akciópillanatok között – nem azokban – tetőzik. Ennek a mondhatni zenélő (mozgás)állapotnak a regénybe-foglalásához képest a „nimfácska”-komplexus, Lolita egyénített alakjával együtt, csak áteresztő-témát jelent – noha pazarul kidolgozottat, és nem esetlegesen kiválasztódót.

H. H. lényében a morális – vagy: morálisan főbenjáró jelentőségű – alapérzések és a lelkiismereti megfontolások helyét egyfajta kényes ízlés foglalja el. Sokáig nem is funkcionál rosszul ez, legalábbis ami a hétköznapi élet számtalan apró-cseprő lépésválasztását-lépéskerülését illeti. A tanár úr mintegy ízlésvédettnek tudja magát attól, hogy szimpla aljasságokba bonyolódjék, ugyanakkor elég bátor, szellemes és tájékozott ahhoz, hogy mások triviálisan ártó viselkedésével szemben sikeresen védekezzék. Személyében az antik szakralitás iránti érzéket őrző, békebeli-óvilági születésű értelmiségi ül volánhoz, széttekintve a világháborúk utáni Újvilág közútjain. Amikor azonban már Lolita társaságában vezetget (túl ama vétkén, hogy a lány anyját infámis kedéllyel feleségül vette, majd – bár tudatos közvetlen szándék és fizikai ráhatás nélkül – sikerült halálba tántorítania), akkor bomlik ki egészen az életét előbb csak bujkálóan átlengő hangulat. Miközben józan autóvezető marad – és a külvilág felé eszesen reakciókész hamis pótszülő –, óriási lelki csúszkálást él át. Véget érni nem akaró billegést ég és föld közt, sikladozást Atlantisz és Bubblegumland közt, imbolygást a saját habitus fejedelmi nyereségének káprázata és e habitus (az ízléstisztesség) végső vesztének réme közt. Egyszerre tapasztal egyfajta különleges rabságot és szabadság-szédületet. Egyszerre látja magát lealacsonyodni-bemocskolódni és fénylő magasságban mind feljebb kapaszkodni – akár egykor a hellenisztikus misztériumvallások rituáléit gyakorlók, azzal a csekélyke eltéréssel, hogy ő egy szál lenge magánmitológiára hagyatkozik. Példás büntetésű hübriszbe téved ezzel. A sors válasza méltó csapás: olyan, amelynek alakzatát H. H. előre el nem gondolhatta. Egy másik élemedett lateinerrel, egy másik „nimfácska”-mániással verik meg az olümposzi istenek, egy nálánál romlottabb és impotensen is sziporkázóbb árnyalakkal, aki nemcsak a jelen- és jövőbeni Lolitát veszi el tőle – majd dobja félre, távol mindkettejüktől –, hanem egyben visszamenőleg mérgezettnek tudatja, lefokozza az egész Lolita-élményt, már a Találkozástól fogva. Clare Quilty lombfosztja a H. H. birtokolta magánmitológiát. A tanár úr kénytelen megölni a színműírót, amivel lényegében önpályáját is berekeszti.  

