KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/szeptember
MAGYAR FIATALOK
• Bilsiczky Balázs: Ördögi színjáték Beszélgetés Bodzsár Márkkal
A GIALLO KEZDETEI
• Hegedüs Márk Sebestyén: Krimi és giallo A német kapcsolat
• Varga Zoltán: Rokonszenves hüllők Sergio Martino giallói
• Nagy V. Gergő: Periszkóp a nappaliban Giuliano Petrelli: Szemek a fal mögött
CHILE '73
• Lénárt András: A rend tébolya Chile ’73
FILMISKOLA
• Huber Zoltán: Betűhangolás Szinkron vagy felirat?
• Nevelős Zoltán: Magyar hangja Szinkronkészítők régen és most
CINEFEST
• Takács Ferenc: A város szerelmese Trauner Sándor (1906-1993)
• Csiger Ádám: Nincs olyan, hogy fesztiválfilm Beszélgetés Bíró Tiborral
MOZIPEST
• Sipos Júlia: A városi ember művészete Beszélgetés Dévényi Tamással
MAGYAR FIATALOK
• Kránicz Bence: Passzív ellenállás Nemzedéki közérzetfilmek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Krízisek és újrakezdések Szemrevaló/Sehenswert
• Barkóczi Janka: Minden egész Karlovy Vary
FILM ÉS IRODALOM
• Gelencsér Gábor: Drámai keretek Cézárnak meg kell halnia; Molière két keréken
• Ádám Péter: Mauriac „fekete angyala” Tékozló szív
• Bocsor Péter: Mit tudott Maisie? Henry James: Maisie tudja
• Varró Attila: Tágra nyílt szemek Mcgehee-Siegel: Maisie tudja
KÖNYV
• Zalán Vince: Hazatérőben Ember a havason. Szőts István 100
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Kossuthkifli Beszélgetés Rudolf Péterrel
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR FIATALOK
• Hirsch Tibor: Kontroll alatt Kádár-kori fiatalok

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film és irodalom

Cézárnak meg kell halnia; Molière két keréken

Drámai keretek

Gelencsér Gábor

Ha elég erős darabot választunk a kicsinyítő öntükrözésre, akkor a végeredményről elmondhatjuk: jut is, marad is.

A mise en abyme (címertanból átemelt) elnevezésű művészi eljárásnak nem alakult ki bevett magyar megfelelője, s az igen összetett jelenségnek a leírása sem könnyű. Röviden és némileg leegyszerűsítve: a kifejezés az önreflexió fogalomkörébe tartozik, s az adott kép vagy történet magában a műben megvalósuló kicsinyített ismétlését, tükörképét jelenti. Segíthet a két szó fordítása is: (el)helyezés, örvény/mélység. Az e technika kapcsán párhuzamba állítható Cézárnak meg kell halnia és Molière két keréken című olasz és francia film értelmezését mindkét definíciós kísérlet segíti: hőseik sorsa az általuk előadott dráma szereplőinek kicsinyített mása, mely sor(s)minta örvényszerű mélységbe ragadja őket. Ezzel azonban ki is merül a Taviani-testvérek és Philippe Le Guay filmjének hasonlósága. 

* 

A jelentős életművel rendelkező, immár veteránnak számító Paolo és Vittorio Taviani tavalyi Arany Medve-díjas filmjének alapja a római Rebibbia börtönben évek óta zajló művészetterápiás munka: az elítéltek Fabio Cavalli rendező irányításával évről-évre egy-egy klasszikus művet állítanak színpadra. Tavianiék a Julius Caesar munkálatait követik nyomon a szereplőválogatástól a próbafolyamaton át a bemutatóig.

Az ilyesfajta vállalkozásnak kettős célja, illetve eredménye lehet: a sajátos körülményekből fakadóan egy újszerű adaptáció, valamint az amatőrszereplők és a darab találkozásából, a fiktív karakterek átéléséből következő önismereti munka. Shakespeare és a börtönlét drámája mindkettőnek tág teret nyit, s a rendezőpáros él is a felkínált lehetőséggel: egyformán foglalkoztatja őket a születő előadás és annak hatása. Egyenrangú érdeklődésük azonban nem vezet azonos eredményre.

A Julius Caesar előadása megrendítő erejű. Mondják, minden olasz született színész, de ez a börtöncsapat már a meghallgatáson feltűnően meggyőző, s aztán játékuk kifejezőereje jelenetről-jelenetre csak fokozódik. A darabnak az egyes szereplők életére gyakorolt hatása viszont már külsődlegesebb marad, sőt némi hamis szentimentalizmus is belekeveredik az egyébként vélhetően hiteles és hasznos börtönterápiába. A film érdeme tehát elsősorban az előadásban rejlik (Tavianiék sokat köszönhetnek színházi rendezőkollégájuknak): a színpadra állítás megfilmesítése, illetve a terápia nyomon követése, azaz a mise en abyme technika megvalósítása azonban már a filmes megoldások eredménye. Hogy a kettő közül az előbbi, vagyis maga az előadás a sikeresebb, abban pro és kontra a Taviani-testvéreknek is részük van.

