KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/szeptember
MAGYAR FIATALOK
• Bilsiczky Balázs: Ördögi színjáték Beszélgetés Bodzsár Márkkal
A GIALLO KEZDETEI
• Hegedüs Márk Sebestyén: Krimi és giallo A német kapcsolat
• Varga Zoltán: Rokonszenves hüllők Sergio Martino giallói
• Nagy V. Gergő: Periszkóp a nappaliban Giuliano Petrelli: Szemek a fal mögött
CHILE '73
• Lénárt András: A rend tébolya Chile ’73
FILMISKOLA
• Huber Zoltán: Betűhangolás Szinkron vagy felirat?
• Nevelős Zoltán: Magyar hangja Szinkronkészítők régen és most
CINEFEST
• Takács Ferenc: A város szerelmese Trauner Sándor (1906-1993)
• Csiger Ádám: Nincs olyan, hogy fesztiválfilm Beszélgetés Bíró Tiborral
MOZIPEST
• Sipos Júlia: A városi ember művészete Beszélgetés Dévényi Tamással
MAGYAR FIATALOK
• Kránicz Bence: Passzív ellenállás Nemzedéki közérzetfilmek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Krízisek és újrakezdések Szemrevaló/Sehenswert
• Barkóczi Janka: Minden egész Karlovy Vary
FILM ÉS IRODALOM
• Gelencsér Gábor: Drámai keretek Cézárnak meg kell halnia; Molière két keréken
• Ádám Péter: Mauriac „fekete angyala” Tékozló szív
• Bocsor Péter: Mit tudott Maisie? Henry James: Maisie tudja
• Varró Attila: Tágra nyílt szemek Mcgehee-Siegel: Maisie tudja
KÖNYV
• Zalán Vince: Hazatérőben Ember a havason. Szőts István 100
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Kossuthkifli Beszélgetés Rudolf Péterrel
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR FIATALOK
• Hirsch Tibor: Kontroll alatt Kádár-kori fiatalok

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmiskola

Szinkron vagy felirat?

Betűhangolás

Huber Zoltán

A külföldi filmek feliratozása mifelénk sohasem volt jellemző, a gazdasági válság miatt még tovább csökkent a feliratos filmek száma. Nem mindenki törődik bele a „racionalizálásba”.

A szinkron és a felirat kérdésköre a hazai filmfogyasztási szokások igen sajátos sarokpontja, melynek különleges kultúrtörténeti előzményei vannak. A szocialista filmforgalmazás mesterségesen torz viszonyai között az igényes munkával, remek színészekkel rögzített magyar szinkron pillanatok alatt egyeduralkodóvá válhatott, szinte teljesen kiszorítva a feliratozás máshol sokkal elterjedtebb gyakorlatát. Egy központilag meghatározott, mennyiségileg korlátozott kínálat esetében természetesen mindig elégséges erőforrás állt rendelkezésre ahhoz, hogy az importált mozgóképek kifogástalan minőségű szinkronnal kerülhessenek a vásznakra vagy a televízió képernyőjére. A rendszerváltással eljövő piaci nyitás, a meglóduló behozatal azonban törvényszerűen együtt járt a kiugróan magas átlagszínvonal csökkenésével, másrészt elkerülhetetlenné vált a feliratozás terjedése is. Egy új bemutató kapcsán a forgalmazók ma nagyrészt szabadon mérlegelhetik, szinkronos vagy feliratos kópiákat készítenek-e az adott filmhez. A kérdés eldöntése egy rendkívül komplex folyamat eredménye, ahol a felmerülő költségek sajnos egyre nagyobb súllyal esnek latba. 

 

Hangra nevelve 

A hazai közönség az eltelt évtizedekben annyira hozzászokott a magyarul beszélő mozgóképekhez, hogy a nagy többség egyértelműen az ilyen tartalmakat részesíti előnyben. Míg egyes országokban kizárólag a gyerekműsorokat szinkronizálják, addig a magyar közönség úgy szocializálódott, hogy a mozgóképek a saját nyelvén szólalnak meg. Ez a befogadói attitűd olyannyira bevésődött, hogy saját bevallásuk szerint sokan képtelenek egyszerre követni a képaláírásokat és a vásznon zajló eseményeket, ezért soha nem néznek feliratos filmeket. Vannak, akik kizárólag az igényes művész- és kult-filmek kapcsán fogadják el a képaláírásokat, míg mások a magyar szinkron világhírű minőségére hivatkozva választják inkább a hazai hangsávot. A közönség preferenciáit követve a televíziós csatornák gyakorlatilag mindent szinkronizálnak és az otthoni forgalmazásba kerülő filmek túlnyomó többségéhez is készül magyar verzió. Sőt, ma már a mozikban is egyértelműen visszaszorulóban vannak a feliratos vetítések.

