KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/június
BRIT BRIGANTIK
• Kovács Marcell: Véres hétköznapok Ben Wheatley
• Varró Attila: A világ tetején Brit bűnfilmek
MAGYAR MŰHELY
• Vincze Teréz: „A múltat kell megoldani” Kortárs történelmi filmek
• Schubert Gusztáv: Kísértet-história Kapa, Pepe és a történelem
• Huber Zoltán: Teambuilding a diktatúrában Magyar kult: Állami Áruház
• Kovács Kata: Látszik valami az arcán Beszélgetés Nagy Dénessel
• Bilsiczky Balázs: Spontán égés Beszélgetés Császi Ádámmal
INDIE AMERIKA
• Pernecker Dávid: Hö-hö-hö Mike Judge
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Orosdy Dániel: Sztárok és függetlenek Korszakalkotók – Kortárs amerikai filmrendezők
• Horváth Eszter: Társas magány Indie Titanic
• Géczi Zoltán: Az Irgalmatlan Nővérek ultimátuma Beszélgetés Jen és Sylvia Soskával
• Sepsi László: Csak videóra Hatvani Balázs: Gingerclown 3D
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varga Dénes: Mindhalálig jazz Fitzgerald és Hollywood
BRIT BRIGANTIK
• Csiger Ádám: Milliók mozija Danny Boyle
FRANCIS SCOTT FITZGERALD
• Varró Attila: Előre a Múltba A nagy Gatsby
FILMISKOLA
• Geréb Anna: Balettbábszínházfilm Alekszandr Sirjajev, az ősfilmes
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: „Össze tudjuk rakni Budapestből a világot” Koltai Lajos Budapestje
FILM / REGÉNY
• Hegyi Zoltán: Újraolvasó Boris Vian: Tajtékos napok
• Horváth Eszter: Sandacsacsa és Szívtépő Michel Gondry: Tajtékos napok
KRITIKA
• Sepsi László: A legenda magányossága A nagymester
• Gelencsér Gábor: Pinceforradalom Én és te
• Barotányi Zoltán: A selejt bosszúja Elment az öszöd
BRIT BRIGANTIK
• Roboz Gábor: Antihipnózis Danny Boyle: Transz
• Kránicz Bence: Ölésre ítélve Hasfelmetsző Jack a moziban

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Brit Brigantik

Danny Boyle

Milliók mozija

Csiger Ádám

Az Oscar-díjas Danny Boyle rendre kasszasikernek bizonyuló közönségfilmeket készít, miközben elsősorban szerzői filmezésben gondolkodik, és Hollywood csábításának is ellenállt.

Ír munkáscsaládba született, ami társadalmi realista filmezésre predesztinálhatta volna. Hogy nem így történt, azt katolikus anyja hatásának tulajdonítja, akitől nem vallásosságot, hanem humanizmust, az ember eredendő jóságába vetett idealista hitet örökölt. „Spirituális ateista”. Papnak készült, de szerinte a rendezői hivatás is hasonló jellegű. „Utat mutatunk az embereknek, nagy adag színpadiassággal”. Ezt teszi: extravagáns, szuggesztív stílusával közvetít morális tézist, társadalomkritikát, felemelő (film)élményt nyújtva kelt reményt, életvágyat a nagyközönségben. Miközben megmaradt szerzőnek, eltávolodott a hagyományos brit filmes irányzatoktól az univerzális közönségfilm felé. Ahogy a Gettómilliomos tündérmesei története, ez is „meg volt írva”: a szocio-realizmus a filmművészet csúcsa, nem lehet továbbgondolni. Utána csak újjászületés van, a modernt posztmodern váltja. A modernizmus nem lehet az út eleje, legfeljebb a vége.

Nagy hatást gyakorolt rá az Apokalipszis most és a Heuréka, látens posztmodernistaként szinte minden rendezésével e két mozit forgatta újra. Első jelentős filmjét, a BBC-nek készített Elefántot (1989) producerként jegyzi. Az ő gyermeke, de rendezőnek egy példaképét, Alan Clarke-ot nyerte meg. Boyle hatására a szocio-realista direktor kitört az irányzat kereteiből ezzel a – hattyúdalává vált – erőszakellenes erőszakfilmmel. Tizennyolc gyilkosságot látunk Észak-Írországból. A téma tabu, a megközelítés dokumentarista és minimalista, de intellektuális, tartalmi árnyaltság helyett immár univerzális formanyelv (minimális dialógus, ennyit az angol irodalmi örökségről) és bravúros, zsigeri, a tömegekre is ható jelenetezés viszi a nézőt a kívánt következtetésig (hogy a gyilkolásnak véget kell vetni). 

