KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
   2013/március
TERRORMOZI
• Géczi Zoltán: Az amazon háborúi Kathryn Bigelow
• Baski Sándor: Az elnök sorozata Homeland – A belső ellenség
FRIEDKIN
• Csiger Ádám: Portyán Hollywoodban William Friedkin
• Orosdy Dániel: Az elveszett cirkálás Kultmozi: Portyán
GÖRÖG ÚJ HULLÁM
• Pálos Máté: Idomított kutyák A görög újfilm
CHYTILOVÁ
• Zalán Vince: Chytilová „százszorszép” filmjei – 2. rész A harmadik jelentés
G-MAN FILMEK
• Pápai Zsolt: Szolgáló és védő gengszterek Klasszikus G-Man-filmek
• Varró Attila: Kész mozi Paul Lieberman: Gengszterosztag
• Sepsi László: Felnőni a feladathoz Gengszterosztag
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Önismereti tréningek Tévéhősök identitásválságban – 2. rész
KÖNYV
• Kelecsényi László: Godard – mindörökké JLG – Jean-Luc Godard dicsérete…
MOZIPEST
• Kolozsi László: Nekünk legyen mondva Nekem Budapest
HATÁRSÁV
• Nagy V. Gergő: Jeremy Deller – Mike Figgis: Az orgreave-i csata Gyógyhatás
KRITIKA
• Margitházi Beja: Az Ördög háta mögött Dombokon túl
• Horváth Eszter: A lét kerekén Horváth Eszter
• Margitházi Beja: Közel, Európában Agnieszka Holland: Olthatatlan; A város alatt
• Varró Attila: De, leányálom Spring Breakers – Csajok szabadon
• Huber Zoltán: Szép remények Tollbamondás
MOZI
• Baski Sándor: Az ígéret földje
• Forgács Nóra Kinga: Megtalált emlékek
• Tüske Zsuzsanna: Megtört város
• Árva Márton: Felhők felett
• Kovács Kata: Lenyűgöző teremtmények
• Huber Zoltán: Boszorkányvadászok
• Csiger Ádám: Erőnek erejével
• Vincze Teréz: A házban
• Roboz Gábor: Parker
• Géczi Zoltán: Született gengszterek
• Sepsi László: Die Hard – Drágább, mint az életed
• Vajda Judit: Személyiségtolvaj
• Varró Attila: Croodék
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
DVD
• Sepsi László: Batman: A sötét lovag visszatér 1–2.
• Pápai Zsolt: A robot és Frank
• Benke Attila: Hétköznapi emberek
• Géczi Zoltán: Az utolsó csavar
TERRORMOZI
• Barotányi Zoltán: Sötét helyek Amerika háborúban a terror ellen

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Terrormozi

Kathryn Bigelow

Az amazon háborúi

Géczi Zoltán

Kathryn Bigelow talán a legbátrabb kortárs amerikai rendező. Nem kerüli a kényes kérdéseket, a frontvonalon forgat.

Kathryn Ann Bigelow karrierjét megrendítő kudarcok és látványos diadalok tagolják: megjárta a bukott rendezők poklának legsötétebb bugyrait, hogy diadalmas Főnixként térjen vissza, és megalkuvásmentes filmekkel váljon a legsikeresebb független direktorrá.

A mozgókép történelmének első rendezőnője, aki A bombák földjénért (The Hurt Locker, 2008) mindennemű filmdiplomáciai támogatás nélkül, egyazon évben gyűjtötte be a legjobb direktornak járó Oscart és a Brit Filmakadémia legmagasabb presztízsű díját, legújabb munkájára (Zero Dark Thirty - A Bin Láden hajsza, 2012) ismét öt jelölést kapott, ugyanakkor ritkán tapasztalható társadalmi és politikai vitákat szított. Holott Bigelow nem mániákus provokátor, csupán természetéből adódóan törekszik a nagyobb ellenállás irányába: a Holtpont (Point Break, 1991) sikerét követően belépőt nyert az A-kategóriás rendezők ligájába, de miután két kulcsfontosságú munkája is hatalmasat bukott a pénztáraknál (A halál napja, 1995; Atomcsapda, 2002), feketelistára került a hollywoodi stúdióknál, és hosszú hiátust követően, független szerzői filmesként tért vissza a csúcsra. Filmjeit és személyét ellentmondások sokasága övezi, egyesek Sam Peckinpah szellemi örökösének, a legbátrabb és legkeményebb kortárs amerikai rendezőnek mondják őt, ugyanakkor bírálói szerint az amerikai katonai intervenció, tágabb kontextusban a Fehér Ház és a Pentagon közel-keleti külpolitikájának szemérmetlen propagandistája.

