KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
   2013/január
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Szóra bírt kép Lakatos Róbert
• Kolozsi László: A szeretet határai Beszélgetés Szajki Péterrel
• Kolozsi László: Szorongásom, félelmem, frusztrációm Nejem, nőm, csajom
• Kővári Orsolya: Én vagyok Só Mihály Beszélgetés Bodrogi Gyulával
• Tornai Szabolcs: Egy árulás anatómiája Beszélgetés Tornai Józseffel
LÁZADÓ KAMERA
• Stőhr Lóránt: Hit nélkül élni Errol Morris
• Szalay Dorottya: Szervízúton Dennis Hopper – The Lost Album
• Ruprech Dániel: Tegnap és holnap között Az Oberhauseni Nyilatkozat
• Baski Sándor: Az ellenállás útjai Verzió 2012
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kedvenced temetője Szörnyek a kortárs animációban
XANTUS
• Forgách András: Sötét csillogás Xantus János (1953-2012)
ANIMÁCIÓ
• Horváth Eszter: Átjárható dimenziók Anilogue
• Kovács Kata: Élmezőny Primanima
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: A folytatás záloga A cliffhanger
FILM / REGÉNY
• Szabó Noémi: A tigris, az Isten és a mentőcsónak Yann Martell: Pi élete
• Vajda Judit: Csalimese Ang Lee: Pi élete
KRITIKA
• Lovas Anna: Hushpuppy meséje A messzi dél vadjai
• Sepsi László: Bővített kiadás A hobbit: Váratlan utazás
MOZI
• Baski Sándor: Vérturisták
• Forgács Nóra Kinga: Volt egy tánc
• Nevelős Zoltán: Kényszerleszállás
• Nevelős Zoltán: Kényszerleszállás
• Roboz Gábor: Végzetes hazugságok
• Szabó Noémi: Rúzs, reptér, satöbbi
• Kovács Kata: Leánybúcsú
• Zalán Márk: Kvartett
• Molnár Viktória: A nyomorultak
• Tüske Zsuzsanna: A hét pszichopata és a si-cu
• Huber Zoltán: Kezelés
• Csiger Ádám: Kettős játszma
• Géczi Zoltán: Rajtaütés
• Varró Attila: Dredd
DVD
• Czirják Pál: Szindbád
• Pápai Zsolt: A kaland; Az éjszaka
• Nagy V. Gergő: Kitaszítva; Kallódó emberek
• Sepsi László: Stephen King-gyűjtemény
• Nagy V. Gergő: Akasszátok őket magasra
• Vincze Árpád: Római vakáció
• Géczi Zoltán: Nincs menekvés
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
XANTUS
• Szőnyei Tamás: Törékeny történetek A Xantus-filmek zenéi

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Xantus

Xantus János (1953-2012)

Sötét csillogás

Forgách András

Hűvösség és gyöngédség, nonchalance és tűpontos figyelem. Xantus rögtön indulásakor vonzó minta lett. A Diorissimo, a Női kezekben vagy az Eszkimó asszony fázik képeiből árad a szabadság és a kreativitás.

A Werther és élete volt az első Xantus-film, amit annak idején, a hetvenes évek végén, egy főiskolai vetítésen láttam, és azonnal, gondolkodás nélkül Xantus-rajongó lettem. Olyan hatással volt rám az a film – és egy évvel később az Így és eképp tovább is –, amit nem volt könnyű megfogalmazni magamnak, nem is kívánt megfogalmazást, hiszen éppen az evidenciájával nyűgözött le, a megfellebbezhetetlen stílusérzékével, a könnyedségével, és hogy voltaképpen rajtakaphatatlan volt, milyen módon éri el ezt a hatást. Nagy tehetségeknél figyelhető meg – hogy azt ne mondjam, zseniknél – hogy leírhatatlanul könnyeden emelnek nagy súlyokat, hogy a kimondás pillanatában forma születik, végleges, változhatatlan: hogy születik egy mintázat, amelyik attól a pillanattól fogva mások számára is használható szerkezet, mátrix, paradigma lesz.

