KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
   2012/szeptember
CASABLANCA
• Vincze Teréz: Utak Casablancába Casablanca: Humphrey Bogart
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Krónika
CASABLANCA
• Takács Ferenc: „You must remember this” Hetvenéves a Casablanca
• Varró Attila: Utak Casablancába Casablanca: Howard Koch
• Hubai Gergely: Utak Casablancába Casablanca: Max Steiner
• Hahner Péter: Rick háborúba megy A Casablanca és a politika
MAGYAR MŰHELY
• Orosz Anna Ida: Folyamatos jelenidő Varga Csaba (1945-2012)
• Zalán Vince: A szellem visszavonul? Beszélgetés Sára Sándorral
• Bilsiczky Balázs: Elvarázsolt lelkek Zsigmond Dezső dokumentumfilmjei
BATMAN-LEGENDÁRIUM
• Sepsi László: Kötött pálya Batman-legendárium
• Pápai Zsolt: Denevér a fényben A sötét lovag – Felemelkedés
AKCIÓHŐSÖK
• Varró Attila: Halálos iramban Az akciófilm útjai
• Géczi Zoltán: Született harcosok A thai és indonéz akciófilm felemelkedése
DÉLKELET-ÁZSIA
• Szalay Dorottya: Minden mehet? Fülöp-szigeteki újhullám
• Nánay Bence: A felszín alatt Hotel Mekong
DÉLSZLÁV FILM
• Forgács Iván: A prágaiak visszatérnek Belgrádba Délszláv filmek 2000-2012
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Családi szennyes A gyanú árnyékában
• Kovács Gellért: Jönnek a részletekkel Híradósok
KÖNYV
• Gervai András: Ó, testvér, merre visz az utad? Kimberly Potts: George Clooney. Az utolsó filmcsillag
• Gelencsér Gábor: Pénz és politika Hamar Péter: Móricz Zsigmond művei a filmvásznon
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Nádas tavon Tüskevár
• Schubert Gusztáv: A remake bosszúja Az emlékmás
MOZI
• Margitházi Beja: Lazhar tanár úr
• Forgács Nóra Kinga: Havanna, szeretlek
• Kolozsi László: Párizs – Manhattan
• Varró Attila: Rómának szeretettel
• Zalán Márk: Titokzatos társulat
• Sepsi László: Babycall
• Roboz Gábor: Míg a világvége el nem választ
• Huber Zoltán: Édesnégyes
• Bayer Antal: Marsupilami nyomában
• Szabó Noémi: Amit még mindig tudni akarsz a szexről
• Horváth Eszter: Valaki más élete
• Baski Sándor: A Bourne-hagyaték
DVD
• Pápai Zsolt: A Pál utcai fiúk
• Tosoki Gyula: Tökéletlenek
• Sepsi László: Hírnök
• Géczi Zoltán: Pszichoszingli

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Varga Csaba (1945-2012)

Folyamatos jelenidő

Orosz Anna Ida

A rendezetlenségből a rendezettség irányába törekvés – az idő analízise mellett – a Varga-életmű kulcsmotívuma.

Mottó: „Az idő-mutató mennybolt, amit vájtunk, minden irányú a tekintetünkben.”

Weöres Sándor: Kezdetben

„Isten óvjon bennünket a szakbarbároktól!” – írja Varga Csaba Film és story board című, 1998-ban megjelent filmnyelvi segédkönyvében, mely a filmkészítők számára filozófiai alapozással, az „elmélészek” számára gyakorlati fogásokkal szolgál. A matematika-rajzszakos tanár, a stúdióalapító, a műteremvezető, a producer, a zeneszerző, az íráskutató, a filozófus és mindenekelőtt az animációs filmrendező Varga Csaba missziónak tekintette a látóhorizont kiszélesítését.