 

Skócia új arca(i) 

Szerinte minden rendezőnek a debütáló munkája a legjobb, mert a film manipulatív ágazat, minél jobban uraljuk, annál inkább korrumpál az így nyert hatalom, oda az ártatlanság. A Sekély sírhant (1994) forgatásán nem csak ő volt kezdő, hanem a stáb összes fontos tagja, kivéve Brian Tufano operatőrt (Kvadrofónia). A film Skócia addig nem látott arcát mutatta be, miközben univerzális darab, bárhol játszódhatna. Boyle már a nyitójelenettel teríti lapjait: narrátori hangalámondást használ (ahogy később szinte összes filmjében), hogy felpörgesse a cselekményt, kamerája száguld, forog velünk a vászon, közben (a rendező inspirációját jelentő) elektronikus zene dübörög. Hősei ellenszenves, fiatal yuppie-k, akik lakótársat keresnek. Meghallgatásokat tartanak a (munkásosztály-beli) jelentkezőknek, ahol aztán megalázzák őket. Cinikusak, elidegenedettek, mizantrópok. A lakás az anyagi prosperitás státusz-szimbóluma volt ekkoriban, e társadalomkritika előrevetíti a Trainspotting „Válaszd az életet” monológját (itt: „Válaszd a lakást!”). Új lakótársukat holtan találják egy bőrönd pénz mellett. Egy vagyont találnak, ahogy a Heuréka aranyásó hőse, a pénz viszont csak korrodálja a társas kapcsolatokat és vonzza a ragadozókat. A hősökön elhatalmasodik a paranoia: egyikük megtébolyodik, felköltözik a padlás sötétjébe, Istenként nézve a többiekre, ahogy Mr. Kurtz az Apokalipszis mostban. A vesszőből font embert nézik a tévében. A brit horror e klasszikusa egy skót szigeten játszódik, a Sekély sírhant posztmodern újraértelmezéseként is tételezhető: a hősök itt is barbár emberáldozatot mutatnak be anyagi prosperitás reményében, amikor eltüntetik a holttestet. Elszabadul az erőszak, Boyle thriller-rendezése kiválóan közvetíti a karakterek paranoiáját, fekete humora pedig marakodásuk abszurditását.

E film sikerének köszönhetően készíthette el csapatával a kilencvenes évek talán legfontosabb brit filmjét. A Trainspotting (1996) irodalmi adaptáció, Boyle szerzőiségéhez illő alapanyagot választott. Nem utoljára, de nincs még egy regény, amit ennyire neki teremtettek volna. Igyekezett tökéletes közönségfilmet készíteni Welsh züllött drogfüggő társaságról szóló, egyszerre éleslátó, brutálisan őszinte, szociálisan érzékeny és roppant szórakoztató regényéből. Főhősnek megteszi Rentont, az ő szemén át mutatja be a történetet, a kitörni igyekvő, többre érdemes kisembert pedig szembeállítja egy „erősebb kutyával” (a pszichopata Franco Begbie), ez az (emberiség jó és állatias oldalát ütköztető) protagonista-antagonista dinamika innentől filmjei egyik fő motorjává vált. „Minden idők legenergikusabb filmjét” látta a projektben: a premissza itt is szocio-realista (munkásosztálybeli fiatalokat látunk), ismét Skócia új és igazi arcát ismerjük meg, de Boyle egotripbe fordítja a filmet, felemelő örömmozival kínálva kiutat az ábrázolt nihilből. A regény filmes, popkulturális vonatkozásaira is nagyban épített (a kort reprezentáló betétdalokkal érzékelteti az idő múlását), mozija nevezhető a brit Ponyvaregénynek (akként is reklámozták). A Trainspotting nem a drogfogyasztás veszélyeire figyelmeztető oktatófilm, ellenkezőleg. „Amikor filmekre gondolok, drogokra és szexre gondolok. A lényeg az, hogy feldobják az embert”. Ezt Tarantino mondta, de Boyle ars poeticájának is beillik. A képi világ stilizált, de nem művészkedő, a heroin boldog kábulata és az elvonás gyötrelmei motiválják játékos, majd szürreális, sokkoló jelenetezését. Extrém kameramunkával kísérletezik, például a tű belsejéből mutat egy belövést, vágástechnikája hiperaktív, Renton szó szerint egyik jelenetből a másikba ugrik. A Sekély sírhanton még látszott, hogy színházi és televíziós rendező készítette, a Trainspotting viszont már igazi moziélmény. Boyle az egyetlen olyan drogot kínálja, ami nem dönt romlásba: művészetet.

