KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
   2013/május
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Hirsch Tibor: Nem vénnek való filmek Szürkületi zóna
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Permanens vizuális forradalmár Grunwalsky 70
• Kelecsényi László: „Soha nem lesz belőlem operatőr” Beszélgetés Szécsényi Ferenccel
ASSAYAS
• Báron György: Az eltűnt lázadás nyomában Egy magyar Párizsban: Olivier Assayas
BOLLYWOOD
• Vajdovich Györgyi: Ahol a szuperhős is táncra perdül Bollywood műfajkeverék
• Tóth Luca: Bollywood Bollywoodról Om Shanti Om
ÖRDÖGŰZŐK
• Varga Dénes: Mindenkiben ott bujkál Az ördögűző utóélete
• Schubert Gusztáv: A gonosz álarcában Ördögűzés: Loudun és Salem
TITANIC
• Baski Sándor: Kikötött Titanic Filmfesztivál
• Huber Zoltán: A múlt árnyai Csehek a Titanicon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Baski Sándor: Nem vénember Hollywood és az idősek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Periferikus éleslátás Graz
MOZIPEST
• Varró Attila: Főtaxi-sofőr Dögkeselyű
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Kedves ellenségem Stephenie Meyer: A burok
• Szabó Noémi: Széplelkű paraziták Andrew Niccol: A burok
KRITIKA
• Huber Zoltán: Első fecskék Feledés
DVD
• Varga Zoltán: Rontó Ralph
• Pápai Zsolt: Rozsda és csont
• Bata Norbert: Magyar animációs sorozatok
• Nagy V. Gergő: Az újságos fiú
• Sepsi László: Szárazon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Vajda Judit: Idősebbek is elkezdhetik Az időskori testi szerelem a vásznon

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ördögűzők

Az ördögűző utóélete

Mindenkiben ott bujkál

Varga Dénes

Az ördögűző 40 évvel ezelőtti világsikere jól jelzi, a kereszténység két évezredes praxisa sem bírt az animista hiedelmekkel.

William Peter Blatty, Az ördögűző alapjául szolgáló regény írója, szemtanúja volt a film okozta első rosszullétnek. Az első New York-i tesztvetítésen történt, Blatty a sorok mögött állt és a nézők reakcióit figyelte. Egy nőt vett észre a sötétben, aki bizonytalan léptekkel közelített a kijárat felé, arcát a kezébe temette, és felindultságában Jézus nevét sóhajtozta. Blatty agyán átsuhant egy rémisztő gondolat: „Csak nehogy ő legyen Pauline Kael!” Azt jól sejtette az író, hogy a könyörtelen stílusáról ismert kritikusnak, nem fog tetszeni Az ördögűző. Kael, recenziójában kíméletlenül lehordta a filmet, egyebek mellett a katolikus egyház toborzóplakátjaként jellemezte. Azt viszont már a legvadabb álmaiban sem gondolhatta Blatty, hogy mekkora sikertörténet is lesz Az ördögűző. A film első menetben 165 millió dollár bevételt hozott a Warner konyhájára, ezzel megelőzve az addigi csúcstartót, A Keresztapát. Ha van olyan kategória, hogy katolikus blockbuster, akkor annak az első helyén biztos, hogy Az ördögűző tanyázik.

Pedig még az is szóba került, hogy be sem fogják mutatni a filmet. Amikor először levetítették Az ördögűzőt a Warner fejeseinek, döbbent csend volt rá a reakció. Egyikőjük azon véleményének adott hangot, hogy talán az lenne a legjobb megoldás, ha ezt a gusztustalan szennyet visszaraknák a dobozba, és ott is hagynák az idők végezetéig. Végül 1973 karácsonyának másnapján mutatták be a filmet egy New York-i moziban. Az óvatos tapogatózásra azonban semmi szükség nem volt, hiszen Az ördögűzőt megelőzte a híre, és már rögtön az első nap hosszú sorok várakoztak az utcán, hogy bejuthassanak a vetítésre.