Tudva levő, hogy igen gyakran a kívülről érkezők, az „amatőrök” közül kerülnek ki azok, akik egy-egy szakma, például a filmművészet megújításáért a legtöbbet teszik. Nem kötik őket tanult konvenciók, és elemi ösztönnel éreznek rá a lényegi kifejezésbeli lehetőségekre. Az elmúlt bő száz esztendőben a film művészetté válásának útján az irányjelző karókat vásári mutatványosok, cirkuszi artisták, avangárd képzőművészek, filmkritikusok és paparazzi-fotósok ütötték a földbe. A magyar filmtörténet, esetünkben annak animációs „kistestvére”, szintén sokat köszönhet a kívülről érkező vérfrissítésnek. A magyar animáció, és az annak intézményi keretet biztosító Pannónia Filmstúdió aranykorának legeredetibb alkotásait hagyományos filmesként végzett rendezők (például a Herskó-tanítvány Reisenbüchler Sándor) vagy épp’ avantgárd festőművészek (például Kovásznai György) készítették. Ennek a bizonyos aranykornak a már lecsengéséhez közeledő csúcskorszakában toppant be a professzionális filmesek közé a rajzfilmezést autodidakta módon elsajátító Varga Csaba (aki nem mellesleg az előbb említett két alkotót tekintette szellemi mesterének).

Ixilon, Pannónia, Varga

Varga a hetvenes évek elején Pécsett pár lelkes barátjával trükkfilmeket kezdett el házilag barkácsolni. Saját maguk kísérletezték ki a cellfestés, fázisrajzolás, tárgyanimáció, filmmontázs mesterfogásait (akárcsak annak idején Macskássy Gyula, aki Halász Jánossal szövetkezve egy hokedli sarkáról indította útjára a magyar animációtörténetet). A pécsi szellemi műhelyből nőtt ki az Ixilon Filmstúdió, melynek alkotói, élükön Varga Csabával, sorra kapták a díjakat az országos amatőrfilmszemléken. A pécsi különítmény az állami rajzfilmstúdiótól, a Pannóniától, kilószámra vette át a használt fázispapírokat és celleket, hogy aztán palimpszesztként saját alkotásaikkal írják felül a „hivatalos” trendeket. A központi ellenőrzés alá nem tartozó, közösségi amatőrmozgalom térnyerését az akkori kultúrpolitika egyre kevésbé tűrte, és amikor a Magyar Filmlabor egyik napról a másikra úgy határozott, hogy nem vállalja tovább a filmjeik előhívását, az a pécsi független filmezés hőskorszakának végét jelentette. Varga számára egyetlen lehetőség maradt: 1978-ban úgy döntött, hogy az Ixilont az akkori világ egyik legnagyobb filmgyára, a „használt cellek” révén megismert Pannónia leányvállalataként fogja életben tartani.

A hazai televíziós megrendelések dömpingjében a Pécsi Műterem is kivette a részét a sorozatkészítésből (Auguszta, Gyurmatek, Szekrénymesék), ami mellett a műteremvezető–rendezőnek, „vérbeli Ixilonosként” továbbra is gondja volt arra, hogy az animációs kifejezési forma lehetőségeit autonóm alkotásokban is próbára tegye (Változások–változatok, Aktrakció, Időben elmosódva, Valcer, Sztárparádé, A szél).

Majd’ egy évtizeddel a kényszerű beolvadás után a profivá érett rendező visszatért a függetlenséghez. A ’89-es gazdasági változásoknak köszönhetően a piac fölszabadult az állami béklyók alól, és Erkel András producerrel szövetkezve Varga Csaba megalapította az első magánkézben levő hazai animációs filmvállakozást, a Varga Stúdiót. Közben a nagy állami cég, a Pannónia a politikai-gazdasági, s mindenekelőtt a rohamos filmtechnikai változásokba beleroppant. Úgy tűnt, hogy a stúdióóriás fokozatos leépülésével keletkezett űrt Vargáék fogják betölteni. Varga Csaba a műhelystúdió művészeti vezetőjeként dolgozott, és sokszor hangoztatott szándéka volt, hogy a bérmunkákból befolyt bevételeket a pályakezdő rendezők és a nem szakmabeli underground művészek részvételével alkotott szellemi műhelybe forgassa vissza. A stúdió a hazai avantgárd alkotók mellett a környező országokból, Szlovéniából, Bulgáriából, Szerbiából vagy épp Oroszországból érkező művészek gyűjtőhelyévé vált. A kilencvenes években „a Vargán” keresztül hoztak új színt a magyar és a világ animációs filmművészetébe olyan alkotók mint Wahorn András, F. Zámbó István, feLugossy László, Bada Dada, Milorad Krstić, Igor Lazin, Kollár-Klemencz László vagy épp Alekszej Alekszejev.

