KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/október
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: A halál angyalai Isteni műszak
• Zalán Vince: Történelem az ablakunk alatt Gyarmathy Lívia: A tér
ODESSA-DOSSZIÉ
• Géczi Zoltán: Köd utánam A nácivadász filmek
• Schubert Gusztáv: A halál fuvarosa Hannah Arendt
REAGAN ÉS HOLLYWOOD
• Andorka György: Végjáték A Reagan-korszak Hollywoodja
• Békés Márton: Elnökszerep Ronald Reagan Superstar
IDŐKÉP
• Varró Attila: A gépeken túl Időutazás és melodráma
• Andorka György: Goldberg-variáció időutazásra Találmány
• Sepsi László: Időkerekek Hajsza a győzelemért
ÚJ RAJ
• Varga Zoltán: Taps a sötétben James Wan démonológiája
ULRICH SEIDL
• Ruprech Dániel: Köztük a kötél Beszélgetés Ulrich Seidllel
FESZTIVÁL
• Barotányi Zoltán: Valamit visz a víz Éltető Víz Fesztivál
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Repedések – Budapesti etűdök Beszélgetés Almási Tamással
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: A kifordított személyiség Irvine Welsh: Mocsok
• Roboz Gábor: Szorul a hurok Jon S. Baird: Mocsok
KRITIKA
• Baski Sándor: Kizökkentő szerelem Adèle élete – 1-2. fejezet
• Margitházi Beja: Illegális élet Epizód egy vasgyűjtő életéből
MOZI
• Zalán Márk: Templom a dombon
• Barkóczi Janka: Barátunk, Superman
• Vincze Teréz: Arthur Newman világa
• Kránicz Bence: Köszönöm, jól!
DVD
• Pápai Zsolt: A 42-es
• Benke Attila: Akira Kurosawa Testőr-filmjei
• Czirják Pál: Élni
• Czirják Pál: A kopár sziget
• Soós Tamás Dénes: Svindlerek
KÖNYV
• Kelecsényi László: Irány Irán Vincze Teréz: Szerző a tükörben
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR MŰHELY
• Pályi András: „Nem félni semmitől” A nagy füzet

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

A nagy füzet

„Nem félni semmitől”

Pályi András

A civilizáción túl a senkiföldje vár. Szász János, akár a Wittman fiúkban most is egy ikerpár sorsában ragadja meg a végzetes határátlépést.

A nagy füzet, az Agota Kristofé, az ezredvég európai irodalmának egyik legnehezebben megfejthető, mégis ritka népszerű műve, még ha idehaza nem is örvend túl nagy ismertségnek és elismertségnek, merthogy magyar származású szerzőről, akár úgy is mondhatnánk, franciául író magyar íróról van szó, akit amúgy a halála előtt, az utolsó pillanatban még egy Kossuth-díjjal is megajándékoztunk. E kisregény, amely a megjelenése óta eltelt nem egészen három évtized alatt mintegy negyven nyelven napvilágot látott már, titokzatos, mégis érthető, sokakhoz szóló, mindent végtelenül egyszerű nyelven, jelzőtlen, jelen idejű tőmondatokban közlő, mágikus hatású alkotás, akár Beckett Godotja vagy Ionescótól A kopasz énekesnő. A franciák előszeretettel emlegetik is őket együtt ama belső nyelvi autoritás híja kapcsán, ami a tanult nyelven alkotó író jellemzője, és ami együtt jár egyfelől a nyelvtani, stilisztikai, lexikai eszközök minimalizálásával, másfelől paradox módon a kifejezés intenzitásával. Kristof utólag egy helyütt el is árulja, hogy tizenkét esztendős fia házi feladataiból merítette e „szinte gyermekien egyszerű mondatszerkezeteket”, utóvégre A nagy füzetben végig gyerekek beszélnek, egy ikerpár,akiket a háború alatt anyjuk otthagyott boszorka-nagyanyjuknál, és önerejükből kell e végső kitaszítottságban életben maradniuk.