Quilty úgy torzabb és sikeresebb árnyékpárja a narrátor-főhősnek, hogy Nabokov már H. H. létrehívásakor is önmagának némileg gyarlóbb kiadását állította elő. Olyféle események felé indította, amelyekkel saját életét tekintve kevéssé kellett számolnia, annál szívesebben számolgatott az elrugaszkodott én-változat sors-alakulási valószerűségeit illetően. Nagyszabású, sokrétű írói feladat adódott itt számára, amelyet egyszerre végzett műszerhideg minuciozitással és sodró játékkedvvel – ahogyan lepkeszakértőként is egyszerre volt éleslátó regisztrálója és elragadtatottja a természet változatosságának. Munkálatai eredményeként a Lolitában úgy szerkesztődik tagolt parafrázis-építmény egy sor irodalmi ereklye (mint Edgar Poe Lee Annácska-költeménye, Mérimée Carmen- és Dosztojevszkij A hasonmás-elbeszélése, a prousti A fogoly lány-kötet, meg az Albertine nincs többé) válogatott motívumaiból, hogy az építmény egyúttal modern amerikai mikro-reáliák organizmusának hat, noha kapcsolódik a szerző saját elveszett békebeli édenének pár emlékpontjával is. Az egyik: Nabokov biarritzi gyerekszerelme „Colette”-el – akkor tízedik évük táján jártak –, a másik: kamaszkori szerelme a tizenöt éves Tamarával. Kontaminálván a két (fájdalommal is járó, de nem traumatizáló) szerelmi esetet, Nabokovnak az útfelező tizenharmadik életévhez kellett egy Biarritzban sose járt és nem-turgenyevi lány-személyt költenie, valamint hozzávalót: traumatikus kamaszmúltat Humbert Humbert lélekmélyére. H. H. sorscsapásának, a Quilty-meglepetésnek A fogoly lányban több előképe is akad. Ott van például a sokáig lehengerlő gőgű Charlus báró megroggyanása, amikor elfog egy levelet, amelyet fiúszeretőjének küldtek, és látja, hogy bár nő írta a levelet, ott a „te olyan vagy” kifejezés mégis rajongó tónusban szerepel. A báró eddig abban az önérzetes hiszemben élt, hogy akár a fiúja, ő maga is „olyan”. Nem tudott a transz-szexualitásról, a „fensőbb rejtőzködőkről” (magukat leszbikus nőnek érző férfiakról, akik leszbikus nőkkel boldogok, vagy netán olyan nőkkel, akik magukat homoszexuális férfinak érzik), és a felfedezéstől most egész életét romokban látja. Megint csak A fogoly lány nyújtja az alapmintát annak nabokovi láttatásához, hogy a vonzalom eleven tárgya körüli képzetjátékoknak hogyan, mely szálakon van/nincs közük ama reális lényhez, akivel a kétségesen viszonzott szerelmes szemben áll.  

Stanley Kubrick 1962-es, fekete-fehér – Nabokovval együttműködésben forgatott – Lolitája öntörvényű mű annyiban, hogy eleve nem ad semmit a jellegzetesen regénybeli láttatásokra. Adrian Lyne ’97-es remake-je viszont mintha humbertizálni próbálná a nézőt („látod, kedves közönség, hogy milyen varázslatos ez a lány? ugye-ugye, hogy megértitek Humbert Humbertet…) – ezúttal a női főszereplő tán valóban szórakoztatóbb, de egyéb köszönet nincs a lyne-i módszerben. A ’62-es film is alkalmazza az olykor-olykor megszólaló külső beszédhang eszközét, ám míg a humberti narrátorhang itt rendre tárgyilagos közlésekre szorítkozik, a színes verzióban minduntalan affektál, dagályos közhelyekkel ékeskedik. A kubricki Lolitának épp az a bukéja, hogy nem értjük H. H.-t: alig magyarázódnak meg, furák, félhomályosak maradnak a gesztusai-lépései közti összefüggések, ugyanakkor érzékelhető, hogy vannak. A figura életre kel, és elég hátborzongató, amint a James Mason tisztes paptanári ábrázatát viselő H. H. hosszas nevetőrohamot kap egy általa megvetett nő levelétől, majd elmegy megesküdni az illetővel. Álpapunk sokáig imponáló hidegvérrel tud viaskodni Quilty álruhás megjelenéseivel is. Lyne művét – amelyben hamar elángyorodó, elejétől végig meghatott szemű tanár úr szerepel – már nem rontaná el, ha szeretkezés-jelenet is akadna benne, ám a rendezés feltűnő kép-ugratásokkal demonstrálja, hogy „tudjuk ám a nabokovi módit, íme, nálunk sincs közvetlen szexábrázolás”. Amiért még ez a ’97-es Lolita sem érdektelen darab, az annak köszönhető, hogy korrekten használja az átvett történet archetipikus erejű, emlékezetes jelenet-képleteit: az asszony itt is úgy hal meg az utcán, hogy férje épp lakásbeli párbeszédben hiszi magát vele – és így tovább. Épp ez a film vált végső igazolásává, kedvező eredményű tesztjévé annak, hogy bármennyire is irodalmi-utalásos módon szerkesztette Nabokov a Lolita-regényt, művének még fedőfunkciós rétegei is úgy tudnak működni, mintha közvetlenül az életből adódnának, még cselekménykivonatának

használatba vétele is kitesz egy mozit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/10 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11192