Mi tette ennyire kíváncsivá az embereket? Először is nem a semmiből tűnt elő a film, Blatty 1971-ben megjelent regénye bestseller lett. Másodszor, már a forgatást is nagy érdeklődés övezte a sajtó részéről. A tervezett három hónap helyett majdnem egy évig tartott, mire az utolsó jelenet is dobozba került. Ennek oka az volt, hogy a forgatást, William Friedkin maximalizmusa mellett, tragédiák egész sorra is hátráltatta. A díszlet – máig ismeretlen okból – kigyulladt és porig égett. Hat hétbe került mire újraépítették. Az egyik munkás balesetben elvesztette az ujjait. Max Von Sydow forgatás közben tudta meg, hogy elhunyt a bátyja. Jack MacGowran, aki a rendezőt játszotta, két héttel azután halt meg, hogy felvették a jeleneteit. Később természetesen nagy jelentőséget kapott az a tény, hogy a filmbéli karakterét a démon ölte meg. A szenzációhajhász sajtó rövidesen már arról írt, hogy átok sújtja Az ördögűző forgatását. Ez az ingyenreklám jól jött a stúdiónak, és Friedkinnek is. A pletykákra még rá is erősítettek: egyik nyilatkozatában maga a rendező is azt állította, hogy ezek a balesetek az ördög művei. Hogy a filmet övező misztikumot növelje, további valótlanságokkal kábította a riportereket. Elmondása szerint, mágneses mező segítségével lebegett Linda Blair, a filmtekercsek előhívása után pedig olyan árnyképekre és -alakokra lettek figyelmesek, amelyekről egyikük sem tudta, hogyan kerültek oda. Hibátlanul működött a marketing-gépezet.

Az ördögűző sikeresen hisztérizált egy egész országot. A vetítéseken állandósultak a rosszullétek: emberek tucatjai ájultak el, vagy hányták el magukat. Egy néző a vászonra támadt, hogy elkapja a démont. A korabeli újságok szívrohamokról, és egy elvetélésről is beszámoltak. Többen pszichiátriai kezelésre szorultak a film megtekintése után, voltak olyanok, akik egyenesen azt állították, hogy Az ördögűző hatására őket is megszállta egy démon. 1975-ben még egy komoly orvosi szaklapban is megjelent egy tanulmány, amely négy pszichiátriai eset bemutatásán keresztül értekezett Az ördögűző nézőkre gyakorolt hatásáról. Bátorságpróbává lényegült át a film, tömegek özönlötték el a mozikat, hogy lássák, vajon ők végig tudják-e nézni a borzalmakat. A közvetlen hatás számokban kifejezve: egy Los Angeles-i mozitulajdonos szerint egy átlagos vetítés négy ájulást, hat hányást és sok, székeit idő előtt elhagyó rémült nézőt eredményezett.

Még gyilkosság kapcsán is felhozták indítéknak Az ördögűzőt. 1974 októberében egy tinédzser megölt egy 19 éves lányt. Tettét a következőkkel magyarázta: „Igazából nem én tettem. Valami megszállt engem. Ott volt bennem, mióta látta Az ördögűzőt.”