A filmet a bemutató zárójelenete, a tomboló siker és a színészek felszabadult ünneplése keretezi, méghozzá a stilizált színpadképnek és jelmezeknek megfelelően színesben. A keret közé a szereplőválogatás és a próbafolyamat hat hónappal korábbi fekete-fehér képei illeszkednek. A szerkezet lényegében egy dokumentumfilmet sejtet, s valóban, a film ezt a látszatot kelti. Mindezt azonban az alkotók nem veszik túl komolyan, és stílusukat alárendelik magának az előadásnak és az előadás rabokra tett hatásának. A próba a börtön különböző tereiben zajlik, amelyek az egyes jelenetek adekvát díszletei lesznek (Cézárt például a börtönudvarban ölik meg, s a „plebs” a rácsos ablakokból követi az eseményeket). Itt nyoma sincs a dokumentarizmusnak; filmnyelvileg is pontosan komponált szcenírozást látunk. Hasonlóan rendezettek a próbákat kísérő-megszakító reakciók. A színpadi karakterek konfliktusai az őket alakító elítéltek személyes konfliktusaiban csattannak ki; egy-egy szereplő magányosan vagy cellatársa segítségével küzd a szöveggel – és börtönbeli élethelyzetével. S amennyire kifejezőek a megfilmesített próbák, annyira hiteltelenek ezek a „meglesett” közjátékok. Az egyik veszekedésbe torkolló szituációban még az előadás rendezőjének a „játéka” is hamis – szemben az általa irányított jelenetekkel.

Tavianiék a munka terápiás céljának direkt bemutatásakor is keretet alkalmaznak. Egyrészt a film elején felirat közli az egyes rabok bűnét és ítéletét (s bizony akad köztük életfogytos gyilkos is), majd a film végén néhányukkal kapcsolatosan szintén felirat tudósít az előadás távlatos eredményéről (ki színész lett, ki könyvet írt). Másrészt hasonló keretes pozícióban látjuk a főbb szereplőket cellájuk ajtaja előtt, amint a börtönőr kinyitja az ajtót, majd miután belépnek, rájuk zárja azt. A repetitív módon ismétlődő rövid kép helyzetük mindennek ellenére való változatlanságát jelzi, amit a befejezésben még egy igen irodalmias szentencia is megfejel. Az egyik rab a bemutató eufóriája után tétován néz maga elé, s azt mondja egyenesen a kamerába: „Mióta megismertem a művészetet, újra börtönnek érzem a cellámat.”

Tavianiék nagyszerű anyagra találtak, amit talán valóban elég lett volna csupán dokumentálniuk. A Pasolini csóróit vagy az Élet-trilógiájának amatőr szereplőit idéző arcok, a Shakespeare-dráma személyes átélése már önmagában lenyűgöző erejű filmet hoz létre. Ezúttal nemcsak Cézárnak, hanem a szerzőnek is meg kellett volna halnia.

Ezen a ponton nem lehet említés nélkül hagyni egy hasonló gyökerű magyar produkciót. Jeles András a kilencvenes évek végén hajléktalanokkal kezdte el próbálni Gogol A revizorát. A folyamatot szerencsére dokumentálták, s ebből film is készült, maga az előadás azonban nem jött létre. Jelest szintén nem csupán a színházi produkció művészi hatása érdekelte, noha nála is elképesztő erejű színészi alakításokat látunk. Ő sem akart eltekinteni a vállalkozás emberi következményeitől, ám nem tudott – akár jóhiszeműen, mint vélhetőleg Tavianiék – naiv maradni. Nem várta meg a „sikeres” bemutatót, még előtte ott-, és ezzel látszólag cserbenhagyta az alkalmi társulatot. Csakhogy éppen ez volt az egyetlen lehetséges és őszinte gesztus. Mert a hajléktalan a bemutató után is hajléktalan marad – a börtön meg börtön, a gyilkos pedig gyilkos. A megváltás – ha van – a művészi produkció születésének folyamatára korlátozódik. A bizonytalan küzdelemre a szerepért – önmagamért. S a megvalósult produkció? Az legfeljebb egy Arany Medvét ér. 