A szinkron-függőséggel párhuzamosan ráadásul a mozik látogatottsága is évről-évre csökken, a forgalmazók ezért egyre inkább a biztosabb megtérüléssel kecsegtető magyar hangsáv mellett döntenek. A feliratozást nagyban nehezítő térhatású vetítések elterjedése mellett a neten terjedő kalóz-másolatok szintén ezt a trendet erősítik. Mivel az illegálisan készülő barkács-szinkronok minősége egyelőre nem vetekedhet a legálisan elérhető változatéval, a felirattal vagy a házilag magyarított film letöltése sokak számára nem jelent valódi alternatívát. A forgalmazók éppen ezért nagy gondot fordítanak a szinkron minőségére, sőt, néhány esetben még maguk a film alkotói is rábólintanak a választott hangokra. A tévécsatornáknál azonban egészen más a helyzet: az ipari termelés módszerei jelentősen rontják a korábban ünnepelt magyar szinkron hírnevét.

A feliratozás visszaszorulásában a hazai filmpiac egy másik kedvezőtlen sajátossága is komoly szerepet játszik. Miközben itthon a mozijegyek abszolút értékben vizsgált ára nemzetközi összevetésben is viszonylag alacsonynak mondható, addig relatív értékben (a célcsoportok keresetéhez viszonyítva) ez a szórakozási forma (is) egyre drágábbnak számít. A nézők emiatt egyre kevésbé kockáztatnak: biztosnak gondolt, bejáratott műfajok, sztárok és újabban brandek, franchise-ok mellett teszik le a voksukat, illetve olyan produkciókra váltanak jegyet, ahol a mozizás élménye valamilyen szempontból fontossá válik. A különleges hang és látvány, a hype, a közösségi élmény mellett ezek közé tartozik a szinkron is – a szélesvászon, a vetítés jelentette képélmény, illetve a mozi különleges befogadói tapasztalata a többség számára sajnos csak sokadik szempont a sorban.

A feliratos verziót preferáló potenciális nézők száma folyamatosan csökken, különösen az angol nyelvű filmek esetében, ahol a képaláírások nélküli, eredeti verzió egyre nagyobb százalékban képes lefedni a felmerülő igényeket, az itt élő külföldiek, az angolul jól beszélők számára ugyanis nem igazán fontos a magyar felirat. A digitális vetítéssel az eredeti hangsáv könnyen elérhető, a szűkülő kereslet miatt egyes forgalmazók ezért felhagytak a szinkronnal készülő sikerfilmek extra feliratozásával – míg egy másik részük továbbra is készít ilyen kópiákat, ha úgy ítéli meg, az adott filmnek van olyan célcsoportja is, aki ezt a változatot részesíti előnyben.

Családi filmek, könnyed komédiák vagy gyermekek számára készült animációk esetében természetesen rögtön kizárható a feliratozás, ahogyan egy kisebb forgalmazó vagy egy filmfesztivál is egyértelmű helyzetben van, hisz ők nem tudják vállalni a szinkronizálás magasabb költségeit. A szélesebb és sokszínű közönséget megcélzó alkotások esetében azonban más a helyzet. Az ideális megoldást nyilván az jelentené, ha a művek kétféle kópiával kerülhetnének a nézők elé, felkínálva mindenkinek a választás lehetőségét – a folyamatosan zsugorodó magyar piacon erre azonban egyre kevesebb a lehetőség. Míg egy komolyabb nézőszámot ígérő blockbuster esetében talán kifizetődő lehet mind a két változat elkészítése, a kisebb érdeklődéssel kísért alkotásoknál a forgalmazó már nem tudja felvállalni az ezzel járó extra kiadásokat. Igaz, a digitális kópiákra a képaláírásokat már nem kell ráégetni, a feliratozás fordítási költségeit sok hazai forgalmazó még így sem kockáztatja meg.