Az öngerjesztő folyamatból persze az újságok is kivették a részüket, valóságos nyilatkozatháború bontakozott ki, amely során papokat, pszichiátereket szólaltattak meg, arra a kérdésre keresve a választ, miért vált ki ilyen drámai hatást Az ördögűző. Billy Graham evangélista lelkipásztor sokat idézett véleménye szerint az ördög lakozik a film tekercseiben. De voltak olyan pszichiáterek is, akik hasonló túlzásokra ragadtatták magukat. Hilde Mosse párhuzamot vélt felfedezni az ördögűzés filmbéli gyakorlata és a náci Németország zsidókkal szembeni bánásmódja között: „Az elképzelés, hogy a mágia megoldást kínál a problémáinkra, káros. Én ezt egyszer már átéltem Hitler hatalomra jutásakor. Németországban a zsidók lettek az ördögök, akiket ki kellett űzni.” A legmegértőbb korabeli kritikák katolikus részről érkeztek. Egy katolikus folyóirat szerzője egyenesen „mélységesen spirituálisnak” nevezte Az ördögűzőt. Ez azért sem volt meglepő, mivel már a film elkészítésében is részt vállaltak papok szaktanácsadóként. Sőt, két szerepet, Dyer és Thomas atyáét, gyakorló jezsuita papok játszottak el, akik a mai napig kiállnak a film mellett.

A csatazaj elmúltával, évtizedekkel később, Friedkin így vallott a film botrányokkal szegélyezett fogadtatásáról: „...amilyen képzetekkel ülnek be a nézők, azokat erősíti meg a film. Ha szerinted szar a világ, és az egész nem más, mint egy hatalmas oltár, ahol előbb-utóbb mindenki fel lesz áldozva, akkor erről győz meg a film, ha viszont hiszel abban, hogy a világban jelen van a jó és a gonosz, és létezik megváltás, szeretet, önzetlen áldozat, akkor ezt a hitedet erősíti meg. Sok ember negatívan közelítette meg a filmet, és csak a gonoszt látta. Én látom Isten jelenlétét is a filmben – vagyis azt hiszem láttam.” Blatty szerint a drámai reakciók jelentős része katolikusoktól származott. Olyanoktól, akiket kínoz a bűntudat. „A mai világban könnyű elfeledkezni a bűntudatról, de ez a film visszahozta a köztudatba és azt állítja, hogy bizony a pokol tüzén fognak égni azok, akik nem bánják meg, nem nyernek feloldozást halálos bűneik alól.”

Természetesen léteznek sokkal profánabb magyarázatok is a film sikerére. Az ördögűző addig csak ritkán használt technikai innovációkkal (subliminal shots), mai szemmel is jobbára meggyőző speciális effektekkel, és persze meghökkentő gusztustalanságokkal sokkolta a nézőket. A hatást tovább növelte, hogy Friedkin és Blatty a hétköznapokba emelte át a horrort, és immáron nem Erdélyben, vagy a ködlepte London utcáin szedte áldozatait a gonosz, hanem az amerikai nagyvárosban.

A nézők egy rettenetes rémálommal szembesültek, amely viszont hihetetlen szuggesztivitással, minden képkockájával azt hirdette magáról, hogy valódi, és hogy ez veled is megtörténhet. A moziból kilépve, a megszokotthoz képest sokkal nehezebb lehetett ezt az élményt elkülöníteni, akár hátrahagyni, és visszatérni a valóságba, hiszen lényegében ugyanazok az utcák és épületek fogadták a nézőket, ahol a film is játszódott. Az ördögűzőben ábrázolt nagyvárosi miliő legtöbbjük számára egyúttal a tágabb értelemben vett otthont is jelentette. Az ördög által megszállt kislány hálószobája zavarba ejtően hasonlított sérthetetlennek hitt privát terükre. A gonosz ez alkalommal nem egy erdőszéli falut, hanem a saját otthonukat ostromolta, nem egy falusi szűzlányt akart elragadni, hanem a saját testüket és lelküket.

Manapság persze már máshol van az emberek ingerküszöbe, egy Fűrészen, vagy egy Betolakodón (Á l'interieur) edződött horrorrajongó akár még unalmasnak is tarthatja Az ördögűző-t a hosszú felvezetés miatt. Szerencsére korántsem mindig a mennyiség számít. Lassacskán már nincs olyan tabu, amit ne hágott volna át a horrorfilm, de még mindig az egyik legviszolyogtatóbb képsor, amit valaha filmre álmodtak, az Regan maszturbálása a kereszttel. És még az is lehet, hogy nem csupán a katolikus neveltetésem mondatja ezt velem. A gonosz tizedmásodpercekre előtűnő képe is csupán egy fehérre meszelt arc, mégis, bárcsak sosem láttam volna. Ez pontosan az a fej, amit sosem szeretnék viszontlátni a szobám sarkában.

