KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hollywoodi fantázia

Bűvészfilmek

Illúzió az illúzióban

Andorka György

A bűvész és a filmes produkciója egylényegű, mindkettő a hatásos szemfényvesztésre épül.

A múlt századfordulón a kinematográf és leszármazottai addig ismeretlen hatalmat adtak a közönségüket megbűvölni akaró hivatásos szemfényvesztők kezébe: a vérrel-verejtékkel kivitelezett színpadi trükkök lehetőségeinek spektruma eltörpült a másodpercet 24 darabra szaggató filmszalag képességei mellett. Méliès egyetlen hajtókar segítségével varázsütésre állítja meg az időt és tüntet el csontvázhadsereget, Buster Keaton álomittas mozigépészként minden mozdulatával újabb lehetetlen helyszínen találja magát Az ifjú Sherlockban, vagy akár nézők és előadók bőrébe bújva játszik egyazon pillanatban, ahogyan teszi azt a Színház legendás nyitányában. A filmkamera tekintete felszabadította a színházi zsöllyét tér és idő korlátai alól – az ajándékba kapott prosztetikus szem azonban véglegesen magához láncolta és uralma alá vonta a nézőt: többé nem volt, aki a kulisszák mögé lesve elrontsa a játékot és lerombolja az illúziót. Ha a mozgóképes felvétel maga a bebalzsamozott idő, a mélièsi trükkfilm a fizika törvényeit megszegni látszó lehetetlen pillanatok lenyomata: gépzongorára hangszerelt, lyukkártyába zárt bűvészmutatvány.

Színpadi őseik a kezdetektől azonosulási pontot jelentenek a gyöngyvászon mágusainak: a bűvész karakterek szerzői alteregók, masinériáik a filmgépezet allegóriái lehetnek. Az illuzionisták többek között olyan filmes szerzők munkáiban jelentek meg szerzőmetaforaként, mint Ingmar Bergman, aki az Arc kosztümös darabjában (az életmű visszatérő témájaként) egyszerre tesz hitet a művészet ereje mellett és leplezi le a maszk mögé pillantva a szemfényvesztő mutatványos belső válságát, vagy a kortárs midcult-fenegyerek

Christopher Nolan, aki eltérő művészi hitvallásokat jelképező absztraktumok párharcát örökítette meg a Batman-filmjei között leforgatott kisebb léptékű, de nem kisebb ambíciójú A tökéletes trükkben. Nolan gyilkosságtól és öncsonkítástól sem visszariadó megszállott figuráinak előképe Vincent Price őrült illuzionistája az 1954-es The Mad Magician című filmben. Az ötvenes évek elején felfutó 3D-s hullám kései darabjában a Price által alakított főhős színpadi trükkök kiagyalója, aki legújabb, borzongató számával szeretne végre-valahára reflektorfénybe kerülni. A jogok felett rendelkező menedzsere azonban kihasználja és megalázza őt, önállósodási törekvését pedig csírájában fojtja el. A producerre végül lesújt a szerző bosszúja, aki tehetetlen dühében bestiálisan meggyilkolja munkaadóját. A mágus ezután átváltozó-művészetét saját céljainak szolgálatába állítva végrehajtja a tökéletesnek tűnő trükköt, és a halott szerepét eljátszva alibit kreál magának. Ezzel azonban az események dominószerű láncát indítja el, melynek során egymás után kényszerül eltüntetni a titkát felfedő tanúkat, mígnem a befejezésben utoléri a végzet és saját krematórium-trükkjének áldozata lesz.

Jacques Tati asztalfiókban maradt forgatókönyvéből készítette el Sylvain Chomet 2010-ben Az illuzionista című animációs filmjét, amelyben a Tati saját alteregójaként megjelenő bűvész történetében a régi vágású színpadi szórakoztató arcára fagyott mosolya mögötti magányát és feleslegesség-érzését énekli meg. A tengerentúlon az idén bemutatott A fantasztikus Burt Wonderstone pozitívabb végkicsengésű, harsány vígjátéki sztori egy bűvészpárosról, akiknek sokéves barátságát és munkakapcsolatát egy Steve Gray nevű konkurens állítja próbatétel elé. Ahogyan Az illuzionistában Tati bűvésze a divatos rockzenekar teltházas koncertje után üres széksorok előtt adja elő ósdinak tartott trükkjeit, úgy fogynak a nézők a duó fellépéseiről Gray-nek köszönhetően, aki zsigeri kizsákmányolásra utazó sokkoló utcai performanszaival adja fel a leckét a hősöknek. Az illúzióit vesztett címszereplő a mélypont után gyerekkori bálványa segítségével fedezi fel újra hivatása értelmét, hogy az időközben külön utakra tévedt társával újraegyesülve végül közös erővel vigyék győzelemre a kreatív szemfényvesztést a hatásvadász sokkolás felett.

