KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hollywoodi fantázia

Új amerikai SF-filmek

Ismét izgalmas

Huber Zoltán

Egyre több tudományos és filozófiai kérdést vetnek fel a fantasztikus filmek. Küszöbön a sci-fi reneszánsza?

A sci-fi a valóságos, vagy többé-kevésbé reálisan elgondolható tudományos eredmények lehetséges egyéni és társadalmi hatásait kutatja, így a populáris mozi zsánerei közül egyértelműen a tudományos-fantasztikum reagál a legérzékenyebben a korszellem változásaira. Akár a jövőben, akár a jelenben játszódnak, a műforma alternatív valóságai mindig a társadalom aktuális félelmeiről, az emberiség jövőképéről, a legfrissebb technológiáról és a fontosabb fejlődési tendenciákról mesélnek. Az ötvenes évek testrablói és marslakói az atomháború és a kommunista fenyegetés árnyékában terrorizálták a békés amerikai kertvárosokat, míg a hatvanas-hetvenes évek legendás alapművei a túlnépesedés (Zöld szója), a biológiai hadviselés (Az Omega ember), a járványok (Androméda-törzs), a faji megkülönböztetés (Majmok bolygója), vagy épp az emberiség Isten-komplexusával együtt járó univerzális dilemmák (2001: Űrodüsszeia) kínzó kérdéseit járták körül.

Az 1977-es Csillagok háborúja földcsuszamlásszerű sikere azután nemcsak magát a filmkészítést forradalmasította, de a sci-fi és Hollywood korábbi viszonyrendszerét is egy csapásra újraírta. A trilógiává bővülő űropera hatását látva a producerek és az alkotók már egyértelműen a tudományos-fantasztikus szóösszetétel második tagjára koncentráltak, illetve a műfaji eszköztárat akcióval (Terminátor), horrorral (Nyolcadik utas: a Halál) vagy épp vígjátéki elemekkel (Vissza a jövőbe) vegyítették. Igaz, az elmúlt évtizedekben készültek filozofikus igényű, a patinás irodalmi elődöket tiszteletben tartó sci-fik is (Szárnyas fejvadász, 12 majom), a fő csapásirányt mégis a tudományos körítést csupán díszletként használó, a fantasztikumra, a látványosságra és a pergő akcióra kihegyezett történetek képviselték.

Az Avatar minden várakozást felülmúló bevételei, a science-fiction eszköztárából sokat merítő szuperhős-történetek és az újabb műfaji hibridek óriási nézettsége látszólag az említett alkotói felfogás helyességét igazolják. A slágerdarabokkal párhuzamosan az elmúlt években azonban egy olyan tendencia is elkezdett kirajzolódni, mely az intelligensebb, mélyebb gondolati tartalmakat felmutató, a sci-fi gyökereihez visszatérő filmek növekvő népszerűségét mutatja. A brit Hold, a dél-afrikai District 9 kritikai- és közönségsikere után ma már egyre több filmes nyúl hagyománytisztelő módon a tudományos-fantasztikus alműfajokhoz. Az amerikai független filmesek az elképzelt technológiai újítások és felfedezések segítésével az elmúlt években hatásosan járták körbe az öregedés és a barátság (Robot és Frank), illetve az identitásválság és a szerelem (Kockázatos túra) témáit, ám a komolyabb, összetettebb problémákat boncolgató sci-fi szép lassan a multiplexek vásznait is visszahódítja.