A külföldi megrendelésre termelt reklámfilmek, televíziós sorozatok és tévéfilmek (pl. Baby Blues, Mr. Bean, vagy a Varga Csaba ötletéből született Help! című sorozat) a fősodortól független, autonóm művészfilmekkel együtt születtek meg (Bestiák, My Baby Left Me, Rambo13): ez volt a Varga Stúdió alapkoncepciója a névadó-alapító filmes pályafutásával összhangban. Varga Csaba 1999-ben három filmmel zárta le filmes karrierjét, melyekkel, akárcsak egy matematikai axiómát, mintha éppen ezt a tételszerű elvet bizonyította volna (s mint látni fogjuk, a bizonyításra váró tételek cseppet sem esnek távol Varga gondolkodásmódjától). A Don Quijote című angol-magyar koprodukcióban készült félórás tévéfilmben a hagyományos stop motiont vegyítette az akkoriban nálunk még igencsak ódzkodva használt digitális trükkökkel, míg két kísérleti kisfilmje közül a Bogár hagyományos cell-animáció, az Ablak – Hommage à Miró már teljes egészében számítógéppel készült rajzfilm.

„Élet csak most van”

„A múlt már nem létezik, a jövő még nincs. Élet csak most van.” – idézi Varga fentebb emlegetett filmes tankönyvében az ezoterikus bölcselkedést. Amennyiben az aforizmát a filmre, mint művészi formára vonatkoztatjuk, már nem is hat olyan misztikusan a bölcselkedés, tudniillik a filmet az irodalomtól és az ábrázoló művészetektől elválasztó szubsztanciára, a mozgókép folyamatos jelenidejűségére hívja fel a figyelmet. Varga Csaba autonóm rajzfilmjei a cselekményesség ellenében az időnek ezt a múlt- és jövőnélküli, csak a tűnő pillanatban létező kiterjedését teszik meg fő tárgyuknak. Első nemzetközi szakmai elismerést hozó filmje, az 1980-ban készült Időben elmosódva már címében is jelzi alkotójának intencióját: hogyan lehet egy egész emberéletet belesűríteni pár percnyi filmidőbe? Párhuzamos montázsban látjuk, ahogy az áhított szoborszépségű és -mozdulatlanságú nő felé a férfi teljes erőbedobással fut az egyesülés reményében. A figura fekete tussal festett, dinamikusan lüktető kontúrját – Jankovics pár évvel korábbi Sisyphus-figurájához hasonlóan – szinte szétveti a lendület: a négyperces kisfilm versenyfutás az idővel. A néző lélegzetvisszafojtva várja a boldog beteljesülést, aminek ugyan mi szabhatna gátat. A férfi pillanatokon belül a csak rá váró nő karjaiban kell hogy landoljon. Így mintha pofon után ocsúdnánk, amikor a film végi pár másodpercnyi áttűnéses képsorban a szépséges lány vénasszonnyá töpörödik, anélkül, hogy a férfit láttuk volna megérkezni.

