Szovjet utópia

Szovjet utópiák

Mi volt holnap?

Schubert Gusztáv

A szovjet utópia nem elégedett meg a földi társadalom tökéletesítésével, a világűrbe is exportálta a társadalmi forradalmat.

Mi volt holnap? Melentyev mulatságos tudományos-fantasztikus regénykéje teszi fel a kérdést ebben a fura „befejezett múlt” időben. (Legalábbis a magyar címében, mert a könyv eredetileg Március 33 névre hallgatott, nyilvánvaló utalásként Erich Kästner csalimeséjére, a Május 35-re.) Ennél pontosabb címet nem is találhatnánk a szovjet utópia történetére: az az ígéretes holnap, az a szivárványos jövő már majd negyedszázada nincs sehol.

Pedig az 1917-es forradalomtól az 1991-es összeomlásig a szovjet társadalom egyvégtében a jövő lázában égett. Miközben a marsallbot egyik vége az átkos múltat akarta végképp eltörölni, a másik a szebb jövő felé mutatott. Utólag könnyű okosnak lenni, de azért tegyük világossá, a nagy Szovjetunió mindkét fronton fantomokkal viaskodott, így eleve bukásra volt ítélve. A szabadság és az egyenlőség ellenpólusok, önmagukban, „tisztán” megvalósíthatatlan eszmények, csak a másik oldallal együtt létezhetnek. Ha van egyáltalán ideális állapot a társadalomban, csakis a két ellenerő kényes egyensúlyában testesülhet meg. Persze, ki tudta még a kezdet kezdetén, hogy a szebb jövőbe tartó, jószándékkal kikövezett út ez alkalommal is a pokolba vezet. Tényleg milliók hitték, és akár az életüket is feláldozták érte, hogy az egyenlőtlenség korát mindenestül el kell és el lehet törölni, a szabadság pedig csak a bölcs élcsapat és a felvilágosult szovjet emberek jóakaratán múlik. Meg persze a kommunizmus, vagyis az egyenlőség és a bőség kora, anyagi alapját megteremtő tudományon.

A szovjet sci-fi egyik legtermékenyebb hatású őse a technikai haladást istenítő, a tengeralattjárót, Hold-utazást megjósoló Jules Verne volt. Jefremov, Gurevics, Melentyev, de még a tudományos kérdések helyett sokkal inkább a jellemekre és sorsokra kíváncsi Sztrugackij-testvérek műveiben is futószalagon érkeznek a nem egyszer valóban zseniális technikai próféciák. Beljajev még romantikusabb álmokat álmodott, repülő fiúról, kétéltű emberről, balsorsú, melankolikus atlantisziakról. Jefremovot már a világűr, sőt a Naprendszeren is túli kozmosz vonzotta, amelyet „egyenes sugarú csillaghajókkal” kutatnak ki a kommunizmusban egyesült és megbékélt földlakók. Melentyev pragmatikusabb volt, inkább a jövendő mindennapi életét színezte ki: a Mi volt holnap? szupersztrádáin atomautók járnak (balesetbiztos kötött pályán), a házakat atomátalakító építőgépek öntik formába, a kényelmes lakásokban nagyképernyős, térhatású televíziók okítják és szórakoztatják a tanulóifjúságot. (Hol vagyunk már az Aelita vagy a Kutyaszív zsúfolt és intrikával, irigységgel mérgezett társbérleteitől? Beugrató kérdés: 1959-ben, a regény kiadása idején még létezett ez a súlyos orosz népbetegség. A szovjet utópiákban a nyomor álmodik.) Az orosz sci-fik rendre csúcstechnikáról és szuperkényelemről mesélnek, miközben éppenséggel nem a bőség társadalmát építik, hanem a nélkülözését, még 50-60 évnyi szocializmus után is a hiánygazdaságnál tartanak. A naprendszer fiaiban a jövő csodatudósai még a „terülj-terülj asztalka” modern szubatomi verzióját is feltalálják. Technológiai szempontból imponáló ötlet: a 3D szkennelés korában sem tartunk ott, hogy atomi részecskékből kikeverjük, másoljuk, tetszés szerinti mennyiségben sokszorosítsuk, sőt teleportáljuk az élettelen és szerves anyagokat. A „ratomika” („atomcsoportosítás”) okozta gondokat ugyan felveti a regény, de aztán nagyvonalúan átsiklik rajtuk, mondván, a problémák eltörpülnek az előnyök mellett. Kár, mert az amerikai SF, mindenekelőtt Philip K. Dick a későbbi szimulakrum-világ veszedelmeit előrevetítő regényei illetve az ökológiai irodalom figyelmeztetése nyomán, addigra már tudatában volt a tudomány és a technológia fénysebességű fejlődésének súlyos mellékhatásaival (Filmvilág 2007/6.). A ratomika révén tényleg beköszönt a korlátlan bőség kora, amelyben mindenki szükségletei nyomán juthat élelemhez és mindenféle eszközökhöz, idővel pedig önmaga másolatát is elkészítheti, aminek révén mind az örök fiatalság, mind a halhatatlanság elérhetővé válik. Egyesek ugyan szóvá teszik a regényben, hogy ez mindent leértékel, a munkától kezdve a személyiségig, de hát ők a „maradi kisebbség”.