Az ezredforduló után, a századik születésnapján túl is új utakat kereső mozi korában Martin Scorsese pillantott vissza bűvészet és film origópontjára, melankolikus nosztalgia helyett a megújulásba vetett hit jegyében: új-hollywoodi forradalmárból az Álomgyár precíz, nagy tudású órásmesterévé öregedett rendezőikonként még mindig rajongó hevületű hommage-t alkotott a mozgóképi fantáziák francia ősatyjának A leleményes Hugo történetének 2011-es filmadaptációjával. George Méliès, aki saját maga színpadi bűvészként kezdte pályáját, az új médiumot munkásságának természetes kiterjesztéseként fogta fel: a varázslat nem vész el, csak átalakul – ahogyan azt Scorsese harmadik dimenzióba kiránduló kamerája is diadalmasan kiáltja világgá. 

 

A kezemet figyeljék! 

A bűvésztrükk lehet pusztán apró geg, mint egy tárgy váratlan elővarázsolása az előadó kalapjából, de többnyire még legegyszerűbb formájában is egy narratívára feszül, ahogyan azt Nolan mindjárt A tökéletes trükk kezdetén öntudatosan, saját cselekményére is reflektálva elővezeti: a háromfelvonásos struktúra első eleme az „ígéret”, amikor a bűvész megmutatja átlagosnak tűnő tárgyát (expozíció), majd ezt követi a „fordulat”, amikor a tárggyal valamilyen rendkívüli dolog történik (bonyodalom), és a „jutalom”, amikor a tárgy végül eredeti formájában előkerül (megoldás). A jól felépített színpadi bűvészmutatvány eszerint minden filmes hatásműfajok esszenciáját nyújhatja: suspense, sokkeffektus (amelyre extrém esetben akár egy betervezett gikszer is rátehet egy lapáttal), majd a váratlan fordulat után a csodálat pillanata, ami kéz a kézben jár a „hogyan csinálták” ámulatával.

Ez utóbbi nem áll távol attól a mechanizmustól, amit Jason Mittel a kortárs televíziós sorozatok komplex elbeszélői fogásainak elemzése kapcsán „narratív speciális effektusnak” nevezett: az addigiakat bizonyos pontokon teljes egészében átértelmező trükkös csavarok a látványattrakciókhoz hasonlóan a figyelmet az elbeszélő gépezet működésére irányítják. Az élvezetet forrásává ilyenkor a „visszamodellező” játék válik, és a nézőt a filmes illúzióból kiragadó narratív szerkezet a maga konstruáltságban válik lenyűgözővé.

A bűvészfilmektől kevéssé meglepő fogás, ha a filmnézőket ilyen elmejátékra invitálják, amelyek esetében a diegetikus és narratív trükköt önreflexív módon képesek összeölteni egymással. A mutatvány kellékei közé tartozik egy azonosulásra alkalmas szereplő, mint A mágusban az eseményeket felgöngyölítő főfelügyelő, valamint a minden bűvésztrükk sine qua nonját jelentő elterelő mozdulatok garmadája (a hitchcocki „vörös hering” technika csúcsra járatásában jeleskedik például az idei Szemfényvesztők is). A mágus a közepén szinte mértani pontossággal felosztható cselekményében az első rész a hercegné halálával ér véget, a második rész pedig ezután teljes egészében a felügyelő nyomozásról szól, aki a nézővel együtt az első részben elhullajtott mozaikdarabok egymásba illesztésével végül feltárja a látszólagos gyilkosság mögött rejlő, aprólékosan kitervelt megtévesztés-sorozatot. A tökéletes trükk esetében a film az egymás titkait kibogozni igyekvő két rivális szemszögével felváltva azonosítja a nézőt, amit mindemellett még ravaszul alkalmazott időfelbontásos szerkesztéssel is bonyolít. De ha néhány részlet homályban is marad, a néző a végén megkapja a jutalmát, hiszen a bűvésztrükk is csak az eltüntetett tárgy megkerülésével válik teljessé. A legfontosabb információkat tartalmazó kártyalapok persze ritkán vannak benne a nézőknek eredetileg kevert leosztásban, csupán a legvégén kerülnek elő az asztal alól, az eseményeket visszapörgető és az ellipsziseket befoltozó jelzésértékű flashback-töredékek formájában. 