Hasonlóan az örökkévalóság és a tűnékeny pillanat dimenziója fonódik egybe a Valcer című 1983-as filmben. A boldog békeidők tárgyi tartozékai a szemünk láttára semmisülnek meg: gerendák, asztalok, székek, a konyhai nagysublót, a nászágy, gyerekjátékok véget nem érő sorban hullnak alá, miközben a roncsok között egy meztelen pár próbál egymásba kapaszkodni. A percek alatt széteső élettel együtt darabokra hull az idő is, ahogy azt a sor végén érkező szétroncsolt óraszerkezet jelképezi. Az aláhulló tárgyakat követő függőleges kameramozgás hirtelen megáll, és vízszintesen folytatja útját a romok között, míg meg nem állapodik a horizontot kémlelő két katonán. A koordináták átrendeződésével, a mozgásirányok ütköztetésével szó szerint teret kap a percek alatt semmivé foszló múlt és a háború végtelennek tűnő jelenidejének drámája.

Az idő térbe helyezésének leginvenciózusabb példája A szél című 1984-es Varga-opusz. A Banga Ferenc grafikus jellegzetes, „szőrös-mókás” figuráit felhasználó filmben mintha a vázlatfüzetbe skiccelt alakok, összefüggéstelen jelenetmorzsák elevenednének meg, anélkül, hogy képesek lennének kitörni folyamatos jelenidejük üvegketrecéből. A fehér alapon fekete rajzok és loopolt mozgássorok ciklikusan körbe-körbe forognak: madarak húzkodják a földből a gilisztát, egy lány székében előre-hátra hintázik, egy kutya folyamatosan be akarja kapni a macska farkát, egy szalmakalapos fickó az orráról minduntalan a legyeket kergeti el, egy öregasszony folyamatosan az asztalon lévő csészébe tölti a teáját, és mindeközben megállás nélkül, monoton szitál az eső. Egy megmagyarázhatatlan előérzet képei, egy nagy klataklizmát megelőző csend jelenetszilánkjai sokszorozódnak a Melis László által komponált szenvedélyes, repetitív zene ritmusára, és válnak egyre bonyolultabb rajzolatokká, miközben az idő, valamirevaló történés híján, egy helyben áll.

A szél a végtelenített idő és zene fúziójának különös csúcsteljesítménye, melyben a rendező először kölcsönözte más alkotótól a látványvilágot. Ehhez a bevált koncepcióhoz később is visszatért. 1993-ban mutatták be Bestiák című, Igor Lazinnal közösen jegyzett festményadaptációs rövidfilmjét. A hatperces animációban a szentendrei avantgárd festőtrió, efZámbó István, feLugossy László és Wahorn András jellegzetes figurái elevenednek meg a Frank Zappától kölcsönzött zenére. Sajnos éppen a zene kölcsönvett és nem eredetileg filmre írott jellege miatt a Bestiák ugyan tobzódik a dadaista képi humorban, de a Zappa-muzsika és az animált látvány nem tud összeérni, hiányzik az eddigi filmekben pontosan kidolgozott dramaturgiai ív. (Nem úgy a két évvel később szintén a Vargában készült My Baby Left Me című szürreális klipben, melyben tökéletes párost alkot Wahorn minimál szintetizátorzenéje a szlovén származású művész, Milorad Krstić monoton „szexpumpa”-animációjával és neoprimitív rajzstílusával. A filmben ugyan nehéz dekódolni bármiféle történetet, a visszatérő szereplők és az ismétlődő helyszínek mégis valamiféle drámai egységbe rendezik a dadaista orgiát. Ebben a korszakos alkotásban Varga Csaba vágóként működött közre.)

Egyik utolsó filmje, a Miró-figurákból építkező 1999-es Ablak repetitív szintetizátor-zenéjét már a rendező maga jegyzi. Ha a (dokumentum)film ablak a valóságra, akkor ez a mű ablak egy művész elméjére. A számítógéppel rajzolt látványvilág steril jelleget kölcsönöz a filmnek, amely mintha laboratóriumi körülmények között akarná analízis alá vetni az ihlet születését. „A zene maga a tiszta gondolkodás”, állítja Varga, és az Ablakot látva miért is ne hinnénk neki. A zene sorvezetője mentén az üveg mögött apró vonalakból, színfoltokból összetett, mégis gyermekien egyszerű figurák kavalkádját látjuk, mely, ahogy felpörög, úgy „el is halkul” a végére. A következő példák alapján kiviláglik: a rendezetlenségből a rendezettség irányába törekvés – az idő analízise mellett – a Varga-életmű kulcsmotívuma.