Az élet sója (1997, a beszédesebb eredeti cím: Egy kevésbé hétköznapi élet) már vészes közelségben készült Hollywoodhoz, de nem iparosmunka, Boyle az Alien 4.: Feltámad a halál rendezését utasította vissza, hogy elkészíthesse. Ezúttal is szocio-realista kiindulóponttal nyit: egy elkényeztetett bombázó üres életét állítja szembe egy szabadidejében fantasy-regényeket író takarító világával, akit egy nap kirúgnak, pontosabban helyettesítenek egy robottal. Akár a pincérfiú, akit a Sekély sírhant hősei megaláztak, ő sem hagyja ennyiben. A műfaj azonban immár romantikus komédia, Ó-Hollywood stílusában: a Mennyben két angyal azt a feladatot kapja, hogy boronálják össze a bombázót és a kisembert az elidegenedett lenti világban. Spiritualista film, tézise, hogy „a szerelem nem érzelmi adaptálódás egy fizikai szükséglethez”. A főhős reprezentatív Boyle-alteregóként álmodozó, történeteket lát ott, ahol csak zord valóság van. Magában hisz, sikerül áttörnie korlátait, csodálatos életet teremt magának. Az élet sója az Ádám és Éva-sztori profán verziója, sok Boyle-féle játékos, fekete komikummal, a judeo-keresztény körítés – ahogy azt a főhős önreflexíven meg is fogalmazza – csak a kulturális gyökerek eredménye. 

 

Elveszett Paradicsom 

Az élet sója hősei legvégül Skóciába utaznak, de A parttal (2000) Boyle mégis becsábult Hollywoodba. Az álomgyár befolyása ellenére ez is szerzői film: hőse magányos utazó, akinek az egzotikus helyszínek jelentik a drogot. Thaiföld környékén egy rejtett szigetre, azon pedig egy önfenntartó titkos társaságra bukkan, de - így szól a filmszlogen – „a Paradicsomnak ára van”. Ugyancsak Boyle-alteregó, rajong a popkultúráért, különösen a vietnami háborús filmekért. A part is az Apokalipszis most és a Heuréka továbbgondolása, a főhős Mr. Kurtzhoz hasonlóan süllyed egyre mélyebbre a sötétségben, a Paradicsom itt is illúzió. A Trainspotting is ellenkulturális, „punk” film, ami ott önpusztító lázadás volt, itt építő, de A part már ezen életérzések, törekvések ideologizált formáinak fenntarthatatlanságát is példázza. Az alternatív, utópisztikus közösség csak úgy maradhat fenn, ha tagjai a „nagyobb jó” érdekében feladják emberségüket, úgy pedig már nem marad semmi, amit érdemes lenne megőrizni. A konklúzió ismét spiritualista: a főhős „továbbra is hisz a Paradicsomban”, ami viszont nem egy hely, amit meg lehet találni, hanem az élmény, a tapasztalat, ami csak egy pillanatig tart, az utópiát tehát magunkban és a jelenben kell keresnünk. Minél messzebb utazol, annál kevesebbet tudsz (George Harrison). Bár formai kísérleteket itt is látunk (például videójáték-stilizáció), Az élet sója és A part Boyle legkevésbé meggyőző filmjei. Saját kárán tanult: A part után kijelentette, hogy a továbbiakban kisebb, független filmeket szeretne készíteni. A büdzsé csak jobb felszerelést hoz, a kreativitást csökkenti, a pénzzel viszont egyenes arányban nő a befektetők kontrollja és az elvárásokkal járó nyomás.