 

 

Nagyvárosi csataterek

 

Bigelow filmjei a kezdetektől a veszély és az erőszak bűvöletében fogantak. („Nem szeretem az erőszakot, de az igazság az, hogy élénk érdeklődéssel szemlélem. Az erőszak része az életünknek, hozzá tartozik a társadalmi közeghez, amelyben élünk.”) Pályafutása során egyetlen filmet sem készített átlagemberekről és a hétköznapi helyzetekről, a kertvárosi családok langyos drámái közönyösen hagyják; ő a legszélsőségesebb kockázatokat is vállaló, a megszállottságig elhivatott karakterek és a vérre menő tétmeccsek krónikása kívánt lenni.

Bigelow a zsánerfilmek aranykorának számító 1980-as években állt először kamera mögé. 1982-ben társrendezőként jegyezte a The Loveless című drámát, öt évvel később pedig egy rendhagyó vámpírfilmet készített (AlkonytájtNear Dark, 1987), amelyben a műfaj közhelyein túlmutatva kitaszított, beteg emberekként ábrázolta a vérszívókat. Első markánsabb munkája, a Kék acél (Blue Steel, 1989) a ’80-as évek tesztoszteron-esztétikájának megnyilvánulása, de dramaturgiáját és az akciórendezés technikáját tekintve már megidézi a későbbi filmek karizmatikus szemléletét. Főszereplője, Megan Turner (Jamie Lee Curtis) a huszonhárom évvel később színre lépő Maya (Jessica Chastain – Zero Dark Thirty) rokona, aki a CIA hírszerzőtisztjéhez hasonló karakterfejlődésen megy át. Az egyenruhás férfiak világában boldogulni kívánó, fiatal rendőrnő egy különösen kockázatos ügy kellős közepén találja magát, csapdahelyzetbe szorul, majd kollégái támogatását is elveszíti, és egyedül kell szembenéznie a szociopata sorozatgyilkossal.

Ezzel szemben a Holtpont (Point Break, 1991) már egy kiforrott, markáns arculattal rendelkező direktor feszes és lendületes, húsz év elteltével is magával ragadó munkája. Szereplői professzionális sorskísértők, tipikus Bigelow-figurák: saját szabályaik szerint élő, az írott törvényeket és a társadalmi szabályokat egyaránt megszegő férfiak, akik a beilleszkedéssel szemben a kívülállást választják. Közéjük kell beépülnie a zöldfülű nyomozónak (Keanu Reeves), aki kivívja a csoport vezetőjének (Patrick Swayze) megbecsülését, és a szörfös klán teljes jogú tagjává válik. A rokonlelkű, ám egymás elpusztítására kárhoztatott alfahímek konfliktusának megjelenése mellett a rendező legfontosabb, szerzői védjegynek is tekinthető hiányossága is lelepleződik ugyanitt: Bigelow feltűnően nem tud mit kezdeni a film egyetlen nőfigurájával, a detektív szerelmét játszó edzővel (Lory Petty), emiatt következetesen kizárja őt a cselekmény szempontjából valóban fontos jelenetekből. Ugyanakkor megmutatkozik a részletek iránti érzékenysége: a forgatás előtt hosszasan tanulmányozta a hivatásos szörfösöket, hogy megismerje és hitelesen ábrázolhassa eme zárt szubkultúra szimbólumrendszerét és viszonyait.