Aztán jött a Diorissimo, a Női kezekben, később az Eszkimó asszony fázik, és úgy tűnt, egy nagy tehetség töretlen kibontakozásának vagyok a tanúja (a Női kezekben előkészítésénél afféle konzultáns is voltam, tehát közelről láthattam Xantus szellemének működését – erről többet később): a filmek egyrészt egymásból kikövetkeztethetetlenek voltak (s ez szintén a nagy tehetség vonása), másrészt mégis fölépült egy határozott, mindenki másétól megkülönböztethető stílus, amely képi világában megtévesztően emlékeztetett azokra a művészeti irányzatokra, direkt utalásokban egyenesen látványosan előhívta, idézte is őket, amelyek akkortájt, akadályt nem ismerve hatoltak át az Atlanti-óceánon, s amelyek sokkal inkább New Yorkban, mint Európában voltak honosak, gondolok itt az Andy Warhol stúdiójának avagy szellemi univerzumának közvetlen környezetében keletkezett képzőművészeti alkotásokra és filmekre (és zenékre, és a zenékhez írt szövegekre, Lou Reedre, továbbá az ott felbukkanó mindenféle alakokra, akik közül egyeseknek 15 perc, másoknak több, megint másoknak az örökkévalóság jutott) – eleve volt tehát egy roppant távolság (distancia, distance) amely fölött ezek a filmek – szintén elképesztő könnyedséggel – íveltek át és soha, egyetlen pillanatra sem tűntek puszta utánzásnak, vagy átvételnek, mivelhogy anyanyelvi szinten beszélték ennek a két egymástól oly távoli kultúrának a közös nyelvét.

Werther és élete, Így és eképp tovább: vajon mit keres a címekben ez az ÉS? Ebben az „és”-ben már szinte minden benne van. Finoman ellazulnak a dolgok, a képek leválnak a tárgyakról, a képeknek saját, a történettől független esztétikája bontakozik ki, az arcok mellé rendelődnek a helyszínek, a történet mellé a kép-ikonok, és sűrűsödni kezdenek azok a képek, amelyeket nyilvánvalóan más művészek alkottak a világról, akár egy másik stílus idézeteiként, és nyíltan vállalt idézetként funkcionálnak (az irodalomban is erőteljesen bontakozóban van a rejtett idézettechnika), a reklámfilm, a tévé, a videó (mágnesszalag) képi világa és lehetőségei fölhasználásra kerülnek a klasszikus mozifilmben is – és itt óhatatlanul utalnunk kell a Xantus előtti generáció két legfontosabb rendezőjére, Bódyra és Jelesre, és nem tekinthetünk el a Balázs Béla Stúdió körül vagy a Fiatal Művészek Klubja körüli, jelentős avantgarde művészeket magába foglaló társaságra, mint amilyen elsősorban a sokakat megihlető Erdély Miklós volt, de Szentjóby, Hajas Tibor, Pauer Gyula is lehagyhatatlanok erről a listáról, és a tévedések elkerülése végett, ez a társaság, amelyik akkor szubkultúrának tűnt, valójában a centrum volt, és hozzájuk képest az akkori ünnepeltek bizonyultak azóta szubkultúrának, az akkori periféria lett a centrum, és a centrum vált marginálissá – és ilyeténképpen Kozma Györgyöt sem hagyhatjuk le erről a tablóról, aki Xantus filmrendezői indulásában olyan fontos szerepet játszott, s aki tudomásom szerint Andy Warhol filmjeit fogékony kamaszként látta valahol Nyugat-Európában, aki képzőművész és költő is volt, közeli inspirátora Xantusnak – a filmekre ugyan Kozma neve mellé rendszerint forgatókönyvírót írtak, de ez nem fedi le az életforma-rokonságot, amelyben egyébként, mint egy szüntelen kreativitástól zsibongó társaságban, Janesch Péter (Bábszínház) vagy Vető János is szerepet játszottak: idejük javát együtt töltötték, nem volt szilárd határ élet és műalkotás között (ritka kegyelmi állapot). A fent említett és kvázi elődöknek is nevezhető művészek egyrészt már filmnyelvként definiálták a film formáját, amellyel éltek, elsősorban Bódy és Jeles, habár egymástól meglehetősen különböző metódust alkalmaztak, Jeles inkább regényíróként készített filmet, Bódy inkább történész-filozófusként – távirati stílusban szólva – , de a Szerelemről, Makk filmjéről se feledkezzünk el, mely nem utolsósorban az operatőr Tóth János munkája következtében olyan „beszédes”, s hogy Makk volt Xantus mestere, az sem véletlen, Huszárik Zoltán is ezt a születőben levő filmnyelvi szemléletet előlegezte meg, Xantus viszont már teljesen szabadon tudott megszólalni a film nyelvén, nem ragadt rá a kialakuló forma véres magzatmáza, számára a reklámfilm és a klip legalább olyan fontos inspirációs forrás volt, mint a reneszánsz festészet. Ezek a filmrendezők és avantgarde művészek, Pasolini nyomán részben tudományos kutatásnak, részben művészi aktusnak tekintették a filmkészítést, volt, hogy a színházba is elbarangoltak, illetve folytonosan, napi 24 órában műveket hoztak létre a happening, az installáció és a filozófia határvidékén (mint Erdély és Hajas), illetve jelentős hatással voltak mind a színházi- mind a filmes alkotókra, akár mint munkatársak, akár mint szókratikus társalkodók (elsősorban Pauer és Erdély).