A tudományos-fantasztikus filmek egyik nagy előnye, hogy a legújabb trükkarzenál kiaknázása, a néző audiovizuális ingeráradata mellett képes lehet megszólítani azokat is, akik a látványosságok mögül hiányolják a gondolatokat. Az Eredet, a Philip K. Dick elbeszéléséből született Sorsügynökség és a Forráskód alternatív valóságokkal eljátszó, az átlagosnál csavarosabb történeteit imádta a közönség – frappánsan cáfolva azt a korábban széles körben elfogadott produceri vélekedést, hogy a tisztes pénzügyi sikerhez lehengerlő, masszív látvány és egyszerűbb, könnyedebb sztori szükségeltetik. A kifejezetten bonyolult időparadoxonokkal dolgozó Looper bebizonyította, a közönség igenis keresi az intellektuális kihívásokat. Rian Johnson rendezése a tavalyi év egyik nagy kedvence volt nemcsak a kritikusok, de a nézők körében is. A Felhőatlasz jövőbe és múltba nyitott, összefüggő idősíkjai egy komplett vulgárfilozófiai eszmerendszerré álltak össze, mely szintén érdekelte az embereket. A Twilight-széria sötétebb utódjaként berobbant Éhezők viadala a hamisítatlan tini-melodrámát a fasisztoid disztópia súlyosabb kulisszái közé helyezte. Igaz, a kíméletlen rendőrállam és a vagyoni helyzet mentén szegregált társadalom rémképe végül nem írta felül a harcias lány felnőtté válásának jól ismert meséjét, de a szociális egyenlőtlenségek, a szimbolikus valóságshow nyilvánvaló kritikája, a mindent látó és minden pillanatot rögzítő kamerák egyértelműen megjelennek a műben.

A trend változását mi sem szemlélteti jobban, hogy a műfaj egyik kultikus rendezője, Ridley Scott 2007-ben még úgy nyilatkozott, „a sci-fi ma ugyanúgy halott, mint a western”, öt évvel később azonban már ő forgatja le az újabb zsánerhullám egyik fontos és emblematikus darabját. A Prometheus már egészen egyértelműen visszakanyarodik a tudományos-fantasztikus műfaj legszebb hagyományaihoz, és a címbéli űrhajóval igen súlyos létkérdések nyomába ered. Bár a marketing-gépezet mindenáron egy félelmetes Alien-előzményfilmként próbálta eladni, a borzongató hangulatok és a látványos külsőségek mögött Scott az emberiség örök rejtélyeit és a hit mibenlétét vizsgálja. A Prometheus korántsem hibátlan alapvetés, mégis jóval több, mint egy szimpla nyári filmélmény. Igaz, a simább szórakoztatás érdekében a rendező számtalan engedményre hajlandó, filmje az erőteljes vizualitás mellett mégsem az akció vagy a rémisztgetés, hanem a megpendített problémák miatt marad emlékezetes. A felszínesebb futurisztikus akciófilmek és a sokszor üresen pergő űrkalandok után a közönség kifejezetten hálás volt azért, hogy Scott feltette a „kik vagyunk és a mi a célunk” komplex kérdését. Bár a Prometheus készen kapott válaszokkal nem szolgál, a történet mélységei pedig csak igen nehezen törhetőek fel, mindezek a közönség egy jelentős részét a legkevésbé sem zavarták. A mű kritikai fogadtatása ugyan vegyes volt, a jegyeladások mégis megerősítették a hollywoodi döntéshozókat abban, hogy a mozilátogatók egyre nagyobb hányada vevő a nívósabb tartalmakra.

Az idei hollywoodi szuperprodukciókat és a gondosan kiszivárogtatott filmterveket látva úgy tűnik, a sci-fi újra izgalmas és friss a filmesek számára – ám már nemcsak a látvány és az akció lehetősége, hanem az izgalmas karakterek, az újszerű cselekmények, a filozofikusabb alaptémák miatt is. A számítógépek és a grafikus programok robbanásszerű fejlődésével párhuzamosan ma már olyan történetek is vászonra álmodhatók, melyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. A határok kiszélesedésével, az egyszerűbb és gyorsabb technikai megvalósíthatósággal párhuzamosan a rendezők több energiát fordíthatnak a figurák, a narratíva és a sztori elmélyítésére. Az effektek és a trükkök ráadásul egyre olcsóbbak és egyre elterjedtebbek, így olyan produkciók is használhatják őket, melyek ilyesmiről korábban álmodni sem mertek. A Felhőatlasz jövőképei vagy az Upside down egymásra fordított tükörvilágai a nagystúdiós mozik látványosságaival is felveszik a versenyt, holott ezek a művek szinte teljesen európai finanszírozásban készültek.