A Holtpont sikerét követően Bigelow emelte a tétet, és volt férje, James Cameron forgatókönyve alapján leforgatta az első nagyköltségvetésű cyberpunk filmet. A halál napja (1995) hamisítatlan zeitgeist-mozi, a korakilencvenes évek zaklatott víziója az új évezredről, a mindent felforgató biotechnológiai forradalom és a kontrollálhatatlanná váló társadalmi káosz korszakáról. A forgatókönyv rengeteget kölcsönzött William Gibson műveiből, ugyanakkor narratív közegként többé-kevésbé az 1992-es, összesen 53 halálos áldozatot követelő Los Angeles-i zavargásokat reprodukálta, amely során a szövetségi kormányzat csak a Nemzeti Gárda és a Tengerészgyalogság alakulatainak bevetésével tudta helyreállítani a rendet. Bigelow újfent lángoló csatatérként használta a metropolisz vasbeton kulisszáit, de jelentős kedvezményeket tett a mainstream felé is (soha többé nem is emelt be szerelmi szálat a cselekménybe), így a film társadalomkritika üzenete elsikkadt, miközben a szélesebb közönséget sem tudta megszólítani.

A halál napja kolosszális bukásnak bizonyult (a 42 milliós költségvetéssel szemben alig 8 milliós bevételt fiadzott), ezért James Cameron produkciós cége, a Lightstorm Entertainment nem kínált új szerződést a rendezőnőnek, aki a rákövetkező években csak apróbb tévés munkákat kapott. 1998-ban és 1999-ben három epizódot rendezhetett a Gyilkos utcák (Homicide: Life on the Street) sorozat számára, nagyjátékfilmet öt évig nem készített. Az Anita Shreve regényéből adaptált Örvénylő vizeken (The Weight of Water, 2000) a Torontói Filmfesztiválon mutatkozott be, majd két évig porosodott dobozba zárva a stúdió raktárában, miközben megkezdődtek az Atomcsapda (K-19: The Widowmaker, 2002) munkálatai.

Bigelow rendezői metamorfózisa szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult a Szovjet Haditengerészet első atommeghajtású rakétahordozó-tengeralattjárójának katasztrófáját elbeszélő film, amelyhez a National Geographic jóvoltából bőséges költségvetés, illetve Harrison Ford személyében egy nemzetközi sztár állt rendelkezésére. Az Atomcsapda, ha nem is birtokolja a fegyvernemmel foglalkozó legkiválóbb játékfilmek (Csendben fut, mélyen fut, 1958; A tengeralattjáró, 1981) ragyogó erényeit, hidegháborús drámaként tökéletesen funkcionál, ugyanakkor a kreatív szempontból rendkívül tanulságos projekt végleg romba döntötte Bigelow szakmai reputációját. A kereskedelmi kudarc (a film 100 millió dolláros költségvetés mellett 60 milliós nemzetközi bevétel) miatt a producerek A halál napja után újabb financiális katasztrófát társítottak Bigelow nevéhez. S ha mindez nem lett volna elég, az Atomcsapda fiaskóját újabb balszerencse tetézte: a Lionsgate, vélelmezhetően a nagy költségvetésű produkció iránti megelőlegezett bizalom okán, 2002 novemberében leporolta és moziba küldte az Örvénylő vizekent, ami nyomtalanul süllyedt el a bemutatók tengerében.

 

 

Tűzvonalban

 

Kathryn Bigelow karrierje abszolút mélypontján, 2002-ben találkozott Mark Boal szabadúszó újságíróval, akinek egy Playboyban megjelent írását adaptálta a rövid életű The Inside tévésorozat számára. Munkakapcsolatuk megmaradt, így amikor Boal 2004-ben Irakba repült, hogy civil megfigyelőként két hetet töltsön hadműveleti területen, folyamatos levélváltásban álltak. A riporter hazatérve cikket írt Jeffrey S. Sarver őrnagyról (The Man in the Bomb Suit, 2005), amit a Playboy magazin közölt, majd az anyagot forgatókönyvvé fejlesztette. Bigelow lenyűgözve olvasta Mark Boal szkriptjét, amely betekintést engedett a közel-keleti konfliktusban szolgáló bombaszakértők patológiai tanulmánynak is beillő jellemrajzába („Önkéntesként mennek a csatamezőre, és szabad választásukból indulnak el az éles robbanótöltet irányába, arrafelé, ahonnan mindenki más menekül”) és napi terepmunkájába. A rendezőnő hasonlóképpen cselekedett: annak ellenére kötelezte el magát a forgatás mellett, hogy egy háborús dráma sikertelensége miatt száműzetett Hollywoodból.