Hazatért: két nagyszabású tévéfilmet rendezett a BBC-nek. A Meztelen porszívózás a Paradicsomban (2001) A part folytatásának is beillik. A Renton-karakter itt munkanélküli zenerajongó, Begbie megfelelője pedig egy munkalkoholista porszívóügynök, aki a főhős kirendelt mentora lesz. Az ügynök az Apokalipszis most és a Heuréka antagonistáira is hajazó pénzember, csak az anyagi javak érdeklik, elérésükhöz átgázol mindenen és mindenkin, Boyle rajta keresztül kritizálja a vadkapitalizmust, mely törvényszerűen fordul fasizmusba, ahogy a nagy hal megeszi a kicsit. Az ügynök el akarja nyerni az Év Dolgozója díjat, de módszerei miatt annyira gyűlölik, hogy azért is másnak adják, míg tanítványának nincs gyomra a piszkos üzelmekhez, inkább az önmegvalósítás útjára lép, DJ-ként próbálja ki magát, sikerrel. A film ikerdarabja, a Trampli (2001) hőse szintén munkanélküli, a nyitójelenetben John Cooper Clarke, a punk költő „Evidently Chickentown” című versét adja elő, ám egyre inkább pozitívan látja az életet, miután találkozik a címszereplő hajléktalan lánnyal. A film címe „Meztelen zenélés a Paradicsomban” is lehetne: önfeledt örömzenéjüket meghallja egy zenészügynök, aki elhatározza, hogy felfuttatja a párost, de a zeneiparban csupa pénzember várja őket. Hamar elmegy a kedvük az iparosmunkától, ám amikor lemondanak a sikerről, megkapják. Nehéz erről nem Boyle hollywoodi kitérőjére gondolni, aki e két filmjével is bizonyította, hogy egy brit TV-film is lehet olyan innovatív és szórakoztató, mint a legdrágább blockbuster. 

 

Emberiség újratöltve 

A 28 nappal később (2002) poszt-apokaliptikus zombihorrorként meglepő váltásnak tűnhet életművében, de ez sem iparosmunka, pusztán kipróbált egy új műfajt, hogy – saját szavaival – visszanyerje ártatlanságát, erényt kelljen kovácsolnia a szükségből. A horrornak jól áll az alacsony büdzsé, így krédóját nem volt nehéz megtartania. A film hőse kómából ébredve egyedül találja magát a világban, miután egy mesterséges vírussal beoltott majom járványt robbantott ki (a z betűs szót hiába várjuk, minimalista horrorról van szó). A hős biciklis futár volt, a megváltozott világban viszont megváltóvá válik. Azért élte túl az apokalipszist (és érdemelte ki a katarzist), mert balesete volt – utolsókból lesznek az elsők. A pénz és a hatalom értékét veszítette. Néhány társával igyekszik hozzászokni az ősközösségi élethez, ahogy A part kolóniája, és idővel élvezni kezdik az így talált Paradicsomot (lásd az ironikus shopping-jelenetet). Egy katonákból álló önfenntartó közösséghez csatlakoznak, de itt is vérnek kell folynia a túléléshez. A pszichopata, Istent játszó katonai vezető (gyűlöli a „new age” idealizmust) megerőszakoltatja a nőket: A vesszőből font ember szűzáldozata után nőáldozat, szintén a materiális prosperitás érdekében. A főhős magára vállalja az elállatiasodott közösség elpusztítását, végül Ádámként újraindítja az emberi fajt. Az apokalipszis égi büntetés volt: a halálos veszettséghez az anyagias ember vérszomja vezetett, a járvány kitörése után ugyanaz történt, ami előtte (emberek ölnek embereket), pusztán felgyorsult pusztulásunk folyamata. A deus ex machina befejezés felemelő katarzis az azt megelőző non-stop horrorfilmes brutalitás után. („Kegyetlenség nélkül nincs ünnepély” – fogalmazott Nietzsche, ezt Welsh idézi tőle a Trainspotting folytatása, a Pornó nyitányában). Boyle-filmben elképzelhetetlen a lassan csoszogó zombi: a 28 nappal később a zsáner revitalizálásáért is felelős. Producerként jegyzi 28 héttel később című folytatását, mely csak horrorfilmes attrakcióiban (a csúcspont egy észbontó helikopteres zombi-darabolás) veszi fel a versenyt elődjével.

