KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/szeptember
MAGYAR FIATALOK
• Bilsiczky Balázs: Ördögi színjáték Beszélgetés Bodzsár Márkkal
A GIALLO KEZDETEI
• Hegedüs Márk Sebestyén: Krimi és giallo A német kapcsolat
• Varga Zoltán: Rokonszenves hüllők Sergio Martino giallói
• Nagy V. Gergő: Periszkóp a nappaliban Giuliano Petrelli: Szemek a fal mögött
CHILE '73
• Lénárt András: A rend tébolya Chile ’73
FILMISKOLA
• Huber Zoltán: Betűhangolás Szinkron vagy felirat?
• Nevelős Zoltán: Magyar hangja Szinkronkészítők régen és most
CINEFEST
• Takács Ferenc: A város szerelmese Trauner Sándor (1906-1993)
• Csiger Ádám: Nincs olyan, hogy fesztiválfilm Beszélgetés Bíró Tiborral
MOZIPEST
• Sipos Júlia: A városi ember művészete Beszélgetés Dévényi Tamással
MAGYAR FIATALOK
• Kránicz Bence: Passzív ellenállás Nemzedéki közérzetfilmek
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Krízisek és újrakezdések Szemrevaló/Sehenswert
• Barkóczi Janka: Minden egész Karlovy Vary
FILM ÉS IRODALOM
• Gelencsér Gábor: Drámai keretek Cézárnak meg kell halnia; Molière két keréken
• Ádám Péter: Mauriac „fekete angyala” Tékozló szív
• Bocsor Péter: Mit tudott Maisie? Henry James: Maisie tudja
• Varró Attila: Tágra nyílt szemek Mcgehee-Siegel: Maisie tudja
KÖNYV
• Zalán Vince: Hazatérőben Ember a havason. Szőts István 100
TELEVÍZÓ
• Szabó Dénes: Kossuthkifli Beszélgetés Rudolf Péterrel
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR FIATALOK
• Hirsch Tibor: Kontroll alatt Kádár-kori fiatalok

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Minden egész

Barkóczi Janka

A 48. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon Szász János filmje, A nagy füzet nyerte el a fődíjat.

Az életműdíjas Travolta szikrázó mosolya, a fesztivál logójának végtelent formázó perfekcionista nyolcasa, Oliver Stone hibátlanra polírozott beszéde a zárógálán, Karlovy Vary ékszervárosa, akár egy felrázható játékgömb hópihék nélkül – szinte tökéletes díszletei a gondtalan idillnek. Könnyű kézzel felskiccelt vázlatok a vásznon, derűsen oldott hangulat a moziteremben. A boldog békeidők jóhiszeműségén, amely éppúgy omlik el a vetített filmeken, mint a környezeten, mégis átsejlik jónéhány erőszakkal háttérbe kényszerített, megoldatlanul erjedő probléma. A fürdővilág hamisítatlan monarchia-hangulata átalakulóban, az ingatlanok jelentős részét már felvásárolták az Oroszországból érkező pénzemberek, akik a tanult kapitalizmus lendületével kaptak itt erőre. A fesztivál szekcióinak moderált visszafogottsága – tematikában és kiállításban egyaránt – szintén a válság óvatos esztétikáját sugározza, így nem csoda, hogy Szász János nagyobb lélegzetű világháborús adaptációja, A nagy füzet, végül kiütéssel győzött a Kritályglóbuszért folyó versenyben. Sem Ben Wheatley különdíjas minimalista szituációs történelmi szatírája, a különben kissé zavaros A Field in England, sem a fagyos Kanadából érkező, egy kisközösség drámáját tisztességesen, de némileg érdektelenül bemutató Bluebird (Lance Edmands, 2013), de még a csehek favoritjának, Jan Hřebejknek házassági kisokosa (Líbánky, 2013) sem tudott ehhez elég mesés, elég szép és elég felszabadító lenni.

Szász feldolgozása egy nyers, erős szöveg finomra hangolt, talán túlságosan is kifinomult megközelítése. A világháború borzalmai elől vidéki nagymamájukhoz menekített tizenéves ikerpár zord történetét Agota Kristof Trilógiájának katonásan őszinte írott mondataiból Haneke operatőre, Christian Berger, valamint Molnár Piroskához, Ulrich Thomsenhez, vagy éppen Ulrich Mattheshez hasonló nagyformátumú színészek fordították vászonra. A film olykor zavaró túlzásai ellenére is fajsúlyos vállalkozás lett, amely erősen eltért a mezőny általános hangvételétől. 