Blatty többször hangot adott csalódottságának, hogy ő ugyan elégedett a filmmel, a bővített változat pedig már tökéletesen tükrözi is azt, amit el szeretett volna mondani a hittel kapcsolatban, de Az ördögűzőt övező hisztéria sajnos elterelte a figyelmet a film lényegi mondanivalójáról. És ez e cikkből is kitűnik, hiszen eddig egy szó sem esett Karras atyáról. Pedig ez az alkotás valójában nem az ördögről szól, hanem egy jezsuita pap lelki küzdelméről a bűntudatával, a kételyeivel, az útról, amely során visszatalál a hivatásához. A lehető legnagyobb áldozatot hozza meg, amit ember elkövethet, hogy beteljesítse Isten akaratát. Vagy földhöz ragadtabban fogalmazva: hogy megmentsen egy másik embert.

 

 

A pénz szagára gyűlnek a démonok

 

Friedkin filmjének óriási pénzügyi sikere sok más rendező és producer fantáziáját is megmozgatta. A gyors pénz reményében sokuk fogott ördögűzős horror készítésébe, a siker kulcsát pedig a másolásban látták, ezért a recepten alig változtattak. Az így elkészült filmek közös jellemzői, hogy új ötlet híján, fillérekből rekonstruálták az eredeti sokk-jeleneteit, körítés gyanánt pedig hanyagul felskicceltek egy történetféleséget. Illetve egy újdonság azért volt: a horror mellett a meztelenkedés is legalább akkora hangsúlyt kapott ezekben a filmekben. Amerikában William Girdler eszmélt először, aki miután megjegyezte magának, hogy az afro-amerikaiak az össznépességhez viszonyított arányukhoz képest messze nagyobb mértékben képviseltették magukat Az ördögűző vetítésein, egy afrikai ártó szellem által megszállt nőről forgatott blaxploitationt Abby címmel. Az egyezések a Warner stúdió figyelmét sem kerülték el. Beperelték az Abby készítőit, a stúdióra nézve kedvező döntés meghozatala után pedig visszavonták a mozikból a filmet.

Az ördögűző-láz Európát is megfertőzte. Németországban a Schoolgirl Report című erotikus filmek rendezője gondolta úgy, hogy jó ötlet, ha egy csinos szőke lányt száll meg az ördög, akinek emiatt állandóan ahhoz lesz kedve, hogy megváljon a ruháitól. Az eredményt Magdalena, Possessed by the Devil címen tekinthetik meg a német nőideál szerelmesei. Spanyolország sem maradt ki a buliból, és mindkét hispán horrorpápa, név szerint Amando de Ossorio és Paul Naschy is elkészítette a maga ördögűző-variációját (The Possessed; Exorcismo).

Ismerve az olasz filmipar eredményeit az éppen divatosnak számító zsáner tömeggyártásában, egyáltalán nem meglepő, hogy a horrornak eme új alműfajából is ők készítették a legtöbbet. Azonban ezek a sebtiben elkészített filmek – talán két kivételtől eltekintve – még a spagettiwestern, a giallo, vagy éppen a poliziesco átlagosnak mondható darabjainak színvonalát sem érték el. Hiányzott egy Corbucci, egy Argento, vagy akár egy Castellari kaliberű rendező, aki egyedi ízt hozzáadva, sikerre vihette volna Olaszországban is az ördögűző-formulát.

