KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Magyar kult: Állami Áruház

Teambuilding a diktatúrában

Huber Zoltán

Az Állami Áruház duplafenekű vígjáték volt, úgy fényezik benne a Rákosi-rendszert, meg a munkaversenyt, hogy közben kiröhögik.

Gertler Viktor 1952-es rendezése igen különleges, a magyar mozgókép történetében szinte egyedülálló alkotás. Az Állami Áruház a Rákosi-korszak emblematikus mozija, a szovjet mintát követő, szigorú állami felügyelet alatt működő hazai filmipar legnagyobb közönségsikere. A ma már legendás szocoperett állatorvosi lóként szemlélteti az ötvenes évek filmgyártását, felmutatva azt a tragikus alkotói helyzetet, melybe a művészeket kényszerítette az elnyomó hatalom. Kordokumentum-szerepe mellett a műben egy figyelemreméltó, sajátos kettősség érhető tetten. A könnyed bohózat keretei között a patikamérlegen adagolt politikai üzenetek komolytalanná válnak, ez pedig – a fülbemászó melódiák mellett – magyarázatot ad arra, miért imádta a korabeli közönség ezt az első pillantásra butának és átlátszónak tűnő agit-prop mozit. Az Állami Áruház egyszerre nézhető egy szörnyű kor borzongató mementójaként és a diktatúrák örök érvényű, leheletfinom karikatúrájaként is. A filmet mind a mai napig vibráló ellentmondások feszítik, hiszen minden idők egyik legnagyobb magyar kasszasikere, a Rákosi-éra legbarátságosabb alkotása és az örök nosztalgia-kedvenc az ideológiai önkényuralom fájdalmas és elrettentő, de ironikus és groteszk celluloid-szobra is egyben. 

 

Agitka 

Az 1948 után kiépülő kommunista diktatúra a sztálinista, szovjet mintára átszervezett filmgyártást az aktuálisan kitűzött politikai, gazdasági és társadalmi célok népszerűsítésére kívánta felhasználni, illetve a mozin keresztül a megvalósítandó célok eléréséhez vezető utat és az ehhez tartozó példákat, magatartásnormákat felvillantani. A való élet, a hétköznapi emberi problémák megjelenítése az ötvenes évek elején teljes mértékben kikerült a vászonra vihető témák közül, míg a vásznon ábrázolható történetek és figurák kizárólag a vezetés aktuális iránymutatásaitól, az éppen fontossá váló politikai törekvésektől függtek. A korszak filmalkotásain keresztül a Párt ideológiai céljaiba, az általa ideálisnak tekintett világba pillanthatunk, ám ezen keresztül (a sorok között) az uralkodó korszellemet is elcsíphetjük.

A sémáknak megfelelően az Állami Áruház is egy akkoriban aktuális probléma, a feketézés köré szerveződik, és megtörtént eseményeket vesz alapul. A diktatúra első évében az ötvenforintos bankjegyek későbbi bevezetésének hírére az Amerika Hangja és a Szabad Európa a százforintosok bevonásával riogatta a megtakarítását féltő lakosságot, miután vásárlási láz tört ki, és az emberek valóban felhalmoztak mindenféle kacatot, hogy a haszontalannak vélt bankóktól gyorsan megszabaduljanak. Ez az esemény természetesen csak a film gerincét jelenti, a végletekig csiszolt forgatókönyv erre az alaptémára a korszak összes ideológiai elemét felaggatja, és a munkaversenytől kezdve az önkéntes kultúrkörön át egészen a feketéző régi arisztokrácia kifigurázásáig számtalan elemet felvonultat. Mivel a film karaktereinek és az őket összefűző viszonyoknak egy szigorúan meghatározott, a Párt által elérni kívánt társadalomképet modellező struktúra- és értékrendszer mentén kellett elhelyezkednie, az előírt sémáktól még a legcsekélyebb mértékben sem lehetett eltérni. A film helyszíne, az áruház az ideális (álom)ország kicsinyített másaként szolgál, az ott dolgozó kollektíva pedig az ideális társadalmat szimbolizálja.