A digitalizáció és az állandósult technológiai forradalom korában a közönséget számtalan olyan eszközök veszik körül, melyek néhány éve még puszta fantazmagóriának tűnhettek. A zsebben hordozható szuperszámítógép, a mobil kommunikáció, a kiterjesztett észlelés a mai néző számára mind hétköznapi élmények, miközben a legnagyobb kihívásokat a megbomló természeti egyensúly és az újabb felfedezésekkel csak még titokzatosabbnak tűnő világűr tartogatják a számunkra. A virtuális világok és az alternatív világok drámai ellentmondásai mellett Hollywood nem véletlenül tekint egyre gyakrabban az elképzelt poszt-apokaliptikus jövő és a végtelen galaxisok felé. A multiplexbe látogatókat ma leginkább a Föld elpusztításának lehetséges következményei, illetve a kozmosz végtelen titkai izgatják.

A legendás Tron térhatású újrafazonírozásával bizonyított Joseph Kosinski a Feledés csavaros disztópiájához többé-kevésbé mind a négy említett motívumot felhasználja. A Földön maradt utolsó robot-karbantartó kacskaringós megváltástörténetében a párhuzamos valóságok lebegtetett lehetőségei, a virtuális és valódi események egymásra csúsztatásai szolgáltatják a főbb fordulópontokat, miközben a hős útját a pusztuló bolygó és a jövőt jelentő űrállomás képei egyaránt végigkísérik. Bár Kosinski nagyban épít az enyészet és futurisztikus bázis szemkápráztató esztétikájára, a lélegzetelállító felvételek mellett egyenrangú szerepet szán a sztori fordulatainak is. A rendező hangsúlyozottan tiszteleg az elődök előtt és büszkén merít a zsánertörténet leghíresebb darabjaiból. A Le jetée emlékfoszlányai, a HAL 9000 hideg intelligenciája ugyanúgy felbukkannak a vásznon, mint a Majmok bolygója, a Mátrix vagy épp a Wall-E megoldásai. A Feledés a legközvetlenebb módon mégis Az Omega ember alapképletét gondolja tovább, majd a Földön maradt utolsó ember meséjét környezetvédelmi tanulságokkal és technológiai dilemmákkal is fűszerezi. A tengervizet gigantikus porszívóként elnyelő gépekkel Kosinski a saját életterét felzabáló emberiségre utal – az már egy másik kérdés, hogy a klasszikus tudományos-fantasztikus panelekből gyúrt forgatókönyv végül nem sikerült olyan hatásosra, mint az emberiség nélküli Föld pompás nagytotáljai.

A klímaváltozás és az elkerülhetetlen környezeti katasztrófa képeivel nyit M. Night Shyamalan borús jövőképe, A Föld után is. Bár első pillantásra ez a mű is a műfaji hagyományokat továbbépítő poszt-apokaliptikus darabnak tűnhet, az indiai író-rendező jóval tovább megy az „utolsó ember” koncepciójánál, és a távoli jövő apa-fiú párosát egyenesen az emberiség nélkül továbbfejlődött Föld vad élővilágába dobja. A meglepően banális beavatás-történet egy törzsi próbatételeket idéző küldetés köré épül, melynek során a fiú férfivá érik, az apa pedig elfogadja a gyermekét. Shyamalan az üres ezoterikus szlogenek, a lineárisan egyszerű kalandok mellett a sci-fi kelléktárával egy már-már szélsőségesen zöld üzenetet is megfogalmaz. Látomásában a szülőbolygót elhagyó, más égitesteken letelepedő ember a Földön idegen és nem kívánatos lény csupán, aki nem része többé a pusztítása után helyreálló ökoszisztémának. Mintha csak az elkényelmesedett, technológia-függő városlakó merészkedne vissza a dzsungelbe: az organikus formák és az ősi szimbólumok használatával a rendező folyamatosan utal a saját gyökereit elvágó emberiség tragédiájára. A Föld után kissé paradox módon nem az élőhelyével harmóniába kerülő hős, hanem a legyőzhetetlen természet diadalát hirdeti: a két hajótörött tevékenykedése nem változtatja meg a bolygó viszonyait, a homo sapiens nélküli élet a maga útján fejlődik tovább.