A The Sexorcist, illetve a The Return of the Exorcist is jobbára csak elrettentő példaként értelmezhető, amely rávilágít arra, milyen lehangoló is tud lenni, ha a pénzéhség tehetségtelenséggel párosul. A The Sexorcist annyiban jobb társánál, hogy van benne két emlékezetes jelenet. Az egyikben ostor helyett rózsaszálakkal sebzi fel a kéjesen vonagló nő testét a szeretője, a másikban pedig a keresztre feszített ördög több évszázadnyi alvás után megelevenedik, és azon nyomban magáévá teszi a szex terén elhanyagolt restaurátorlányt. Ne gondolj a szexre, mert az ördög prédájává válsz. Így lehetne megfogalmazni a két film bántóan egyszerű üzenetét.

„Az ördög neve unalom” – ez lehetne a Beyond the Door őszinte reklámszlogenje. A kötelező műfaji elemek felmondásán túl, telepátiával mozgatott tárgyak, lebegés, visszataszító kelések az arcon, 180 fokban elfordított fej, ráadásnak Rosemary gyermekét is kölcsönkérte a rendező (Ovidio G. Assonitis), így a főszereplő nőt (Juliet Mills) már nem csupán megszállta az ördög, hanem egyenesen az Antikrisztust hordozza a szíve alatt. Itt azonban meg is állt a tudomány, és a sok unalmas közjáték gyakorlatilag élvezhetetlenné teszi a filmet. A sok szándékolatlan poén sem segít: attól kellene megijednünk, hogy kigyullad egy kéztörlő, a házaspár gyerekei pedig olyan csúnyán beszélnek, mintha nem házimunkáért, hanem a minél gyakrabban eleresztett káromkodásokért kapnák a zsebpénzt. Utólag persze könnyű okosnak lenni: a téma iránti fokozott érdeklődés, valamint a hatásos reklámkampány miatt még ezt a pocsék filmet is nagy sikerrel vetítették az Egyesült Államokban, 15 millió dollár profitot termelve az érdekelt feleknek. A rendező is mindent megtett filmje népszerűsítéséért: fizetett hangulatkeltőket ültetett be a Beyond the Door római vetítéseire, akik eljátszották, hogy rosszul lesznek, és nagy zajt csapva kibotorkálnak a vetítésről.

A The Antichrist már megcsillogtatott párat az olasz horror hagyományos erényeiből. A díszesen berendezett szobabelsők, a szobrokkal telerakott vészjósló folyosó, vagy a kék, illetve a piros színek koncepciózus használata akár még Argento filmjeit is eszünkbe juttathatják. A sátánista orgia-jelenet pár percét pedig senki sem fogja elfeledni, aki egyszer is látta a The Antichristot: egy elvarázsolt erdő közepén fekszik rá az élőhalott tündének maszkírozott Ippolita (Carla Gravina) az oltárra, hogy alávesse magát a beavatási szertartásnak. Elfogyasztja egy varangy fejét, megissza a kecske vérét, utána pedig hagyja, hogy a maszkos főpap beléhatoljon. Az ördög ezennel beléköltözött, megadva a nőnek azt, amire már régen vágyott: a járás képességét és testi örömöket. Az ördögűzőből tudjuk, hogy a megszállottság egyik jele, hogy általa nem ismert nyelveket kezd el beszélni az áldozat. Gonosz tréfa, vagy sem, latin helyett itt bizony németül kezd el káromkodni a főszereplő.

Alberto De Martino és csapata azt tette, amit egy olasz horrorfilmtől elvárunk: fantáziával és őrült ötletekkel frissített fel egy jól ismert formulát. Sajnos azonban minden egyes remek epizódra jut egy gyenge is, amely kizökkent a film világából. A kötelező lebegés nevetséges módon lett kivitelezve, később egy szőnyegen csúszó kígyótól kellene rettegnünk. Mintha rászóltak volna Martinóra, elég a saját ötletekből, olyan jeleneteket forgass, amelyek Az ördögűzőben is szerepeltek. Friedkin filmjét azonban nem lehet a saját pályáján megverni. Ezért a The Antichrist az ígéretes kezdet után egy csalódást keltő fináléval tud csak szolgálni, hiszen ugyanezt már láttuk sokkal profibb módon is kivitelezve. A Colosseumért, mint helyszínért mindenesetre jár a jó pont.