A csúcson maga a Párt található, és pontosan úgy jelenik meg, mint egy jóságos szülő-figura. Minden esetben ő mondja ki a végső döntéseket, de amikor csak lehet, a háttérbe húzódik, és közvetlenül csak akkor avatkozik be, ha büntetni vagy jutalmazni kell. Ez a személytelen felsőbb hatalom a film során szinte végig láthatatlanságba burkolózik, a háttérben mégis folyamatosan jelen van. Ő küldi el Kocsis kartársat a pártiskolába, ő hívatja be és nevezi ki igazgatónak (mindig azt halljuk: „ott fenn, a Minisztériumban”). Hőseink a Pártban bízva, rá hagyatkozva nyerik meg az alvilággal szembeni harcot: a fináléban az áruszállító teherautók a semmiből jelennek meg, nem tudjuk, ki küldte őket. A film záró jelenetében a minisztériumi asszony (akinek nincs se neve, se rangja, és semmit sem tudunk róla azon kívül, hogy végtelenül bölcs) mosolygós anyukaként osztja ki a jutalmakat. Az emelkedett ünnepséget mégis Rákosi elvtárs középre helyezett szobra szentesíti, illetve két oldalról Lenin és Sztálin óvó tekintete is elismeréssel adózik a hősöknek. A Párt láthatóan tudja, hogyan kell bánni a „gyermekeivel”. Hagyja, hadd tanuljanak a saját hibáikból, de ha kell, a vezetés a hónuk alá nyúl és segíti a dolgozókat a „felnőtté válás” rögös útján.

A gondviselő Párt alatt közvetlenül a „gyerekek”, azaz maguk az áruházi dolgozók helyezkednek el. A hatalom, mint minden jó szülő, egyformán szereti őket, az áruházban ezért nincs valódi vezető. Bár névleg Kocsis kartárs az igazgató, és néha utasításokat is osztogat, mégsem különül el élesen a többiektől. Egykori beosztottként ugyanúgy részt vesz a mindennapi életben, mint tette egyszerű eladóként, és kitüntetett személlyé egyedül azért válhat, mert ő érti a legpontosabban a Párt szándékait és céljait. Pontosan olyan, mint a kijelölt hetes vagy az osztályelnök az iskolában: mivel jól tanult és megbízható, segíthet a tanárnak rendet tartani.

A dolgozókat a forgatókönyv szigorúan horizontálisan ábrázolja, a kollektíva egy közös célért hajtó, egységes közösségként jelenik meg. A megismert figurák élete csak és kizárólag a munkahely körül forog, hisz a szerelmek, a barátságok is itt szövődnek, de a dolgozók a kevéske szabadidejüket is ebben a miliőben töltik el, akár a híres dunaparti csónakházban, akár az önkéntes kultúrkörben, akár vasárnapi kiránduláson vannak. Csak és kizárólag a szerelmes randevúk idejére maradhatnak kettesben a szereplők, és a teljes játékidő alatt csak háromszor láthatjuk őket privát (tehát a munkán és kollégákon kívüli) közegükben – ám még ezek az alkalmak is szorosan kapcsolódnak az áruház életéhez. Kocsist akkor találjuk az otthonában, amikor közli büszke édesanyjával a kinevezése hírét, illetve az öreg könyvelőt is egy ilyen intim pillanatban mutatja a film, hiszen a szakmai sikerei után unokájának énekel a szép új jövőről. A legtávolabb így abban a jelenetben kerülünk a munkától, amikor a hősnő, Ilonka randevúra készül (a saját főnökével).

A szereplőket kizárólag a teljesítmény értéke mentén jellemzi és mozgatja a forgatókönyv, az áruházban ugyanis állandósult munkaverseny van, azaz mindenkit ez foglalkoztat, ez a dráma forrása, itt különülnek el a jó és a rossz karakterek. Nem meglepő módon egyedül Kocsis kartárs ismeri fel a verseny valódi értelmét, az újítás szükségességét (mennyiség versus minőség). Ő lesz a legnagyobb hős, az egyenlőbb az egyenlők között, mert nemcsak szó szerint követi, de érzi is a Párt által kitűzött célok valódi szellemiségét. A hatalom által elvárt értékek még a szerelmet is átszövik. Ilonka nem érti meg a Kocsis által közvetített eszmeiség valódi mélységeit, ellenszegül a férfi utasításának, de végül belátja a szörnyű tévedéseit, azaz ideológiailag fejlődőképesnek bizonyul, így elnyerheti Kocsis kartárs szerelmét. A filmben megjelenő másik szerelmi szál is hasonlóan bonyolódik. Boriska azért választja a két különc figura közül a nagyszájú Dánielt, mert ő illeszkedik jobban az elvárt értékrendszerhez (amiért a szerelem mellett kiemelt pénzjutalom is jár).