„Növekedik a világegyetem entrópiája”

„Az idő iránya és múlása könyörtelenül összefügg az entrópiával. (...) A világegyetem a lehető legrendezetlenebb állapot elérésére törekszik. (...) Az élet az egyre rendezettebb állapotok felé törekedik.” Ezek a Film és story board című nagyesszé egyik legizgalmasabb gondolatmenetének kulcsmondatai, melyek Varga térben megvalósuló stop motion animációs filmjeire igencsak illenek. Legelső, már a Pannóniában készült 1977-es alkotását Weöres Sándor Tizenegyedik szimfóniája ihlette: a Változások–változatok lisztbe rajzolt „végtelen vonalak hatalmas árama”. A hullámokba rendezett vonalak harmonikus mozgása az animátor biztos kezét dicséri, aki a rendezetlenségre törekedő lisztkupac felületén szemet gyönyörködtetően elegáns formákat varázsol.

Aktrakció című 1982-es filmjének főhőse maga a művész, aki hosszasan küzd a vászna előtt pózoló modell megörökítésével. Ken, mázol, pacsmagol, mígnem a festékfoltok a vászon helyett a munkaköpenyén állnak össze Boticelli Vénuszává. A művészi intenciót ebben a korai gegfilmben a véletlen számlájára kell írnunk. A teremtő alkotó láthatatlan, ám mégis kézzel fogható megjelenése a gyurma-animáció formai ismérve, melyben a porból lett ember minatűr hasonmásaként kelnek életre a kézzel formált figurák. Varga népszerű burleszk-szériái közül az 1986-os Gyurmatek főhősei, a mohó golyó és a szenvtelen téglatest megelőlegzik a Nickelodeonon futó, Aardman-féle Purple & Brown-gegsorozat „Dumb és Dumber”-párosát. Másik sorozata, az 1980 és 1986 között készült Auguszta címbéli főhősnője az entrópia nagyasszonya, aki ott, ahol rend van, gond nélkül teremt rendetlenséget. Fésülködés közben a hajkefe fogaival fölszabdalja az arcát, a nokedlitésztából vérszomjas kisgömböcöt dagaszt, máskor pedig saját karját is sikerül a levesbe aprítania. Auguszta magára hagyva a felismerhetetlenségig torzulna, és csak az animátor láthatatlan kezének köszönheti, hogy végül mindig visszanyeri eredeti formáját.

Az önmagát a világon kívül helyező, a káosz ellen állandó jelleggel szélmalomharcot vívó Don Quijote a főhőse Varga legutolsó bábfilmjének. Az olvasmányélményei hatására lovagnak felcsapó vidéki kisnemes megszállottan keresi a szépség ideálját megtestesítő Dulcineát. De ahogy közel húsz évvel korábban az Időben elmosódva című opuszban is csak délibábként ragyog fel az áhított hölgy, Don Quijotéra is csak képzeletben mosolyog le szoborszépségű múzsája – a valóságban egy torz arcú parasztlányban véli felismerni szíve választottját. Személyes szimbólumnak szánta-e filmjét a rendező, lássuk-e meg benne a komoly vállalások, a szépség keresésének grandiózus hiábavalóságát? Az ezredfordulóval maga is hivatást váltó, kultúrtörténeti kutatásaiba és írástörténeti publikációiba forduló Varga Csaba Don Quijotéja – benne a jellegzetes pödörbajszos hőssel, a vállalt alteregóval – egy hirtelen befejezett filmes életmű felemelő és vigasztalan ars poeticája.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 12-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11219