A szinkron és a felirat kérdése tehát egyre inkább egy eldöntendő „vagy-vagy” kérdéssé válik, és ma már elsősorban az igényesebb művész és midcult filmeket, illetve a nem angol nyelvű műveket érinti leginkább. A forgalmazók ekkor megpróbálják eltalálni, melyik változat illeszkedik jobban az adott filmhez, illetve az adott célcsoport elvárásaihoz. A francia és újabban a spanyol alkotásokat sokan például az adott nyelv ismerete nélkül is szívesebben nézik képaláírással, de akadnak olyan kultikus rendezők is, akikhez nem passzol a magyarul beszélő verzió. A legbonyolultabb helyzet akkor adódik, ha a film azt a cinephil közönséget célozza meg, aki kifejezetten elutasítja a szinkronos verziókat. Míg néhány forgalmazó úgy ítéli meg, erre a rétegre alapozva igenis van létjogosultsága a feliratos bemutatóknak, addig egy másik részük már a minimális megtérülés szempontjából sem tartja meghatározónak e réteg nagyságát, ezért inkább magyarul beszélő verziót készít. Bár a filmes fórumokat, blogokat böngészve úgy tűnhet, a harcos felirat-pártiak sokan vannak, a jegyeladások ezt az arányt sajnos nem igazán tükrözik. 

 

Önkéntes képaláírók 

A helyzet kínzó ellentmondása, hogy miközben a hivatalos csatornákon egyértelműen eltűnőben vannak a feliratok, az alternatív internetes csatornákon soha nem látott népszerűségnek örvendenek. Az önkéntes vagy hobbi-feliratozás a fájlcserélők hajnalán, körülbelül tíz éve indult és mára igen komoly közösséggé nőtte ki magát. A teljesen spontán, alulról szerveződött néhány száz fős magyar csoport nézők ezreit, olykor tízezreit szolgálja ki. A fordítók mellett korrektorok, nyelvi tanácsadók, gegelők (szóvicc-gyártók), szöveget kihalló „varázsfülek”, újoncokat oktatók és a technikai hátteret biztosító rendszergazdák, illetve programfejlesztők vesznek részt a munkában. Egy-egy felirat mögött gyakran komoly csapatmunka áll – és mindezt kizárólag a saját, illetve a feliratot letöltők örömére teszik. 

Az önkéntes feliratozók soha nem kívántak konkurálni a hivatalos fordítókkal, eredetileg az egész jelenség onnan indult, hogy a kult-sorozatok rajongói nem akarták kivárni, amíg a televízió műsorra tűzi a folytatásokat (ha egyáltalán megtette). Bár a kezdetek az internetes legendák homályába vesznek, az első képaláírások ikonikus sikerszériákhoz, majd hiánypótló filmekhez készültek. Ma alapvetően három tábor készít magyar feliratokat: az egyik olyan régebbi fontos réteg-filmekkel dolgozik, melyek nem kerültek forgalmazásba, egy másik csoport az újabb mozik közül válogat, illetve vannak a sorozat-fordítók, akiknek ma már a lehető leggyorsabban kell dolgozniuk.

A feliratozók általában teletextről vagy más formában hozzáférhető angol felirat alapján dolgoznak, és természetesen csak olyan esetben készül magyar képaláírás, ha még nem készült hivatalos honi verzió. Maga a mozgókép általában amerikai tévécsatornáról vagy itthon nem beszerezhető kiadványról származik, illetve számos felirat készül a különböző filmes zsűriknek, fesztiváloknak küldött példányokról jó minőségben másolt, úgynevezett screenerekhez is. Ezek jellemzően azok a midcult filmek, melyek az amerikai bemutató vagy egy-egy fontosabb fesztiválszereplés után itthon csak jelentős késéssel kerülnek bemutatásra. A nem hivatalos feliratok közül egyedüliként talán ez érinti kifejezetten érzékenyen a forgalmazókat, hisz ebben az esetben a két fogyasztói csoport szinte teljesen egybeesik – a mozi extra élménye pedig sajnos nem mindig ellensúlyozza az ingyenes hozzáférés csábítását.

A megkérdezett hobbi-feliratozók mindegyike komoly sorozat- és filmrajongó, sőt, némileg meglepő módon sokan közülük kifejezetten szinkron pártiak, csak épp a szeretett szériához vagy mozihoz nem készült szinkron. Nagy többségük pontosan egy-egy konkrét film vagy sorozat kapcsán került kapcsolatba a fórumokon és kapcsolódó oldalakon szerveződő közösséggel, sokan puszta rajongásból, esetleg nyelvtanulás, nyelvgyakorlás céljából vágtak bele. Vannak természetesen unatkozó tinik és éppen ráérő kismamák is, az alkalmi fordítóktól eltérően azonban a kemény mag jellemzően már legalább 4-5 éve, egyetem vagy állás mellett, szabadidejében készít feliratokat, és kifejezetten az igényes magyarításra törekszik. Arra a kérdésre, hogy származott-e valaha bármilyen anyagi haszna ebből a hobbiból, határozott nem volt a válasz – azt azonban mindenki kihangsúlyozta, hogy az elvégzett munkából számtalan előnye származott. Néhányan így tanultak meg angolul vagy jutottak sokkal magasabb szintre, mások a barátaiknak szereztek örömet, esetleg bedobtak egy általuk szeretett filmet vagy szériát a köztudatba. Volt olyan is, aki arra a legbüszkébb, hogy a halláskárosultak jelentős része e feliratok segítségével sokkal több filmhez férhet hozzá.

