KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/július
MAGYAR MŰHELY
• Zalán Vince: „Tán őszi fáknak hulló levelére?...” Gémes József (1939 – 2013)
JAPÁN ZSÁNER
• Varró Attila: Tokiói történetek Ozu zsánerfilmjei
• Vágvölgyi B. András: Zen mesterem meghalt Donald Richie (1924-2013)
• Csiger Ádám: A háború művészete Nindzsafilmek – 1. rész
HOLLYWOODI FANTÁZIA
• Huber Zoltán: Ismét izgalmas Új amerikai SF-filmek
• Varró Attila: Nehéz Istenné lenni Az Acélember
• Szabó Ádám: Sötét megváltók Képregényhősök válságban
• Andorka György: Illúzió az illúzióban Bűvészfilmek
ALPINISTA KAMERA
• Baski Sándor: Mert ott van Hegymászó-filmek
KECHICHE
• Gyenge Zsolt: Pünkösdi pálmaág Abdellatif Kechiche
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Egymásra néztek Galgóczi és Galambos
LENGYEL FILM
• Pályi András: A hőskorszak vége Lengyel Filmtavasz
• Veress József: A másik múzsa Wajda ecsetje és ceruzája
MOZIPEST
• Ardai Zoltán: Hosszú a búcsú Krúdy Budapestje
• Sipos Júlia: A Perzsa séta effektus Beszélgetés Pásztor Erika Katalinával
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Tisztelet a fiataloknak Linz
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: The Walking Dead Szemben a többséggel
• Kolozsi László: Magassági ámor Szabadság – Különjárat
KRITIKA
• Nagy V. Gergő: A kerítésen túl Lágy eső
• Barotányi Zoltán: Nyilván tartottak tőlünk A tartótiszt
DVD
• Benke Attila: A hét szamuráj – Vágatlan változat
• Kaplan György: Fejlövés
• Sepsi László: LEGO Batman: A film
FILMZENE
• Hubai Gergely: Milliót érő hangjegyek A James Bond téma
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Egri csillagok
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A nyitott zárt kör Jacques Rancière: Utóidő

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozipest

Krúdy Budapestje

Hosszú a búcsú

Ardai Zoltán

Huszárik Szindbád-remeklése mintha elvette volna a filmesek bátorságát, pedig bőven lett volna mit felfedezni Krúdyval a Pesten és Budán.

 

Nyáron a későn leáldozó napnál az árkok-bokrok furcsán elkülönülő homálya jelzi a napszak-fordulót. Amikor az alacsony nap még erős megvilágítást ad emennek-amannak, és az ég még szinte világoskék, az előkertes házak utcaoldalán a füves sávok, főleg, ha a közjárdánál némiképp alantabb húzódnak, bokraikkal egyszer csak megkushadnak, mintha máris alvásba süppedtek volna. Ligetekről már ne is beszéljünk. Ezt az elégikus természeti effektust már gyerekkorban megismeri mindenki; azt jelenti, búcsúzni kell a napi hejhótól, most más következik (lehetséges ugyan a jelentést semmibe venni – épp az ezzel járó plusz-szabadságérzet adja a szürkületi játékok sajátos örömét). A nappali élet utalásai – az ismeretlenül mozgalmas holnapra – árnyékba ereszkednek, sejtelmesebbé válnak. A felnőttnek is sejtelmes ez a nyáralkonyi fázis, de már fordított okból: épp azért, mert elfelejtett napokra, az egyre távolibb gyerekkorra utal, és egyáltalán az elmúlásra. Krúdy a Nyírségben és Szatmárnémetiben, illetve a Felvidéken gyerekeskedett, így hungáriai viszonylatban a Dunától távol érte őt a homályló bokrok előszöri élménye, hogy évtizedek múltán mégis az úgynevezett „pesti regények” egyikében, a Hét bagolyban szerepeltesse a következő – mágikusan hiányos – mondatot: „Belenézni a mély kertbe és látni, hogyan jön lassú léptekkel az este”.