A Milliókkal (2004) a 28 nappal később ellentétét készítette el: e filmje a Sekély sírhant és Az élet sója összevont gyerekfilmes verziója, Boyle egyetlen családbarát-korhatáros mozija. Önéletrajzi film: a főhős egy hétéves katolikus fiú, aki egy szentek által benépesített fantáziavilágot képzelt magának. A Sekély sírhant hőseihez hasonlóan talál egy táskányi pénzt, amit közben gengszterek keresnek, de ő – erőszakos bátyjával ellentétben – már tudja, mit kell tennie Isten ajándékaival: Assisi Szent Ferenc módjára jótékonykodni kezd. A pénzből felvirágoztat egy afrikai nyomornegyedet – ide Boyle a Gettómilliomossal tér vissza.

A Napfény (2007) grandiózus sci-fiként újra erős váltás. A közeli jövőben járunk, a Nap haldoklik, a Földön új Jégkorszak köszöntött be. Egy űrhajóscsapat gigászi bombával igyekszik újraindítani a Napot. Nincs B-terv: ők már a második és utolsó csapat, miután a korábban indított első osztaggal megszakadt a kapcsolat. Ami a premisszát illeti, a Napfény inkább apokaliptikus horror, mint sci-fi, a 28 nappal később továbbgondolása. Az öngyilkos küldetést teljesítő csapat helyzete kiszolgáltatottabb nem is lehetne, de a dolgok rosszról borzalmasra fordulnak: rábukkannak az első űrhajóra, ám a fedélzeten csak halált találnak, onnan pedig tudtukon kívül magukkal visznek egy „nyolcadik utast”. A cselekmény kísértetiesen hasonlít a Solarisra is: Tarkovszkij a 2001: Űrodüsszeia antifilmjét akarta leforgatni, a tudományba vetett hitre épülő sci-fi ellentéte pedig a konzervatívabb horror. Keveseknek tűnik fel, hogy az antagonista Pinbacker mennyire hajaz a Hellraiser antihősére, Pinheadre. Mind a Napfény, mind a Hellraiser vallásos témájú, a „horror sacri”, azaz az Istentől való rettegés működteti őket, ami testen kívüli, vallásos élményt kínál a nézőnek. Boyle viszont végül sci-fibe fordítja a horror-premisszát, a vallásokat itt már továbbgondolásra szoruló elavult tudományként tételezi. Ha létezik Isten-szerű entitás, az a Nap. Egyszerre teremtő és pusztító erő, minden vallás főistene a Nap formájában kezdte pályáját. Boyle populizmustól intellektualizmus felé lép, hősei tudományosan gondolkodnak („nem demokrácia vagyunk, hanem tudósok”), míg Pinbacker nem csak pszichopata, de fanatikus is, az elmebeteg vallásosságot képviseli, ő akar lenni „az utolsó ember Istennel”. Az ember újrateremti Istent a magába és a tudományába vetett hite segítségével, emberfeletti teljesítménnyel, önfeláldozással megmenti a világát.  

Szép remények 

A Gettómilliomos (2008) a Trainspotting, Az élet sója és a Milliók szintézise. Egy indiai nyomornegyedben (melyhez képest Skócia legrosszabb környéke is Paradicsom) felnőtt iskolázatlan fiú, Jamal csodával határos módon eljut a főnyereményig a „Legyen Ön is milliomos” műsorban, mialatt bátyja gengszterfőnökké küzdötte fel magát, bűnben keresve a kiutat. Az élet sója hőse egy álmáról mesélt, melyben egy „Tökéletes szerelem” nevű tévés vetélkedőben játszott. A show a Gettómilliomos esetében is csak a „kulturális gyökerek” terméke, a nyomorból való „kitörési lehetőség”, „esély a változtatásra”, hisz főhős nem a pénzért játszik, hanem hogy visszaszerezze szerelmét. Nincstelenként tudja a választ a kérdésekre, Boyle azt sugallja, hogy a gazdagok vakok az igazságra. A kapitalizmus ezúttal is kritikát kap: a show házigazdája is nyomornegyedben született, de a pénz korrumpálta: rossz választ sugall a főhősnek. Az indiai helyszín az „utolsókból elsők” tézist példázza, hisz a „gettó” hirtelen a világ közepévé fejlődött. Jamal a Trainspotting hősei közül a balek Spud-hoz áll a legközelebb: balsorsa előnnyé válik, feketén komikus pechsorozatának köszönhetően tesz szert a tudásra, amit a show alkalmával kamatoztat. Kereszténység helyett itt karmát látunk működni, de nincs különbség, az önzetlen jó cselekedet elnyeri jutalmát. Jamal gyémánt a szemétdombon, olyan, amilyen az ember eredeti formájában, optimális környezetben: önzetlen, őszinte, bátor. Az embert tehát nem feltétlenül határozza meg a környezete, de ha mégis, akkor sem biztos, hogy a nyomor rombol. Jamal akaratereje bátyját is inspirálja, Boyle azt sugallja, hogy sosem késő megváltozni, az számít, amit utoljára teszünk.