A bombák földjén (The Hurt Locker, 2008) igazi underdog film volt: finanszírozását független forrásokból fedezték, a sorozatosan elnapolt bemutatóhoz csak minimális számú kópiát tudtak legyártani, és az intenzív kampánnyal bevezetett nyári blockbusterek szezonjában a Summit Entertainment sem biztosított hatékony promóciót (a forgalmazó az Alkonyat-sorozat népszerűsítését tartotta fontosnak). A produkció természetéhez képest nevetségesen csekély, 15 millió dolláros költségvetésből forgott Super 16 nyersanyagra (az egy évvel korábban bemutatott A királyság elkészítése 70 milliót emésztett fel), emiatt az ismert neveket (Guy Pearce, Ralph Fiennes) csak mellékszerepekre tudták szerződtetni, főszereplőnek pedig egy fiatal színészt (Jeremy Renner) tettek meg. Ugyanakkor Bigelow minden korábbinál kényesebb témát vitt vászonra, ami vonzotta az indulatos kritikákat, miközben a legkevésbé sem tarthatott számot az átlagos jegyvásárló érdeklődésére (a közel-keleti hadszíntérrel foglalkozó poszt-9/11 filmek közül még a jobban sikerült darabokat – Zöld zóna, A királyság, Államtrükkök – sem méltányolták az amerikai mozilátogatók).

A bombák földjén elsöprő kritikai fogadtatása nem a témának vagy a rendező reputációjának, hanem a film tényleges kvalitásainak szólt. A főcím nélküli mozi letaglózó ereje a részletek iránti aprólékos odafigyelésben és a kivitelezést jellemző spártai minimalizmusban gyökeredzik. Bigelow az interjúkban úgy beszél a kézifegyverekről és az utcai harc taktikai fogásairól, mint a Special Air Service veterán tisztjei, miközben rendezőként mindvégig a karakterekre fókuszált, és a főszereplő döntései mögött húzódó motivációkat kívánta megmutatni. Józan tárgyilagossága a tényfeltáró újságíró szenvtelen prózáját idézi, elutasítva a kortárs amerikai nagyjátékfilmesek hatásvadász csapongását: minimális CGI és egyéb technikai trükk alkalmazásával, dokumentarista jellegű kameramunkával teremtett lélegzetállítóan terhelt, feszült hangulatot, amelyben a legcsekélyebb rezdülésnek is döntő jelentősége lehet. A tabukat nem ismerő, kiszámíthatatlan forgatókönyv semmilyen brutalitástól nem riad vissza, ugyanakkor semmiféle feloldozással nem kecsegteti a nézőt, meghazudtolva a háborús romantikát és a hős katonák dicsőségteljes mítoszát. Mindemellett a film visszavonhatatlanul izolálja a pergőtűzben edzett veteránokat a hétköznapi emberek világától: a hadszínteret megjárt bombaszakértő nem találja a helyét otthon, kertvárosban élő feleségének és barátainak nincs mit mondania, elveszetten shoppingol a hipermarket élelmiszerosztályán, mígnem saját választásából visszatér a hatástalanításra váró pokolgépek világába, amelynek szakavatott ismerője.

Bigelow nyolcadik nagyjátékfilmje valódi mesterlevél, büszke csúcspontja lehetne bármilyen életműnek (a hat Oscar mellett nemzetközi fesztivál- és kritikusi díjak tucatjait hozta az alkotók számára), ő azonban ahelyett, hogy alaposan kiélvezte volna a diadal hozadékát, lapot húzott a huszonegyre, és mezítláb vágott neki az aknamezőnek.

 

 

00.30

 

A Zero Dark Thirty A Bin Láden hajsza (2012) az al-Kaida vezér elleni eredménytelen embervadászatot volt hivatott filmre vinni. Mark Boal irdatlan kutatómunka árán, az igazságügyi kórboncnokok aggályos aprólékosságával rekonstruálta az amerikai hírszerzés erőfeszítéseit, és a stáb már készen állt a forgatásra, amikor a történelem váratlanul felülírta terveiket: 2011. május 2-án a SEAL Team Six katonája egyetlen célzott lövéssel pontot tett az évtizede húzódó hajsza végére – melynek köszönhetően a forgatókönyv javát szemétre kellett vetni, és vissza kellett térni a kutatási fázishoz. Bigelow azonban nem akarta elengedni a filmet („Hasonló események egyszer vagy kétszer történnek ezerévente”, indokolta döntését a bemutatót követően), s miután Megan Ellison, a finanszírozásért felelős Annapurna Pictures fiatal elnöke is töretlenül megbízott a rendezőben, folytathatták a munkát.