Az a gondolat, hogy a kép mintegy leválik a történetről, hogy attól független élete van, hogy a film, mint képek szekvenciája a történethez képest autonóm világ, sőt, hogy a film története inkább a szekvenciában, a képek minőségében található, mint magában az elmondott történetben, azt Xantus ugyan készen kapta, viszont esztétikájával, képi látásmódjával, úgy vélem – habár egy neves természettudós leszármazottja, akiről múzeumok vannak elnevezve és édesapja festőművész volt – isteni adottságként rendelkezett. Ha megnézzük utolsó filmjeit, mondjuk a Kiki a csoportbant, még ebben a látszólag konvencionális dokumentumfilmben is, amelyik egy pszichodráma-csoportról szól, csak bámulni lehet a vágásnak, a képek közvetlenségének evidencia-szerű tökéletességét, miközben a kamera az örvényen, az érzelmek örvényén, a testek, a tekintetek örvényén belül marad: egyetlen pillanatra sem hűvös – holott Xantus finoman hűtött formáiról is beszélnünk kell majd –, szinte nem is tettenérhető az esztétikai szándék és tudás, olyan szinten feloldódik az empatikus figyelemben. Ugyanilyen emlékem a Rocktérítő, amelyben a dokumentarista pontosság és az esztétikai szuverenitás utánozhatatlan módon kapcsolódik össze: igen, klip, igen, zene, igen, laza rockerek, de ugyanakkor felejthetetlen portré, diagnózis és dokumentum egy olyan pillanatban (1988), ami már rendkívül közel van az ún. rendszerváltáshoz (bár akkor ezt még egyáltalán nem sejtettük), és ennek leendő paradoxonait olyan könnyedén mutatta föl – egy életforma-hibrid, egy életforma-szimbiózis, egy életformaváltás ábrázolataként, a hit és a siker, a hit és a pénz, a közösség és az egyén sajátos összefüggéseit –, hogy visszanézve egyenesen prófétikusnak látszik.