Az olasz horror-maestro, Mario Bava, a Twitch of the Dead Nerve, és a Baron Blood sikere után biankó csekket kapott a producerétől, és kizárólag a saját feje után menve készíthette el következő filmjét, a Lisa and the Devilt. Az eredmény egy időn és racionalitáson felülemelkedő, csodálatos képekkel elmesélt gótikus rémálom lett. Lisa (Elke Sommer), Toledó városában bolyongva menthetetlenül eltéved, és több más befogadott vendéggel együtt ő is egy kastélyban kénytelen tölteni az éjszakát. A haláltáncot járó képzeletnek ebben a filmben már tényleg semmi sem szab határt. Hiába a behízelgő modor, a komornyikról (Telly Savalas) rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ő nem más, mint az ördög. Embernagyságú bábok és halottak kelnek életre, a kastély ifjú ura szerelmével ostromolja Lisát, máskor viszont anyjával veszekszik, és egy szellemet próbál elhessegetni a múltjából, és az épületből. Sokasodnak a megmagyarázhatatlan, sokszor viszolygást keltő események, és látszólag az egyetlen dolog, ami összeköti őket, az a nosztalgikusan hömpölygő, érzelemdús zene. Az értelem már az első percben fenn akad a szexuális aberrációk, az ősi félelmek, a szeretetvágy, és a féltékenység kibogozhatatlan hálóján. Bava álmaink olyan mélységébe repít el ezzel a filmjével, ahová azóta is csak nagyon kevés rendező mert belépni.

Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mit keres itt a Lisa and the Devil, hiszen a leírás alapján semmi köze nincs Az ördögűzőhöz. Sajnos a producer, Alfredo Leone is így gondolta, és miután a film megbukott Olaszországban, és egyetlen amerikai forgalmazó sem vette meg, egy kétségbeesett és végtelenül cinikus lépésre szánta el magát. Új jeleneteket forgatott hozzá, radikálisan újravágta, és The House of the Exorcism címen dobta újra piacra. Ebben a megbecstelenített változatban Lisát ténylegesen megszállja az ördög, és amikor nem zöld massza folyik a szájából, vagy éppen nem dobálja magát a kórházi ágyon, akkor visszaemlékszik a kastélyban történtekre. Az ördögűzőből átemelt jelenetek nemhogy nem illenek bele a filmbe, egyenesen tönkreteszik azt.

Az olasz horror becsületét az Egy maréknyi dollárért, és A pár dollárrat többért operatőre, illetve számos figyelemre méltó zsánerfilm (Bandidos, Dorian Gray, What Have You Done To Solange?) rendezője, Massimo Dallamano adta vissza. A The Night Child sem tagadhatná le, hogy Az ördögűző inspirálta, hiszen ismét egy labilis idegállapotú kislány (Nicoletta Elmi) vetkőzik ki önmagából. Dührohamaival megkeseríti az apja és a dadája életét, ráadásul furcsa látomások is gyötrik, amelyekben felbőszült, kaszákat, vasvillákat lóbáló falusiak kergetik. Ezeken túl viszont már a saját útját járja a film: vizuális terror helyett, tetszetős, melankóliával átitatott képekkel teremt atmoszférát. Nem ijesztget, inkább kíváncsivá tesz, nyugtalanít. Tényleg egy több száz éves, megkapóan bizarr festményen megörökített események ismétlődnek meg a jelenben? A pszichológiai megalapozottságot a misztikummal ügyesen ötvöző The Night Child nagy tettet hajtott végre: visszafogottsága ellenére is nagyobb érzelmi hullámokat vet, mint bármelyik másik korabeli variáció Az ördögűzőre.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 30-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11436