A Gettómilliomos a leginkább történet-orientált filmje, a 127 óra (2010) pedig a legminimalistább. „Akciófilm egy mozgásképtelen fickóval”, a történethez, koncepcióhoz illően emberfeletti rendezői kihívás. Aron Ralston önéletrajzi könyve az „Egy szikla és egy kemény hely között” címet kapta, melyet Boyle művészfilmes titulusra cserélt, a film ennyiben az Elefánt és a 28 nappal később párdarabja. A hős unalmas melója helyett hobbijának él: magányos adrenalin-függő, drogja az extrém sport, szerinte a szikla-túra a „legjobb dolog, amit ruhában csinálni lehet”. Karjára rázuhan egy szikla, a kínhalál és az öncsonkolás között kell választania. A 28 nappal később után ismét túlélőfilmet látunk, korábbi munkáinak néhány gore-jelenete után itt már másfél óra kínpornónak teszi ki nézőjét. Ahogy a többi Boyle-hőst, Ralstont is élete legrosszabb pillanataiban látjuk, amiből aztán emberi csúcsteljesítménnyel mászik ki, a diadalt pedig a lemeztelenített karakterrel azonosuló néző is megízlelheti. Boyle azt sugallja, hogy a balszerencsére lehetőségként kell tekintenünk, előnnyé kell fordítanunk, ami nem öl meg, az megerősít. Nála a kisember legendát csinálhat magából, megírhatja saját történetét, és erre találták ki a filmművészetet: a hős kamerájával folyamatosan dokumentálja az eseményeket.

2011-ben visszatért a színházi rendezéshez egy futurisztikus, hi-tech Frankenstein-adaptációval. Felkérték a 2012-es londoni Olimpia 27 millió fontos nyitó ceremóniájának művészeti rendezésére, teljes alkotói szabadságot garantálva neki. Tökéletes választás, a pénzt és hatalmat olyannak kell kapnia, aki nem vágyik rá. (Pop)kulturális, kortárs érzékenysége, individualizmusa okán szintén ő volt a megfelelő ember a feladatra, nem túlzás a legsikeresebb, leginkább reprezentatív brit filmesnek nevezni. Mozijai emberi csúcsteljesítményekről mesélnek, az Olimpia pedig a világ hús-vér hőseinek ünnepe. A ceremónia bátor coming out volt részéről, ám pozitív kritikákat kapott, bár olyan reakciókat is váltott ki konzervatívokból, mint „multikulti balos szemét”, „marxista propaganda” és „a bírálatok hiánya a Jobbról arra enged következtetni, hogy a Bal már győzött is”. Hőseihez hasonlóan intellektuális fejlődésen ment át: a brit történelmet forradalmak sorozataként értelmezve progressziót tételez az emberiség történetében, példamutató modern országként szereti hazáját. Nem vitte félre a pénz és a hatalom, ez a legszerzőibb munkája. Kína izzadságszagú erődemonstrációjával szemben individualizmust, intellektust, humánumot ünnepelt: parodizálta a patriotisztikus Tűzszekereket, elviccelte a királynő belépőjét, a Sex Pistols sem maradhatott ki. Az esemény kapcsán kifejezte abbéli reményét, hogy a monarchia még az ő idejében megszűnik, továbbá visszautasított egy lovagi címet az emberi egyenlőségre hivatkozva. Új filmje, a Transz újfent szerzői darabnak ígérkezik, a Pornó-mozi esetében pedig a 2016-os évet tartja reálisnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/06 4-7. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11443