A nevezetes „pesti regények” vidék-regények egyben; nem is mindegyik csak beszűrődéses módon. És megfordítva: szerzőjük azon elbeszéléseiben is, amelyek a fővárostól távol játszódnak, mindannyiszor jelen van az orfeumos Nagymező utca, a Rózsadomb-alja, vagy épp a Flórián tér – ha máshogyan nem, félmondatos fel-felvillanásokkal. A Kelet-Magyarországon és Podolinban megeredt fantázia a fővárosba települő fiatal Krúdynál töretlenül bontakozott tovább. Szemében a századfordulós Budapest hangulatvilágát sűrűn szőtték át nyíries és felvidékies, hozzá még bácskaias szálak, egyedi és elképesztő fonadékot alkotva olyan helybéli termésű összetevőkkel, amelyek egymástól is igen különbözőek, valamint még néhány más, innét napnyugatra eső város – Bécs, Graz, „Heidelberga”… – ide-szitálódó reminiszcenciáival. Nagy kedvvel különböztette meg a főváros történelmi időrétegeinek (a középkor, a törökkor, Mária Terézia kora, a 19. század első negyede, majd a második, a harmadik…) maradványait, korántsem csak építményi részletekre figyelve, hanem élő figurák tartására, öltözet-kiegészítőkre, arcszőrzeti tulajdonságokra, vagy arra, ki mikor mely étket rendel a vendéglőben és hogyan lát hozzá „elköltéséhez”. Proustéval rokon transzfizikai érzékét a leginkább ugyancsak a főváros stimulálta: „A paplan csipkéin kis ablakok vannak, amely ablakokon át megláthatod mindazon szeretkezéseket, amelyeket a városban ez idő tájt véghezvisznek” (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban). Budapesten talált rá a legtöbb átjáró-folyosóra az évszakok közt is. Tekintsük például ezt a jelenést az Őszi utazások…-ból: „…a leány elfordította az arcát, mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy hang a setét hegyek mögül, talán a Farkasrétről”. Későnyári kertvendéglői pillanat? Nagyon is lehetne az, de Krónprinc Irma történetesen téli hidegben, a hólepte Gellérthegyen, a dércsípte gyalogösvény keskeny korlátjánál fordul el.

Azokat a pesti attrakciókat, amelyeket százból százan egyformán észrevételeztek – például a Lizsé felé törő Andrássy út párizsiasságát – Krúdy nem sietett tovább-poetizálni. (Közép- és kisterjedelmű regénykölteményeiben és novelláiban még a „földbe vájt” ráckocsmákat, főzőhelyeket hordozó, tamburás Tabánnal is csínján bánt – a Zöld Ász beérése előtt – ahhoz képest, hogy mennyit időzött bor mellett a Görög utca és a Fehérsas utca sarkán). Mint aki úgy szerelmes a város-Loreleybe, hogy annak általános szokás szerint magasztalt szőke hajzuhatagát alig is veszi észre, szeplőiért vagy finoman fonnyadó nyakáért viszont bolondul. A Belváros sötétes odvait jobban szerette a Dunakorzónál, a Király utcát a Nagymező utcánál, az Üllői utat a Nagykörútnál. Sőt, a fényes tincseket inkább fricskázni volt kedve: „Ívlámpák fehérlenek, a kerekek fakockákon táncolnak, csevegés, lárma, rikoltás hangzik, mint a majmok szigetén” – tudósít az Asszonyságok díja a még békebeli, este kilenckori Andrássy útról. Némely e környékbeli részletek azonban, saját válogatásban, annál nagyobb becsben álltak Krúdynál, így egy fiatal vasalónő tekintete egy Oktogon-táji, ahogy írja, „mosóbolt” üvegén át (Bukfenc), vagy a Liget-közeli előkertes villák nyárvégi-délutáni csendje (Őszi versenyek). A legdivatosabb bulvár-alakok komikumát és démóniáját kevésbé állhatta, mint a Pesten hagyományosabban otthonos figurák groteszkségét (utóbbiak: félszemű tőrmester, görbehátú dalfüzér-árus, foghíjas színlaposztó, császárszakállas kakadu-öreg, vadmacskagalléros útonálló, rókamálas Borgazdáné, golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, sipista sánta nőszabó és így tovább végeláthatatlanul). Egy-egy archetipizáló képzettársítással „az új embereket” is képes volt megtisztelni („…ez a tenisznadrágos, felháborító alak nyilván a gályákról szökött meg”), de a többieket az ő részéről egyenesen elragadtatás, bár bizonyos kíméletlen elragadtatás illette. Kimeríthetetlenül sokrétű hasonlat-vegetációval vette őket körül – holmijaikkal, miliő-tereikkel együtt –, meg-megbontva, ki-kioldva marionett-jellegüket. Olyik Krúdy-elbeszélésben a cselekményt szinte csupán az egymásba érő hasonlatok iránymódosulásai rajzolják ki. A metaforák teremtette légkör, amely eleinte, mondjuk, jókaisnak, vagy épp Andersen-biedermeiernek tűnik, lassan elváltozik bizonyos, leginkább dosztojevszkiji színezetű ihletettség folytán. Míg a Lila ákác, Szép Ernő szerelemittas „pesti regénye” a korai 20. század terézvárosi junior-köznyelvén előadott, folytonosan repeső képáradat, addig Krúdy a Bukfencben ódon zenélőórák tempóival-zöngéivel formált, atyaias mondatokból állítja elő nagy tónuskülönbségű képvonulatok vad társulását – áhítatos szerelmi figyelmű és dühödött, álmatagon merengő, és józanul joviális, baljósan szatirikus és tragikus, derülten nő-kultikus, nő-gyászoló és nőmegvető lapokon. A tónusváltások nem akadályozzák meg, hogy ami a szerelmi áhítat megidézését illeti, ez hallatlan végletig jusson. „A sváb-hegyi útnál váltak el (…) A szeptember csodálatos pirosságokkal és sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. (…) Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy gyémántgyűrűt talált volna a városban. (…) Az ősz hosszú volt, mint egy fénylő, vörös női hajszál.” És ez még mindig nem végső kicsengése a gyengéd mámor huzamának, hátravan a grandissimo pianissimo: éjfélkor „…egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban és halkan legurult a fák közt”. Lám, a Svábhegy a Krúdy-regénytárban csak statisztikai értelemben kevésbé kitüntetett a Rózsadombnál.