Az inkognitóban választott felhasználói név hírneve, a köszönőlevelek korántsem annyira fontosak azonban, mint annak a kreatív alkotói tevékenységnek az öröme, melyet egy valóban jó felirat elkészítése jelent. A fordítók a lehetőségekhez mérten megkísérlik a saját stílusukkal gazdagítani a képaláírásokat, illetve különösen büszkék arra, ha egy karakter szókincsét, beszédmódját sikerül frappánsan visszaadni. Egy-egy poén, bonyolultabb szóvicc vagy becenév találó átültetését a fórumokon gyakran komoly tanácskozások előzik meg, a találó megoldásoknak nagy elismeréssel adóznak. Egy-egy presztízs-sorozat fordítása egyébként is komoly megtiszteltetés, de ebben az esetben az elvárt tempó is egyre gyilkosabb: egy Trónok harca epizód esetében már másnap reggel ott a felirat, ami korán kelést és megfeszített hajnali munkát jelent.

Bármennyire is fontosak azonban a fenti motivációs tényezők, mindezek mit sem érnének a kialakult közösség élménye, az így létrejövő kapcsolatok nélkül. Bár sokan a földrajzi távolság miatt csak virtuálisan érintkeznek, természetesen vannak találkozók és összejövetelek is, így ma már sokan személyesen is ismerik egymást, illetve jó barátok lettek. A kemény mag rendszeresen szervez programokat: a közös sörözések előtt nem ritkán például moziba mennek vagy DVD-ket néznek. A jelenség legérdekesebb vonása éppen az, hogy a fordításon keresztül azonos érdeklődésű emberek találtak egymásra, és nemcsak igen komolyan megszervezték önmagukat, de az évek alatt valódi közösséggé kovácsolódtak. 

 

Új korszak 

Az önkéntes feliratozók spontán kialakuló társasága élesen szemlélteti a markánsan átalakuló befogadói szokásokat. A digitális korszakváltás lehetőségeivel, az egyre könnyebben elérhető eszközökkel párhuzamosan egyértelműen megjelent egy olyan réteg, aki már nem passzív fogyasztója a szolgáltatott tartalmaknak, hanem azt a saját igényeihez igazítja. A hobbi-fordítók komoly rajongók, akik a feliratok készítésén keresztül aktív részeseivé, alakítóivá válnak a szeretett filmnek vagy sorozatnak – és ezért hajlandóak komoly időt és energiát áldozni. Az alkotás, a kreatív beavatkozás öröme a kialakult kapcsolatokon keresztül bontakozik ki teljes valójában: a cselekvő mozgókép-fogyasztás közösségi eseménnyé válik.

A szinkron és a felirat elsőre egyszerűnek tűnő kérdése szorosan összefügg a korábbi néző szokásokkal, a csökkenő bevételekkel, az illegális másolatok terjedésével, a megváltozó befogadói attitűdökkel, és így áttételesen a mozi jövőjével is. Míg a forgalmazók egyre inkább kényszerhelyzetbe kerülnek és egyértelműen a szinkron felé mozdulnak, a keményvonalas rajongók gondolkodás nélkül kiszolgálják a saját igényeiket, és eközben egy markáns szubkultúrát is létrehoznak. A legszebb nyilvánvalóan az lenne, ha a két oldal valamilyen módon egymásra találna, ez a lehetőség azonban számtalan kérdőjelet rejt magában. Ma még képtelenség megjósolni, lehetséges-e hosszútávon egy olyan fenntartható gyártói modell és egy olyan jogszabályi környezet, mely képes hatásosan kiaknázni az aktívabb befogadók kreatív energiáit is. Egy dolog azonban biztos: akár illegális, akár nem, aki inkább feliratosan szeret mozgóképeket nézni, egyre többször kénytelen az önkéntes fordítók munkáját használni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11531