Kritika

Lágy eső

A kerítésen túl

Nagy V. Gergő

Nagy Dénes rövidfilmje nem a témájában, megközelítésében újszerű – sokkal inkább a stílusereje szokatlan a hazai pályán.

Kevés módszerrel lehet hatékonyabban erotikus feszültséget gerjeszteni két filmszereplő között, mint ha rácsozott vasajtóval választjuk el őket egymástól. Régi tudás ez a mozgóképek kreálói számára, a börtönrácsok filmerotikájának kidolgozásában olyan különnemű rendezők vették ki a részüket, mint Michael Mann (lásd Graham nyomozó feszült látogatását Hannibal Lector cellájánál Az embervadászban), Jean Genet (lásd a Szerelmi dalban a rabok táncától felhevülő börtönőr képsorát), Jesus Franco (lásd a női börtön tematika ihletettebb darabjait az életművén belül) vagy éppen – s a noir megannyi vonatkozó rendezője között is elsősorban – Fritz Lang (vegyük a Csak egyszer élünk elátkozott párjának ikonikus ölelkezését a rácsokon keresztül). Ezt a tudást és ezt a vizuális motívumot hasznosítja Nagy Dénes Cannes-járta rövidfilmje, a Lágy eső is – amennyiben a közel félórás cselekményének talapzatát három olyan jelenet adja, ahol a két központi figura egy kerítés mellett álldogál. Az egyik oldalon Dani (Keresztfalvi Dániel), a rosszhírű árva szorítja a rácsokat, a másikon Zsófi (Erdélyi Zsófia), a falusi telep szőke csábítója illegeti magát lesütött szemekkel – s habár hosszas kérlelés után végül megmarkolja a srác gatyájában duzzadó hímtagot, az ajtót sohasem fogja kinyitni.

Ez a masszív kerítés nem is annyira a tanyasi femme fatale-t tartja távol az udvarlótól, inkább a konok kérő tűnik a rácsok mögé zárva. Az anyja halála után egy intézetben nevelkedett kölyök a cselekmény kezdetén új nevelőkhöz (egy disznóhizlaldában dolgozó férfihez) és új iskolai közegbe kerül – de csökött szociális készségei és magába forduló személyisége miatt jobbára csupán brutális gesztusokkal képes a környezetével kapcsolatba lépni: ha valamelyik fegyelmezetlen osztálytársa dühíti, jól irányzott ökölcsapással némítja el, s ha kiszemeltje nem hajlandó tudomást venni róla, akár egy komplett birtokot is képes lángba borítani. Míg a film alapjául szolgáló Tar Sándor-novella jobbára egyenlő távolságot tart a balladisztikus szerelmi dráma szereplőitől, addig Nagy Dénes (és a társíróként is dolgozó operatőr, Dobos Tamás) doku-realista adaptációja a magába zárult főhős nézőpontjához igazítja a fókuszát – hiszen elsősorban az érzéseivel bánni képtelen kölyök formátlan szenvedélyét igyekszik ábrázolni. A nyers modorú megszállott többnyire egyedül van újdonatúj társai között, s jobbára néma, fojtott dühvel vizslatja vágyainak tárgyát – miközben civilizálatlan, animális késztetéseinek termékeny hátteréül szolgál a disznótelep naturalista módon körberajzolt világa.

Mert míg Tarnál a sertés herélése csak egy könnyű félmondat, Nagy filmjében hangsúlyos, sokkszerű látvány. A magatehetetlen állatok (visongó süldők, szörnyszerű, túlhizlalt kocák) és az animális kínok képei újra meg újra visszatérnek a Lágy esőben – és ezzel Nagy nem csupán a közeg durvasága és a főszereplő érzelemvilága között teremt kapcsolatot, de voltaképp közvetlen, állatias, testi szenvedésként definiálja kamaszhőse szerelmi vágyakozását. A Lágy eső ízig-vérig zsigeri film, amelyben olykor szűkös közelképen látjuk a disznók belsőségeit – és ez a zsigeri, durva, sőt, erőszakos jelleg fémjelzi a film vágásait is (legyen szó akár a cselekmény során húsba vágó pengékről, akár a jelenetek illesztéséről). Csendes beszélgetés után zajos buli közepén találjuk magunkat; a részeg apát támogató rokonok meghitt totáljáról egy közelin visító kocára ugrik a kép; izgatott kézikamerás követést hirtelen nyugodt, statikus beállítás követ – és ezt az éles, kizökkentő ellentétekre épülő, érzéki stílust Nagy Dénes és vágója, Nicolas Rumpl roppant következetességgel és perfekt ritmusban viszik végig. A Lágy eső amatőrszínészek lefegyverző jelenlétével megtámogatott, pazar képekben fogalmazó, imponálón kiérlelt mozi (mely ráadásul hatalmas produceri siker is, hiszen egy apró és fiatal magyar cég nemzetközi koprodukcióban hozta össze, csekély hazai támogatással) – de legfőbb érdeme alighanem az, hogy filmnyelve révén hősének szerelmi szenvedélyét a maga elemi közvetlenségében, valósággal testi tapasztalatként tudja átélhetővé tenni. Számos honi munka szólalt már meg ugyane témákban, de csak elvétve tudtak olyan intenzitással és erővel hatni, mint Nagy Dénes filmjének néhány perzselő közelképe – például az alvókkal teli, zötykölődő buszon egymást bámuló kamaszokról, vagy a magára maradt srácról, ahogy az igazgatói iroda előtt a szó nélkül elviharzó lány után néz.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 52-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11516

Cikk értékelése:

szavazat: 1406 átlag: 5.37