A be nem avatkozás elvének egy felsőbbrendű, jóval egoistább olvasatát nyújtja a néhány éve újraindított Star Trek-franchise második filmjének nyitójelenete. A fejlődés alacsonyabb fokán álló, még a kereket sem ismerő idegen civilizációnak nem szabadna megpillantania a Kirk kapitány vezette űrhajót – még annak ellenére sem, hogy a legénység veszélyes küldetése épp az ő megmentésüket szolgálja. Az univerzum sorsát formáló emberiség morális felelősségére figyelmeztet a Sötétségben fő konfliktusforrása is. A Csillagflotta békés megoldásokra törekvő, megfigyelő-felfedező attitűdjét egy galaktikus háborút kirobbantani szándékozó áruló próbálja átformálni, az ő értelmezése szerint természetesen a helyes cél érdekében. Az antagonista ráadásul nem azzal érvel, hogy a militarizmus az emberiséget mentheti meg, hanem egyenesen a „mi életmódunk” kifejezést használja, mindenki számára világossá téve, hogy itt most a terrorizmusról, illetve a válaszul adható, megfelelő reakcióról van szó.

J.J. Abrams a 2009-es Star Trek után ezúttal is a csillogó látványra és a dübörgő hangorkánra alapoz, ám érezhetően próbál közelebb merészkedni az eredeti sorozat moralizálóbb, humanisztikusabb problémafelvetései felé. A 2009-es első felvonás frappáns időutazós indítása után a rendező egy alternatív Star Trek-univerzumot nyitott meg, a Sötétségben mégis visszanyúl az egyik legsikeresebb előd, az 1982-es Űrszekerek II Khan bosszúja kulcsjeleneteihez. Abrams e döntésével a multiplex-kompatibilis akciókat a széria filozofikusabb hangvételével, illetve az ott kidolgozott karakterfejlődéssel szeretné háziasítani, az erkölcsi dilemmákat és a figurák motivációit azonban felhígítják a menetrendszerűen érkező összecsapások és a humoros riposztok. A film vártnál langyosabb fogadtatása intő jel lehet a rendező számára: úgy tűnik, a felrobbanó fotontorpedóknál mégiscsak érdekesebb egy olyan űrhajó, mely oda jut el, ahová ember még nem merészkedett.

Az eddigi hollywoodi kínálat alapján még nem tudni biztosan, egyszeri fellángolásról vagy a tudományos-fantasztikus filmek nagy reneszánszáról van-e szó. Az egy személyben Spielberg- és Lucas-utódként emlegetett J.J. Abrams a Star Trek után lehetőséget kapott a rivális Star Wars-franchise újraindítására is, ami kétségtelenül annak a jele, hogy a jól csengő márkanevek esetén a producerek ezúttal is a kiszámíthatóbb, váratlan meglepetéseket nélkülöző megoldásokat követik. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz a kijelentéshez sem, hogy az új Csillagok háborúja meghatározó lesz a műfaj további fejlődése szempontjából. Akár steril blockbuster, akár forradalmi újítás születik majd, a zsáner háza táján ma rég nem látott sürgés-forgás tapasztalható. Olyan sci-fi specialisták, mint Guillermo del Toro, Neill Blomkamp, és Alfonso Cuarón hamarosan új művekkel jelentkeznek majd, de Terry Gilliam, Spike Jonze, Bong Joon-ho, José Padilha és Christopher Nolan is tudományos-fantasztikus mozikon dolgoznak. Van mit várniuk tehát a műfaj rajongóinak, de ilyen kilátások mellett reménykedhetünk benne, hogy a semleges nézőknek sem lesz okuk majd panaszra.

A FÖLD UTÁN (After Earth) – amerikai, 2013. Rendezte: M. Night Shyamalan. Írta: Will smith ötletéből Gary Whtta. Kép: Peter Suschitzky. Zene: James Newton Howard. Szereplők: Will Smith (Cypher), Jaden Smith (Kitan), Sophie Okonedo (Faia). Gyártó: Columbia Pictures / Overbrook Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 100 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11505