Hűvös, mondtam, és ez bizonyos fokig minden filmjében érzékelhető: amikor a Diorissimóban mondjuk három fiatal férfi árnyéka vetül a fehér fal előtt, egy tömegbútor mellett ülő Méhes Mariettára, s ezek a fiatal férfiárnyak, akiknek a hangját halljuk, részben fenyegetőek, részben provokatívak, részben játékosak; vagy hosszú percekig egy vörös bőrrel kipárnázott nyitott luxusautóban ülünk, robogunk a tájban, a színésznő hidrogénszőke haját, amit állandóan és hiábavalóan igazgat, fújja a szél, miközben a különböző divatmárkákról és a smink rejtelmeiről értekezik, mellette napszemüveges férfi ül (Kozma György) és befelé mosolyog, csak egy-egy kérdést vet oda, később feladatot is ad a művésznőnek (aki ugyebár egy gyilkos), egy benzinkútnál, amit a szőke nő a maga módján, váratlanul teljesít, elhajt egy Zsiguliban, amelyiknek a sofőrjét egy pillanattal előbb leszólította: és ekkor Xantus is behatol a képbe, mint tanácstalan, és meglepett rendező, belép a kamera elé, jelezve, hogy „most mi van”?

Hűvös akkor is, amikor Werther esetlenül mulatságos és eleve kudarcra ítélt öngyilkossági kísérleteit ábrázolja, vagy éppen a regényhős korai pszichodráma-kísérleteit: hűvösnek tűnik, mert a forma, a kép kerete – a képek szinte túl hibátlanok –, a gyakran ironikus vágás, ami állandóan billegteti szereplői viszonyát, vagy a beállítások idézetszerűségét hangsúlyozza, olykor a szereplők inkább bábszerű, pszichológiai realizmusra fittyet hányó ábrázolása – ám mindez a létezés iránti mélyen megélt gyöngédséggel, a létezés iránti tisztelettel kapcsolódik össze. Igen, hűvösség és gyengédség, nonchalance és tűpontos figyelem.

És, and, und, &: ez most azt jelenti, hogy van egy ember, Werther, és mellesleg van egy élete? Hogy így folytatódnak a dolgok, de lehet, hogy inkább eképp? Miképp? És az a bizonyos eau de Cologne, amit Christian Dior boszorkánykonyhájában előállítanak, a Diorissimo, vajon pusztán a fogyasztói társadalom, a fecsegő felszín egy illatárnyalata – vagy egy tényleges gyilkosság esztétikai alibije? Netán egy teljesen véletlenszerű és talán tragikusan végződő kapcsolat márkajele? Az issimo egyfajta öncélú fokozás? És az eszkimó asszony – aki ráadásul fázik is? Hűvösség a négyzeten? Miután a Xantus-életmű kulcsdarabjáról vagy inkább zászlóshajójáról van szó (29 éve készült), itt több mint egy pillanatra meg kell állnunk. Nyilvánvaló, hogy az egész életmű komolyabb elemzést és föltérképezést kíván, ez a feladat még a magyar filmkritikusokra és filmesztétákra vár. Az Eszkimó asszony fázik igazi művészfilm, mert egy művész a főszereplője, egy szerelmi háromszög-történet, amely akár a Jules és Jimből is meríthette volna inspirációját, de itt egy sokkal valószerűtlenebb háromszögről van szó, egy néma állatkerti gondozó, egy kezdő énekesnő és egy világhírű zongorista háromszögéről: viszont a valószerűtlenség része a formának, annál hihetőbb, minél valószerűtlenebb. A Duna-parti szálloda luxus-éttermében, hol szökőkutak csörgedeznek a szerelmespár mögött, a szőke lány énekelni kezd (a zeneszámok kultikus darabok lettek, mint maga a film is, a zenészek a fenti hosszabb listán kellett volna, hogy szerepeljenek, Víg Mihály, Másik János, és a korán Los Angelesbe szakadt Lukin Gábor), mint egy régi magyar filmben Karádi Katalin énekelne a belé szerelmes Jávor Pálnak. Itt tehát idézet szerepel idézet hátán: ám a halálosan pontos stílusérzék, az erőlködés nélküli könnyedség, a modern, sőt, a „trendi” beemelése, a lehető legfrissebb és gátlás nélküli vizuális képalkotásnak hála – minden filmkocka szerepelhetne akár valamely rockbanda lemezborítójaként is – a vállaltan képregény-szerű dramaturgia az idézettechnikát a legmagasabb szinten átszellemíti, átlényegíti, megemeli. Továbbá a színészvezetés hibátlan egyensúlyban tartja az alakok pszichológiai igazságát azzal, hogy ezek a szerepek ikonok: a zseniális Lukáts Andor és a kitűnő Boguslaw Linda valósággal megteremtik Méhes Marietta körül azt a lágy, képlékeny teret, amelyben ő erőlködés nélkül önmagát adhatja, valóság lehet, minden színlelés, minden színészkedés nélkül. Egy igazi bravúrdarab. Azon ritka filmek egyike, amelyekben Buñuel és Truffaut, Warhol és Fassbinder szóba is áll egymással, miközben olyan egyszerű, és olyan áttetsző, mint egy népballada. Három évtized múlt el, és tökéletesen friss maradt, ózont lehell, olyan ózont, amire nagy szükségünk van ezekben az ínséges napokban.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/01 4-6. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11240