Idézhetném itt akár a Szász János-filmszórólapját is, már azért is, mert egy szórólaptól elvárható, hogy közhelyekkel éljen, utóvégre nemcsak a filmet, hanem az eredeti regényt is többnyire úgy szokás méltatni, hogy „nagyhatású parabola arról, milyen pusztító hatással van a háború a gyermeki pszichére”. Ami természetesen igaz, hisz az adott történet végül mi egyebet regélne el, mint a totális anyátlanságba vetett fiúk csínyeit, élni akarását, elszánását, megkeményedését, vasmarokszerű saját erkölcsük kialakulását, a korábban felvett társadalmi etikett szertefoszlását; merem állítani mégis, A nagy füzet nem erről, vagy inkább elsősorban nem erről szól, hanem valami mélyebb, elementárisabb tudati, sőt tudattalan határról, válaszútról, döntésről. Szász János ráadásul úgy tesz, mint akinek semmi gondja az irodalmi mű sajátos nyelvi műviségével, azzal a kreáltsággal, ami végül az író fantáziáját és alkotóerejét felszabadította, s ami így a poétikai minimalizmusból egyfajta totalitást teremtett. Persze egy sajátos, retardált világ totalitásáról van itt szó, amely csupa sztereotípiából épül, nem is épülhet másból; a valahol Európában dúló háború, a mesés gonosz boszorkány, az anyai szeretet édesded frázisai, a magukat fizikai gyötréssel edző fiúk legkülönbözőbb akciói mindmerő közhely, azaz olyan nyelvi lefokozás, ami utat nyit az ikrekben valami végsőnek és mélyről jövőnek. Azt hihettük volna, a filmrendezőnek egyik fő problémája épp az lesz, hogyan fordítsa le a fikció e kristofi verbális truváját a képek és a vásznon mozgó húsvér emberek nyelvére; ehelyett Szász egyszerűen adottságnak veszi, amit a magyar olvasó kimondatlanul is megsejt vagy eleve tud, hogy ez a semmikor idő és sehol ország Kőszeg, a nyugati határ mentén, a második világháború alatt és azt követően, ahol és amikor Kristóf Ágota gyerekként élt. Ezzel agyon is üti a fikciót? Vagy nem? És miért nem?

Adódik a párhuzam a Csáth Géza Anyagyilkosságából készült Witman fiúkkal, nemcsak azért, mert Szásznak ott is két gyerekszereplőt kellett találnia, hanem dramaturgiailag is.Egyébként mindkét esetben kivételes érzékenységről tanúskodik mind a szereplők kiválasztása, mind a velük végzett munka, ráadásul ettől a munkától nem is vonatkoztathatók el a mű adaptálásával kapcsolatban felmerülő kérdések. Ha Szászt az élet sötét oldala érdekli, mint írni szokták róla, vagy valamivel pontosabban, „a lélek benső fenyegetéseitől és a külvilág agresszivitásától satuba fogott ember szorongása”, ahogy Reményi József Tamás fogalmazott az Ópium kapcsán, akkor Csáth is, Kristof is a maga minden erkölcsi konvenciót felrúgó gyerekhőseivel bőven kínál alkalmat a filmvásznon hálás témának ígérkező brutális-perverz-morbid képsorokra. Ám a rendező, miközben A nagy füzet ikreinek viselt dolgait jó ideig már-már betűhíven követi, a szex, a kínzás, a szenvedés megjelenítését tekintve ezúttal is tartózkodó, akár a Csáth-novella esetében. Nyilvánvalóan nem vonzza a lidérces és idegborzoló hatások fokozása, noha végig érezhetően sokkolni kívánja a nézőt, hogy azt ne mondjam, rendesen satuba fogni, de nem ezzel. Valami mással.

Miféle mással?

Ez A nagy füzet, a Szász Jánosé, világvégi tájon, végső kietlenségben játszódik, ami lehet akár Kőszeg, akár bármely más település kültelke, minden prózai, hétköznapi, szegényes itt, nincs erre semmi egzotikus vagy bizarr.Az urát egykor megmérgező, a kincseit, pénzét, krumpliját fösvényen dugdosó nagyanya tanyája ugyanolyan istenverte zug, mint a szomszédos lepusztult viskó, ahol bolond anyjával a lopásból-cafkaságból élő Nyúlszáj tengeti napjait. Christian Berger kamerája mindent józanul, szárazon, szenvtelenül rögzít, bára tárgyaknak nála időnként súlya lesz, de minden tárgyi súly emberi viszonylat. A rendező mondja is egy nyilatkozatában, hogy „jó színészek nélkül nem is érdemes hozzáfogni semmihez”, ami annyit tesz, hogy szándéka szerint afilm elsősorban színészi impulzusokból épül. Ha a két főszereplő amatőr, akik láthatóan nem játsszák, hanem élik a figurát, akkor ennek külön jelentése, sőt kockázata van, noha e kockázatnak itt még az árnya se tűnik fel. Szívesen mondanám, hogy az ikreket alakító Gyémánt András és Gyémánt László pontosan érti a lényeget, de a jelek szerint ennél lényegesen több közük van a történethez: zsigeri alapon dolgoznak. Az, hogy természetesek, oldottak, fesztelenek stb., már ebből adódik.