A 2012 decemberében bemutatott filmet egyöntetű elismeréssel fogadta a nemzetközi kritika, de alig néhány héttel később Bigelow és Boal ismételten politikai és nemzetbiztonsági természetű viták kereszttüzében találta magát. Az Egyesült Államok Kongresszusának republikánus képviselői vizsgálatot kezdeményeztek, mivel gyanújuk szerint az alkotók egy vagy több belső informátorral dolgoztak együtt, és a CIA vezetéséből információt szivárogtattak ki a filmeseknek a titkosszolgálati műveletekről. A Pentagon közel-keleti stratégiáját bíráló csoportok kirohanásai szerint a ZDT az Amerikai Egyesült Államok katonai szupremáciára törésének visszataszítóan arrogáns propagandája. A demokrata elkötelezettségű újságírók és az emberijogi-aktivisták a filmben látható kényszervallatás-jelenetek miatt tiltakoztak (érvelésük szerint a film elfogadhatatlan módon legitimálja a kínzás intézményét), miközben hírszerzőtisztek és katonák a tényszerűségét kérdőjelezték meg.

Kathryn Bigelow és Mark Boal következetesen reagáltak a támadásokra. A forgatókönyv elkészítésében segédkező informátorok személyazonosságát az újságírói gyakorlatnak megfelelően bizalmas adatként kezelik, forrásaikat a fokozódó nyomás ellenére sem leplezték le (a Jessica Chastain által játszott főszereplő személyét sem azonosították). A kihallgatás-jelenetekkel kapcsolatos vádakra válaszolva Bigelow így nyilatkozott: „Kívánom, bárcsak ne lenne része a történelmünknek, de hát az.”. A cselekmény realizmusát firtató kérdésekre vonatkozóan pedig kijelentette, hogy a „film annyira pontos, amennyire egy film pontos lehet”, „hiszen ha a tények teljes körű bemutatása lett volna a cél”, „akkor egy 18 órás mozit kellett volna forgatni”.

Azonban miként A bombák földje sem holmi militarista kiáltvány, a ZDT sem politikai nyilatkozat; az alkotók célja a prekoncepciók által tüzelt kritikákat meghazudtoló módon a terror és a terror ellen viselt háború anatómiájának párhuzamos feltárása volt. A film éppúgy bemutatja a black site börtönökben elkövetett kegyetlenkedéseket és az al-Kaida által végrehajtott merényleteket, mint a terroristavezér elleni sikeres rajtaütést. Nem idealizálja a szereplőket, nem zengi a patriotizmus hangzatos szólamait, ellenben esetenként sötétben botladozó, tanácstalan és kétségbeesett emberekként ábrázolja a hírszerzés képviselőit („Végezzék el a szaros munkájukat! Célpontokat akarok! Mutassanak rá azokra, akiket megölhetek!” – ordítja a CIA részlegvezetője az egyik jelenetben). Jessica Chastain ügynöke ennek megfelelően lélektani ellentmondásokkal küszködő, aszexuális, a magánéletet hírből sem ismerő figura, aki módszereit és kérlelhetetlen fanatizmusát tekintve szemernyit sem különbözik a láncra verve elővezetett terroristáktól.

A ZDT szomorú üzenete szerint a 9/11 után sötétségbe borult, kiábrándult világban már nincs hely az őszinte érzelmek és a nemes ideák számára, mert a terror ellen vívott háború mozgatórugói nem holmi magasztos eszmék, hanem az állandósult paranoia és a nyers félelem. Minden idők egyik legjobb háborús filmjeként katarzis helyett csak lezárással szolgálhat, lehetőséget teremtve rá, hogy a főszereplővel együtt a néző is lajstromba vegye a veszteségeket és mérlegelje a meghozott áldozatok súlyát, és elszámoljon a lelkiismeretével.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11351