előző 1 következőúj komment

ezustbarack #1 dátum: 2013-08-14 17:14Válasz
Amikor megtudtam, hogy a következő Filmvilágban Xantus Jánossal és munkásságával kapcsolatban olvashatok, szinte azonnal rohantam az újságoshoz, hogy magamhoz kaparinthassak egy példányt. Hasonló hatással volt rám az Eszkimó asszony fázik, mint lehetett Forgách Andrásra A Werther és élete. Azonban Forgách András munkája sajnálatomra nagy csalódás volt, és ezt mindenféleképpen meg akartam osztani Önökkel. Úgy hiszem, Xantus több figyelmet érdemelhetett volna élete során, műveinek nagyobb nyilvánosságot szentelhetett volna a filmszakma, és fájt látnom, hogy valaki ilyen összecsapott módon emlékezzen meg róla. Az írás elején megemlíti, hogy a Női kezekben című film előkészítésénél konzulensként dolgozott, és hogy erről később bővebb felvilágosítást nyújt - ám ez, hiába vártam, nem történt meg. Ha nem mesél erről a minőségéről, és az akkor szerzett tapasztalatairól végül semmit, miért csigázza fel a kíváncsiságunkat? A másik észrevételem, bár valószínűleg szőrszálhasogatásnak tűnhet, a következő mondatrészlet: "...amikor a Diorissimóban mondjuk három fiatal férfi árnyéka vetül a fehér fal előtt, egy tömegbútor mellett ülő Méhes Mariettára...". Ebben a kis részletben két hiba is található, amit talán a laikus észre sem vesz, de számomra kissé döbbenetes volt egy olyan szerzőtől, aki a Női kezekben konzulense volt, és az a megtiszteltetés érte, hogy papírra vethette gondolatait Xantusról és a filmjeiről. Először is: "mondjuk" három férfi? Miért csak "mondjuk"? Pontosan három férfi, nem "mondjuk"! És nem "mondjuk" férfiak, nők helyett, hanem három férfi árnyéka, pont. A másik pedig, hogy Méhes Marietta egy pillanatra nem ül le sehova. Nincs is hova leülnie. Az egész jelenet ideje alatt áll, néz, beszél, hallgat, mutogat egy kést, ennyi. De nem ül. És ebben nem a pontatlan felidézés az elkeserítő, hanem hogy jelen esetben Forgách András nem vette a fáradságot, hogy újranézzen egy harminc perces filmet Xantus Jánostól. Vagy legalább az adott jelenetet. Fél vállról vette a feladatát, és ez tisztán meglátszik. Nagy tisztelője vagyok a Filmvilág szerzői gárdájának, de úgy gondolom, az is megérdemli a tiszteletet, aki oly nagyszerű filmekkel ajándékozta meg a magyar közönséget, és aki már nincs közöttünk, hogy munkáját folytathassa. A mi tisztünk, az Önök tiszte róla méltón megemlékezni, és gyanítom, hogy ez volt az eredeti cél, ám úgy látom, nem egészen sikerült elérni.