A szovjet tudomány örök harcban állt a természettel. A fantasztikus irodalomban éppúgy, ahogy a valóságban is. (Példának okáért évtizedekig tervezgették, hogy az elterelt szibériai folyamok vizével megművelhetővé teszik Belső-Ázsia sivatagjait. Az öntözőprojekt „részeredménye” az Aral-tó kiszáradása lett.) A Mi volt holnap?-ban az északi talajfagyot olvasztják meg atomerőművek termelte hővel. Mellékterméke ugyan ennek is vannak, de nem ám károsak, ahogy a hitetlen maradiak vélték, hanem jótékonyak, a sugárzás megszünteti a betegségeket, sőt a halálon is úrrá lesz, még a főszereplő kisfiút, az ötven éve megfagyott Vaszja Golubjovot is kiolvasztja és életre kelti (egy mamuttal együtt) a környezetbarát atomenergia. A Naprendszer fiainak mindenre elszánt tudósai ennél is tovább mennek: teljes ráncfelvarrást javasolnak a túlnépesedett Földnek, egy japán akadémikus az óceánokat tenné lakhatóvá betonpontonokkal és lávagátakkal felparcellázva, riválisa éppenséggel a mesterségesen felmelegített tengerektől reméli az emberiség teljes ellátását. És a határ persze mindig a csillagos ég: a távoljövő tudósa számára már galaxisok átrendezése sem okoz majd gondot. Kételynek, megfontolásnak, iróniának halvány nyoma sincs sehol. Az egyébként remek humorérzékkel bíró Melentyev tudományos kérdésekben nem ismer tréfát: „A tudomány nem hisz a megismerhetetlenben, a tudomány csak a még meg nem ismertet fogadja el.” Nesze neked, Descartes-i kétely.

A természetátalakítás nagy munkája a szovjet tudós és politikus számára csak része a társadalom átépítésének. Az orosz társadalom építését a szocreál vállalta magára, a szovjet sci-fi dolga volt, hogy jelezze, a küldetés nem ér végét a Szovjetunió, sőt még a sztratoszféra határainál sem. Az űr nagyszabású átalakításának történetét Jefremov mesélte el (Androméda-köd, A Bika órájában). Lelkesedése nem volt teljesen alaptalan, ő már az olvadás korának és az orosz űrhajózás kezdetének szemtanúja. A NEP-korszak mulatságos remekművében, az Aelitában (1924) a földről érkezett komisszár és a marsi rabszolgák még forradalmi úton döntik meg az élősdi arisztokrácia teljhatalmát, Jefremov űreposzaiban már békés úton megy végbe a kommunizmus exportja. A Bika órájának földi expedíciója egy távoli galaxisba indul, a Tormansz („Kínszenvedés”) bolygóra, hogy az ott élő (ezer éve oda települt) földieket felszabadítsa a zsarnoki elnyomás alól. A Csillaghajózási Tanács elnöke figyelmezteti az expedíció tagjait: „Nem alkalmazhatunk erőszakot, nem mehetünk hozzájuk úgy, mint egy magasabb rendű világ hírnökei, akik vagy büntetnek, vagy mindent megbocsátanak.” És valóban, a földiek mindvégig kerülnek minden agressziót, egyetlen tormanszit sem bántanak, ha megtámadják őket, akkor sem lehet őket kibillenteni fenséges nyugalmukból és jóakaratukból, robotjaik erőterét bekapcsolva védekeznek. Mindent a meggyőzésre és a józan észre bíznak. A regény ennek megfelelően roppant tisztességes, és roppant unalmas, a cselekvést és a jellemrajzot hosszas fejtágító előadások helyettesítik. Az hagyján, hogy az olvasó nehezen rágja át magát a tétnélküli értekező prózán, de a tormansziak sem nagyon értik, mit akarnak tőlük a jószándékú, de istenien tökéletes, tehát utánozhatatlan földiek. (Jefremov regénye a „testvéri” Csehszlovákia lerohanása után íródott, a „türelmes expanzió” doktrinája nem annyira a tormansziaknak szólt, inkább a brezsnyevi kurzust intette önmérsékletre, nyilván nem sok sikerrel.)