* 

Kevéssé vet fel súlyos kérdéseket Philippe Le Guay filmje, a címében is vígjátékot ígérő Molière két keréken. Ezúttal két profi színész próbálja A mizantrópot. Egyikük magán-, illetve szakmai élete Alceste, másikuké Philinte karakterét tükrözi kicsinyített formában, s mindkettőjük további sorsát Molière darabjának „örvényszerű mélysége” jelöli ki. A film legnagyobb érdeme, hogy a vígjátéki forma ellenére sem adja fel a tükrözött mű eredeti szellemét. Nemcsak a börtönből, a szabad életből sincs megváltás. A sértettségében vidéki magányba vonuló embergyűlölő színész, noha a próbák felvillanyozzák, s egy válófélben lévő olasz asszony életvidámsága és szépsége is megérinti, marad, ami volt: vélt üldözöttségébe és őszinteségébe belekérgesült magányos alak. Egykori kollégája, aki viszont bóvli tévésorozat-sikeréből igyekszik kitörni egy valódi művészi érteket képviselő előadás segítségével, méltó partner nélkül ölti magára az áhított szerepet – s némul el a színpadon. A próba sikeres és szórakoztató – az előadás viszont elmarad. Ez a konklúzió furcsamód még a Taviani-testvérek filmjénél is komorabbá és következetesebbé teszi az egyébként vígjátékokra szakosodott rendező, valamint két főszereplője, a forgatókönyvíróként is közreműködő Fabrice Luchini és Lambert Wilson egyébként önfeledt játékát.

Mindez azonban csak a film zárlatáról mondható el. Ami előtte történik, az nem lép túl a jellegzetesen franciás könnyedségű, vidéki közegben játszódó, helyzet- és jellemkomikumra épülő pasztellszínű vígjátékok átlagán. A szellemes alapötlettel a legnagyobb baj az, hogy nem a molière-i karakterek „tükrözik” színészeink helyzetét – ahogy ez a Julius Caesar börtönlakó szereplőinek esetében történik –, hanem ők játsszák el (felváltva) Alceste és Philinte figuráját. Ők ugyanis – s ez lehet a probléma gyökere – színészek… Jellegzetes módon a film legmegrendítőbb jelenetében egy pornókarriert építgető színésznőt látunk, aki meglátogathatja a két nagyság próbáját. Viszonzásképpen azt kérik tőle, olvasson fel valamit Célimène szerepéből. A lány nem ilyen feladatokhoz szokott, iskolásan, akadozva küzd az alexandrinusokkal, aztán lassan megérinti a monológ, s a felolvasást számára is meglepő művészi kifejezőerővel fejezi be. Létrejött valami, ami korábban nem volt – s már nem is lesz, szemben a színészpár megveszekedett és hiábavaló professzionális ügyködésével.

Ám ez csupán rövid epizód a filmben, a fő szólam a vígjátéki helyzeteké, így például a címadó biciklizésé (az eredeti cím: Alceste à bicyclette). Az ezzel kapcsolatos nem túl épületes gegeket legfeljebb az mentheti, ha némi jóhiszeműséggel tiszteletadásként fogjuk fel a francia új hullám előtt, hiszen egykor biciklin száguldott Truffaut csirkefogóinak bálványozott csodanője vagy Catherine Jules-lel és Jimmel hármasban, de biciklizett Marianne és Ferdinand Godard Bolond Pierrot-jában, és ezt tette rendszeresen a Mentse, aki tudja (az életét) főhősnője is. Ez azonban már igen távoli, szinte láthatatlan „kicsinyítő tükrözés” a filmvásznon. A Molière két keréken nem vállalkozik ennyire komoly feladatra; azt a mise en abyme tekintetében is ráhagyja a francia klasszikusra. A mizantrópban egy helyütt ez hangzik el (Petri György fordításában): 

PHILINTE
A szigorú filozófus most már túl vad.
Dührohamaidtól nevethetnékem támad.
Tudod, ahogy így elnézem magunkat,
az a Molière-darab jut eszembe,
a két testvér…

ALCESTE
Mellőzd az idétlen hasonlataidat!
 

Úgy tűnik, valóban csak tükrözni érdemes, hiszen már minden megvolt. 

 

Cézárnak meg kell halnia (Cesare deve morire) – olasz, 2013. Írta és rendezte: Paolo és Vittorio Taviani. Kép: Simone Zampagni. Szereplők: Cosimo Rega (Cassio), Salvatore Strigano (Bruto), Giovanni Arcuri (Cesare). Gyártó: Kaos Cinematografica. Forgalmazó: Vertigo Media. Feliratos. 76 perc. 

Moliére két keréken (Alceste á bicyclette) – francia, 2013. Rendezte és írta: Philippe Le Guay. Kép: Jean-Claude Larrieu. Szereplők: Fabrice Luchini (Tanneur), Lambert Wilson (Gauthier), Maya sansa (Francesca). Gyártó: Pathé. Forgalmazó: ADS Service Kft. Feliratos. 104 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11528