 

Bűvész meló 

Ha a színpadi zsebtolvajlás elismert bűvészeti ágként jegyzett műfaj, a caper filmek nagyszabású rablásait sem ördögtől való bonyolult színpadi mutatványok terepre átültetett változataihoz hasonlítani: látszatra lehetetlen feladatok megoldásai, melyek alapos tervezést, technikai felszereltséget és óramű pontosságú kivitelezést igényelnek. A betörés a nyers erő alkalmazása mellett ez esetben az elterelés és a szemfényvesztés művészete is, és, akárcsak a színpadi trükk, ritkán működik beépített emberek nélkül. A Szemfényvesztők idei opusza az Ocean’s Eleven alkalmi illuzionistái és az Eredet gondolattolvajai után megteszi a két tematika explicit összeházasításának logikus lépését, és a filmbeli a rablók ezúttal „A négy lovas” fantázianévre hallgató, hivatásos bűvészekből verbuvált csapat tagjai lesznek. A magas fordulatszámon pörgő cselekmény, amely a végső leleplezés mellett rögtön három elmetorna-megfejtés csomagot is kínál a nézőnek, nem tagadhatja az Ocean’s Eleven ihletését (olyannyira, hogy az első felvonás szinte a Soderbergh-mozi újrázásának tűnhet), eredeti koncepciójával mégis friss vért pumpál a zsánerbe. A rendező Louis Leterrier figyelmét az öniróniára való minimális hajlam mellett nehezen kerülhette a forgatókönyv olvasásakor a párhuzam: másodvonalas hollywoodi iparosként, vegyes fogadtatású megafilmekkel a háta mögött hosszú idő óta először dolgozhatott igazán erős alapanyagból – ha tetszik, hőseihez hasonlóan az asztalára került a továbblépés kulcsát jelentő tarot kártya, amellyel a lehetőségekhez képest valóban jól sáfárkodott. Ahogyan a filmbéli csapat feladata sem több mint hogy hátuk mögött hi-tech apparátussal és látszólag kimeríthetetlen anyagi forrásokkal hiba nélkül ültetessék át a gyakorlatba a háttérből figyelő agytröszt nagyszabású tervét, a francia direktor is balga lett volna eldobni a kínálkozó lehetőséget renoméjának legalább részleges helyreállítására.

Nem sejtve, hogy mindeközben egy rafináltan kivitelezett bosszúhadjárat eszközei is, a kottából játszó filmbeli Robin Hood-csapat számára a kasszarobbantó mutatványok pusztán öncélú erődemonstrációkat jelentenek, amivel céljuk a mágusok titkos társaságába való bebocsátás, újabb világraszóló mutatványok reményében. Az idő kerekét megállíthatják, de az idők szavára még a mágusoknak is hallgatniuk kell: a színházi nézőtér lenyűgözése önmagában már nem elég. „Mutatványunkat ezúttal lefilmezhetik, szétküldhetik, megoszthatják, akár twittelhetnek is róla” – hívják fel a publikum figyelmét a Lovasok második előadásuk előtt, a fináléban pedig már minden médiafelület négyesfogatuk dicsőségét zengi: a harmadik és egyben utolsó, sikeresen kivitelezett akciójuk után a Times Square kivetítőinek fényében fürdő főhősök körsvenkje a digitális korban árucikké vált varázslat valóságos apoteózisa. A napjainkban jószerével a járulékos bevételi források és saját következő felvonásainak reklámfelületét jelentő blockbuster-filmnek nagyot szóló, globális ingerküszöböt megugró mutatványnak kell lennie: a nyári bemutatók sorában azonban a sikeres belépő titka manapság nem is annyira a vásznon látott csodában, mint inkább az eseményfilmeket konstruáló álomgyári marketing-gépezet pavlovi kondicionálásában rejlik.

 

SZEMFÉNYVESZTŐK (Now You See Me) – amerikai, 2013. Rendezte: Louis Leterrier. Írta: Ed Solomon, Edward Ricourt és Boaz Yakin. Kép: Mitchell Amundsen és Larry Fong. Zene: Brian Tyler. Szereplők: Jesse Eisenberg (Atlas), Woody Harrelson (McKinney), Mark Ruffalo (Rhodes), Isla Fisher (Henley), Mélanie Laurent (Alma), Michael Caine (Tressler). Gyártó: Summit Entertainment. Forgalmazó: ProVideo. Szinkronizált. 115 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 29-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11464