Nehéz Istennek lenni – állítja a Sztrugackij-testvérek történetében nagyon hasonló regénye (ott egy teljességgel középkorias világot próbálnak humanizálni a földről jött megváltók.) Olyannyira nehéz, hogy nyugodtan mondhatjuk lehetetlennek, az ember nem csak, hogy nem rendelkezik a világteremtés isteni képességével, de ha megpróbálja, azzal csak még nagyobb bajt kavar. A két Sztrugackij szkepszise jogos, a galaktikus küldetés gondolatától azonban nem bírtak szabadulni, egész ciklust szenteltek a világegyetem megváltásának (Delelő Univerzum), űrhajósaik és társadalomépítőik újra és újra nekivágnak a gigászi feladatnak, egyszersmind a biztos bukásnak. A Sztrugackij-testvérek galaktikus ciklusában (Lakott sziget, Bogár a hangyabolyban, Válaszd az életet!) – az olvasó/néző szerencséjére – egyre sűrűbb a kétely.

A kudarc oka odakint volt. Szó sincs arról, hogy a létező világok legjobbikában élnénk, lenne min javítani: miközben már a Holdra szállunk, meg a neten szörfölünk, átlagéletkorunk pedig hála az orvostudománynak és a mezőgazdaság termelékenységének harmincról nyolcvanra emelkedett, a társadalmunk alig változott, két és félezer év múltán sem sokban különbözik a perzsa vagy az athéni modelltől (ha módunkban áll, mindenesetre érdemesebb az utóbbit választani). Rosszul szervezett társadalmakban élünk, de ez még nem jelenti, hogy a társadalom korrekciójánál mi sem egyszerűbb. Hosszú, lassú, több nemzedékre kiterjedő finomhangolással (például hatékonyabb oktatási rendszerrel) persze lehetne javítani a helyzeten, de a világmegváltóknak sohasem a türelem a legfőbb erénye. Az őrült (társadalom)tudóssal nem az a baj, hogy túl sokat tud, hanem az, hogy nem tud eleget, márpedig a meg nem gondolt gondolatnál és a féltudásnál nincs pusztítóbb erő. És még ha társadalomtudósaink, politikusaink birtokában is lennének a mindentudásnak: mire mennének vele. A tökéletes társadalom – halott társadalom, a tervezhető jövő, a „történelem vége” olyan ideálok, amelyek rövid úton vezetnek a katasztrófához. A világjobbításnak egyetlen eredményes módja van, az „ismerd meg önmagad!” praktikus alapelve. A Sztrugackij-kisregényből készült Sztalker a Delelő Univerzum küldetéstudatának antitézise. A Sztalkerben nem a Föld menti meg a Galaktikát, minket látogatnak meg a földönkívüliek. A Zóna nem második Éden, nem bőségszaru, nem a dédelgetett álmainkat váltja valóra, a bölcs földönkívüliek ajándéka az önismeret, a legtitkosabb (előttünk is rejtett) vágyainkat beteljesítő Szobában az igazi személyiségünkkel szembesülünk: azt kapjuk, amire igazából vágyunk. Van, aki belepusztul a csalódásba. A féktelen hübrisz és önáltatás nem tudja elviselni a Zóna igazságát: „Senki sem tökéletes”. Pedig ez nem ítélet, hanem „jó hír”. A mindentudás nem a boldogság forrása, hanem mídászi balsors. A sanyarú szovjet valóságtól oly távol álló diadalittas szovjet utópia, akár az örök uralkodásra berendezkedő, dölyfös Ozymandiás király porba hullott óriási szobra, figyelmeztetés minden világmegváltónak. 

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/08 38-39. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11483

Cikk értékelése:

szavazat: 1257 átlag: 5.38