Az ikrek, e két konszolidált, polgári miliőben nevelkedett fiú abban a pillanatban, ahogy az anyjuk otthagyja őket a nagyanyánál, és távozik, végtelenül kiszolgáltatottnak, sőt kitaszítottnak tudja magát. Egyik percről a másikra, nincs menekvés. Elég életerő van bennük mégis, és elég jó az ösztönük, hogy felfogják, a végzetes szerencsétlenségből, ami rájuk szakadt,létezik egy lehetséges egérút: ha felvállalják a sorsukat. Ezzel a lépéssel azonban a poklot vállalják fel. Ha tudnák, mi mellett döntenek, talán nem is tennék, de az ilyen döntések többnyire ösztönösek. Agota Kristof ezt a rejtett folyamatot ragadta meg, megsejtve azt a senki földjét, ahova egy ilyen határátlépés veti az embert. A gyerekembert is, őt mindennél inkább. Mert erről van szó, bizonyos civilizációs határ áthágásáról, az emberi lény végső árvaságáról és magára hagyottságáról. Itt nincs többé fogódzó, se iránytű, se morál. Csak az a bizonyos belsőmből vezérlő, az viszont hideglelősen szubjektív, ha nincs, amivel kontrolláljam magam. Ez az a kondíció, ami lehet, hogy életben tart, de menthetetlenül magában hordja a bukást. Nem is írható le másképp, csak a kárhozat szavaival; már ha valaki egyáltalán odáig merészkedne, hogy megpróbálja leírni. Az író nem megy ilyen messzire, csak rányitja a szemünket, hadd pillantsunk bele a kristálygömbbe. Kortársai közül még erre is kevesen vállalkoztak, holott amiről beszél, az a kor égető dilemmája. Megmenthetem-e magamat másképp, mint kiszakítva a civilizáció fojtogatóöleléséből – és miféle megmenekülés az, amellyel elutasítom a civilizációt, amely a lételemem?

Ez a felismerés A nagy füzet igazi titka, és ez az az ütőér, amelyet Szász kitapint a Kristof-műben, és amelyen rajta tartja a kezét. Minden más ehhez képest mellékes. Azt is mondhatnám, ez a kristofi látlelet maga az élet sötét oldala. Mindenesetre lenyűgöző, ahogy a rendező az írói diagnózist lefordítja a színészi impulzusok nyelvére, kezdve a Gyémánt-fiúk megtalálásával, akik abból a mélyszegénységből jönnek, ahol ez a kórisme a mindennapok része. És folytatva azzal, ahogy a fiúk megélik a maguk infernóját, a világ álszent, hamis maszkjainak elutasításától a mind idegborzolóbb epizódokon át az elhurcolt zsidókat állatoknak tekintő szolgálólány (Kiss Diána megejtően karakteres alakítása) meggyilkolásáig. Két igazi profi színészi alakítás ad szakmai támpillért és koordinátát a Gyémánt-fiúk amúgy imponálóan szabatos szabad intuíciójához: Molnár Piroska mikrorealista precizitással kidolgozott, minden ízében hiteles, sötét indulatokkal élő boszorka-nagyanyafigurája már rég átlépte a kárhozat ama fentebb említett határát, valamit mégis tud az életbe vetett bűnös hit metafizikájáról, akár egy Tarkovszkij-hős, és ennek megvan a szerepe a történet végén, amikor az ikrek a – Bognár Gyöngyvér által esendő, sodródó szépléleknek rajzolt – anyjuk hívó szava helyett immár a nagyanyai végső kietlenség mellett döntenek. Az az otthonuk, amelyet mondhatnánk, Tóth Orsi Nyúlszája, e dokumentumfilmes attitűddel felskiccelt véglény által kezükbe adott kulcs nyit. Mert persze Nyúlszáj a kulcs az ikrek eszmélődésében, az ő léte ébreszti ráőket ama utolsó, egyetlen esélyre. Ez a döntés pillanata, ki is mondják. „Nem félni semmitől”, ahogy ez a szerencsétlen mindenki cafkája, ez az eleve kitaszítottként világra jött lány nem fél, nem is ismeri a félszet, ami végül a veszte lesz, de így természetes. És persze meg kell említenünk még Ulrich Matthest, akinek néhány filmkocka is elég, hogy az Apa figurájából drámai sorsot teremtsen, valamint az Ópiumból már jól ismert, itt is mindenekelőtt beszédes mimikájával megragadó Ulrich Thomsent a nagyanyához beszállásolt náci tiszt bőrében.

Szász európai koprodukcióban készült filmje a hazai premier előtt Karlovy Varyban már elnyerte a Kristály Glóbuszt, a magyar filmgyártás vele indul az Oscarért, és e sorok írása közben jött a hír, hogy beválogatták a torontói filmfesztiválra is, amely sokak szerint az Oscar egyik előszobája. Nem csodálkoznék, ha erről az első pillantásra szerény, közelebbről szemügyre véve azonban igen gazdag és mély filmről, nemzetközi fogadtatásáról még jó néhányszor hallanánk.

 

A NAGY FÜZET – magyar-német, 2013. Rendezte: Szász János. Írta: Kristóf Ágota művéből Szekér András. Kép: Christian Berger. Vágó: Ruszev Szilvia. Szereplők: Gyémánt András (Egyik), Gyémánt László (Másik), Molnár Piroska (Nagymama), Bognár Gyöngyvér (Anya), Tóth Orsolya (Nyúlszáj), Ulrich Matthes (Apa), Ulrich Thomsen (Tiszt). Gyártó: Hunnia Filmstudió / Intuit Pictures / Amour Fou / Dolce Vita Films. Forgalmazó: Budapest Film. 109 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 8-9. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11522