A Pest-novellák és a „pesti regények” láncolata (amint a Boldogult úrfikoromban magában véve is) egyszerre láttatja a modern fővárost és a benne süllyedő kisváros-fürtöt. Korábban, amikor a Mafilm évi húsz színes 35mm-es produkciót termelt, az egyik nagy sanszát nem teljesítette be: a budapesti játékfilmezés nem vált egyben pest-budaivá is. Adva volt pedig számára egy olyam próza-televény, amely fényérzékenyen képezte le a gyorsulásban megmaradó lassúságot – a tülekvő, málha-tömkeleget tornyozó, a fellegekig dübörgő nagyvárosban a jelenbe érő, ómódian sokféle életű tegnapot –, amögött pedig a hely legmélyebb kútjait, beboltozott ördögárkait. Ezt a mulasztást csak némileg pótolhatta néhány más irodalmi merítkezésű (Déryre, Örkényre, Mándyra támaszkodó), budapesti színterű film. És azóta? Jancsó, ha kedélyileg mégoly távol áll is Krúdytól, mégsem széllelbélelt ötletként rímeltette össze egyik ezredfordulós Budapest-burleszkje címét (Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél) az 1928-as mesternovella címével (Utolsó szivar…), hanem az időben és térben szinoptikus város-látás jogán.

A filmi Szindbádban Budapest nem került, nem is igen kerülhetett előtérbe; a szintén maradandó Napraforgó-tévéfilmben (Horváth Z. Gergely) természetesen még kevésbé. Így a soron következő Krúdy-tévéváltozat, a Zsurzs Éva által rendezett Őszi versenyek annak ellenére hiányt töltött be – Stefánia-környéki, kitartott képeivel –, hogy stiláris tekintetben csak kellemes színvonalú utánzója a Huszárik által kialakított Krúdy-adaptációs módozatnak. Garas Dezső, mint elcsapott zsoké halálos bolyongása a délelőtti Városliget fénypászmái közt – a rilkei Őszi nap nyughatatlan emberét is mintázva („ki most maga van, már marad magára”) –, meg-megszakítva ügetői futamok lassításos flashbackjeivel: mindez 1975-ben, a nagy langyos országpangás beálltakor egyáltalán nem tűnt időszerűtlen esztétizálásnak. Nemcsak a Városliget maradt a helyén régi terjedelmében és valóban azokkal a pászmákkal, hanem üzemelt az ügető is még (a Baross tér mellett istállóutca húzódott, ahol lóverítékszag terjengett), és működött a Lipótmező. Igaz, a ’70-es évek elején eltűnt az utolsó olyan pincér-korosztály, amely az Újházy tyúklevest okvetlenül talpazatos, merőkanalas fémtálban vitte ki, és amely véletlenül sem nevezte a májgaluskát májgombócnak. A Ráday utcában akkortájt megnyílt Vörös Postakocsiban (!) sunyi Vegeta-levest szolgáltak fel és mirelit hasábburgonyát adagoltak, valamelyest drágábban, mint máshol (forintalapú forgalomnál effélékben állt az „új gazdasági mechanizmus” éttermi vetülete). De a maga idejében Krúdy is, amint azóta mi tesszük, ezernyi momentumot búcsúztatott. Csupán a búcsúztatás módja az nála, amely folytathatatlannak mutatkozik – az viszont 1930-ban is különlegesnek számított. Bár ma sem kevesebb még a becses maradvány, mint rengeteg, ehhez a módhoz már túlságosan, rettentően beszűkült az időnk. Krúdynál a búcsúztató hangvétel megállapítási élvezetek és felfedezői szenvedély bújtatására is szolgált (különben nem foglalkoztatta volna annyira az „Üllei” vidéke sem). Tulajdonképpen tőle tudjuk, hogy Budapest sehol sem titoktalan, hogy legzavarosabb kültelkei is meglepnek egy álomszerű toronnyal vagy valami hasonlóval, hogy zilált maradványossága maga is valamifajta szépség.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11512