A betagozódás, a belesimulás kulcsfogalom, hiszen a szórakoztatás mellett (illetve azt kihasználva) maga a film is azért jött létre, hogy az ideológusok átalakítsák, az elvárt normáknak megfelelően formálják az embereket. A filmben ábrázolt karakterek és a szereplők bizonyos értelemben ennek a transzformációnak a különböző fokozatait személyesítik meg, hőseink ugyanis folyamatosan fejlődnek. Van, aki már szinte tökéletes (Kocsis) vagy csak kisebb eltévelyedéseit kell helyre tennie (Ilonka). Néhány dolgozót segíteni és bátorítani kell (Glauziusz bácsi, az öreg könyvelő), de akad olyan is, aki komolyabb nevelésre, iránymutatásra szorul (Dániel). Aki azonban alapvetően elutasítja a rendszert, vagyis szóban és tettben is szembehelyezkedik vele, többé menthetetlen (Dancs és brigádja). Az úri világ lecsúszott tagjai, az egyéni érdekeket szem előtt tartó, protekciózó hivatalnokok röhejes, ellenszenves papírfigurák. Sorsuk az első perctől fogva nyilvánvaló, hisz az ellenségnek, a régi garnitúrának buknia kell: úgy búcsúzunk el tőlük, hogy a nevüket és címüket bemondja a rádió, majd a láthatatlan karhatalom, a Párt náluk csenget.

A legérdekesebbek azonban nem a rosszak, és nem is az idealisztikus hősök, hanem a köztes állapotban tévelygő, de még átnevelhető figurák. Glauziusz bácsi öreg főkönyvelője például a film egyetlen értelmiségi szereplőjeként azt az idős gárdát testesíti meg, aki még felsorakoztatható az újabb célok mellé, azaz még nem reménytelen. A film központi figurája mégsem ő, hanem a nagyszájú és dinamikus eladó, Dániel Károly, akit Latabár Kálmán elképesztő energiával és tehetséggel kelt életre. Dániel személye a legfontosabb a Párt szempontjából, hisz végeredményben ő az, akiért a „harc folyik”, és aki a leginkább útmutatásra és a megfelelő ideológiai támogatásra szorul. Dániel láthatóan eltévedt az új viszonyok között, markáns egyénisége miatt először nem képes teljes mellszélességgel beállni a közösségbe. Árulkodó az első jelenet, amikor egyedül ő lép le a piros lámpánál az úttestre, szerencsére azonban egy alapvetően jóságos és nyitott személyiségről van szó, aki rögtön mosolyogva ki is fizeti a büntetést a rendőrnek. Dániel végül megtalálja a helyét, vagyis sikeres az „ideológiai fejlődése”, így össze tudja egyeztetni a személyes céljait a Párt, illetve a szűkebb közösség elvárásaival. A film végén látható nagy közös ünnepség az egység boldog demonstrációjaként zárja a tanmesét – már mindenki itt van, aki közénk való, az ellenséget végleg kiszorítottuk, és kizárólag a közös célért dolgozók maradhattak a körünkben. 

 

Irónia patikamérlegen 

A film nyelvezete a sok csiszolgatás és a propaganda iránymutatásai miatt rendkívül mesterségesnek, kimódoltnak és életidegennek hat. A szereplőknek folyamatosan hangoztatniuk kell politikai nézeteiket, az így létrejövő, bántóan egysíkú jellemeket pedig még az egyébként rendkívül tehetséges színészek sem tudják valódi élettel megtölteni (ez alól a már említett Latabár az egyetlen kivétel). A rendező, Gertler Viktor zsenialitása azonban pontosan abban mutatkozik meg, hogy egy percig sem próbálta elfedni a didaktikus propagandát, sőt, az előző éra dörzsölt filmes szakembere finoman rá is tett egy lapáttal és tudatosan túlhúzta a rendszer dícséretét.

A karikaturisztikusan elkent vonások, a leheletfinom irónia és a maximálisra pörgetett agit-prop önmagát leleplező üressége már a bemutatás idején is érezhető volt a vásznon, hiszen maga az alapszituáció is nagyon csavaros. Az Állami Áruház esetében ugyanis átfordul a munkaverseny bevett toposza, hisz végül nem a dolgozó-kereskedők, hanem a feketepiac által felbujtott vásárlók kezdenek őrült rohamba. A korabeli néző büntetlenül kacaghat a verseny tényén, ami egy sztahanovista szellemiségű sematikus filmben teljes mértékben elképzelhetetlen: az egymásra licitáló hajsza, az állandó túlteljesítés igénye így, ha finoman is, de közröhej tárgyává válhatott.

A mennyiséget a minőség elé helyező termelés kifigurázásában is ott a bujtatott rendszerkritikusság, amit a forgatókönyv úgy old fel, hogy a selejtet végül a gonosz alvilágnak adják el, vagyis „jó” célra használják – ami finoman szólva is paradox egy olyan politikai rendszerben, amely önmagát a legfőbb jótevőként láttatja. Nyilvánvalóan csak erős fenntartásokkal jelenthető ki, hogy Gertler szándékosan kijátszaná a cenzúrát, de a bohózat engedékeny címkéje alatt a veterán direktor olyannyira kiélezi a propaganda által diktált szituációkat, hogy azokban nemcsak egy nagy adag abszurdum, de a merev rendszer kíméletlen kifigurázása is tetten érhető. A 150%-os ideológiai hűség akaratlanul is leleplezi és kigúnyolja önmagát. Az elvet pontosan értette Gertler, de a sorok között olvasni tudó, az ilyesfajta finomságokra a mainál jóval fogékonyabb korabeli közönség rögtön vette a lapot, és végre szabadon nevethetett a Rákosi-diktatúra propaganda-őrületén.

A kapitalizmusban szocializálódott újabb generációknak a film legelképesztőbb vonása vélhetően a Latabár alakította Dániel figurája. Egészen abszurd ellentmondás rejlik abban, hogy ő egy fantasztikus eladó, aki bárkinek, bármit, bármikor el tud adni – ám ezt a szuperképességét nem használhatja egy áruházban (!), de még a munkaverseny közben sem (!!), mert a rábeszéléssel (a reklámmal) magát a dolgozó népet károsítja meg (aki ezek szerint annyira buta, hogy azt sem tudja, mire van szüksége). Abban a pillanatban azonban, mikor a gonosz alvilág őrült felvásárlásba kezd, nyugodt szívvel bevethető a csodafegyver, sőt, még a haszontalan selejt is eltukmálható. Az Állami Áruház az ő figuráján keresztül egészen nyilvánvalóvá teszi a hangzatos jelszavak röhejes értelmetlenségét, Latabár feledhetelen alakítása pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Gertler-féle okos szatíra célba találjon.

Közben majdnem hatvan év telt el, és szerencsére az Állami Áruház is groteszk kordokumentummá nemesedett. Rákosi megbukott és a magyar filmgyártást sem köthette túlzottan hosszú ideig ennyire szoros pórázra a politika, Gertler Viktor filmje ezért e rövid, de annál szörnyűbb diktatúra egyik legfontosabb mozgóképes ikonjává válhatott. A film azzal, hogy nem vette egészen komolyan önmagát és maximálisra tekerte a propagandát, ironikus módon képes volt a szégyenteljes korszakról maradandóbb és igazabb képet festeni, mint a hazug és fennkölt termelési tanmesék. A mű kiváló szórakozás, és az alkotói teljesítmények, a történelmi tanulságok miatt megtekintése egyenesen kötelező. Az Állami Áruház elgondolkodtató aktualitását mégis az adja, hogy a tökéletes munkahely, az ideológiailag megpuhított és átnevelt beosztottak ideája a kommunizmus bukásával sem tűnt el, sőt, a fogaskerék-dolgozók, a birka-tömegek ideái a kortárs vállalati kultúrákban, a vezetők vágyálmaiban hangsúlyosabbak, mint valaha. Gertler munkája azonban fényesen bizonyítja, a művészet a legszorongatottabb helyzetben is képes kijátszani az agymosással próbálkozó hatalmat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11428