 

Rianások 

Jonathan Franzen, a kortárs amerikai próza fenegyereke az új évezred beköszöntével jelentette meg nagyhatású regényét, a Javításokat, amely egy középosztálybeli család történetén keresztül modellezi a halmozódó balsors privát dinamikáját és az elrontott életek megjavítására tett kísérleteket. Karlovy Vary filmjei az idei szezonban igazán példaszerűen hozzák a franzeni mintát: átlagemberek munkálkodnak bennük átlagos életük korrigálásán, amely önhibájukból, vagy még inkább valamiféle generációról generációra szálló terhes örökség részeként, a régmúlt egyik immár beláthatatlan pillanatban félresiklott. Lázadásuk nem túl látványos, de azért nem is sodródnak csak úgy az árral. Büszkék minden eredményre, még akkor is, ha ezek csak látszólagosak, és érdemben végül kevéssé viszik őket előre. A világ legtávolibb pontjain élnek és a legváltozatosabb stratégiákkal rendelkeznek, így a róluk szóló elbeszélések műfaji klímája is különböző. Mediterrán vígjátéktól hideg északi tragédián át délszaki road movie-ig mindenféle történettel találkozunk, amelyek egyaránt a világ egységesnek és szilárdnak hitt felszínét széttördelő rianásokról mesélnek. Hiányzik a teátrális háborúskodás, a bukás sosem hirtelen és látványos, de az esélyegyenlőtlenség, a szegénység, az erőszak szolid kultúrája, vagy éppen a hétköznapi jogtiprás alattomos gyilkosként veszélyeztet minden egzisztenciát.

A versenyszekció legüdébb darabja A pap gyermekei (Svećenikova djeca, 2013) Vinko Brešan szexvígjátéka egy festői horvát sziget parányi falucskájában játszódik, melyet a rohamosan csökkenő születésszám miatt a kihalás réme fenyeget. Az ifjú és túlbuzgó helyi pap, hogy elejét vegye hívei fogyatkozásának, kreatív megoldást talál a helyzet kezelésére: a nyáj két elhivatott bárányával, az egyszeri trafikossal és a gyógyszerésszel, az isteni rendelésben bízva sorra kilyuggatják a forgalomba kerülő óvszereket, hogy ezzel biztosítsák az utánpótlást, amely település fennmaradásához szükséges. A történet sokáig őszintén nevetteti a közönséget, de végül mégis felemás érzéseket kelt, mert mögötte a pedofíliától a finom iróniával kezelt nacionalista hevületig egyéb súlyos témák is megbújnak. Kisemberekről szól az a hasonlóan különleges, de merőben más hangvételű film is, amelyet az üzbég származású Jusup Razykov jegyez, és amely ebben az évben a FIPRESCI filmkritikusainak díját vihette el. A Szégyen (Styd, 2013) drámája egy fagyos orosz katonai kolónián összezárva élő asszonyközösség kínjainak különböző stádiumait tárja fel, amelyet a távoli tengeralattjárón szolgáló férjek bizonytalan sorsa támaszt. A nyomasztó szocreál környezetben, ahol a maga fizikai valójában sem a tengeralattjárót, sem a férjeket, sem a remény legkisebb jelét nem találjuk, lassan eluralkodik a pánik, és ahány nő, annyi módszer kerül a kezelésére. Ki a spiritualitáshoz fordul, ki feladja, ki a múltban kezdi keresni a szerencsétlenség okait, kikerülni azonban már nem tudják a rájuk mért és menthetetlenül bekövetkező csapást.

A Közép- és Dél-Amerikából érkező filmek ezzel szemben, és az illedelmesen elfojtott kelet-európai pszichózisoktól igencsak eltérő módon, egy nyíltan és sokkolóan brutális társadalom virágkoráról adnak hírt. Az erő szava itt mindenek felett áll, az emberi jog mint olyan, alapvetően értelmezhetetlen. Igazán lírai esszenciáját adja ennek a félelmetesen burjánzó közegnek többek között a mexikói-spanyol gyártásban készült La jaula de oro (2013), amelynek rendezője, Diego Quemada-Diez, a forgatás előtt nyolc hosszú évet töltött azzal, hogy az Egyesült Államok határa felé igyekvő szerencsétlen latínók álmait és esélyeit tanulmányozza. A keserű tapasztalatokból levont tanulságot végül három guatemalai származású gyerekszereplő köré szőtt balladai történetben meséli el, ahol még a kölykök ösztönös bajtársiassága sem ad okot bizakodásra a kivándorlóktól zsúfolt vonattetők, kőszívű emberkereskedők, és végeláthatatlan prérik világában. A sorsukkal küzdő fiúk (és a kiválóan instruált amatőr szereplők) pandant-filmje a Carlos Reygadas egykori asszisztense által rendezett, a Horizontok programból kiemelkedő Heli (Amat Escalante, 2013). A mexikói drogsztori egy család nem éppen természetes úton való szétesését vázolja egy meglehetősen túlreagált félreértést követően. A címszereplő Heli (Armando Espitia) elkeseredett küzdelmet folytat a maffia által elrabolt kishúga megmentéséért, miközben ellenfelei a legváltozatosabb kínzásoknak vetik alá. A kendőzetlenül ábrázolt fizikai fájdalom, de még inkább a fizikai fájdalom látványához szokott gyerekarcok közönye olyan elementáris erővel sikít a vászonról, hogy a sokk a vetítés után is sokáig kíséri a nézőt. 

 

Női stratégia 

A kegyetlen társadalom szorításából kitörni vágyó mindennapi hősök legjobb példáját, a retrospektív válogatásban vetített klasszikus kurd darabokon túl, mégis egy arab filmben, a hatalmas közönségsikert arató Wadjdában fedezhetjük fel. Ez a történet több szempontból is igazán különleges: a gyöngyvásznon csak nagyritkán feltűnő Rijád városában forgatták, rendezője az első ilyen mesterséget űző nő Szaúd-Arábiában (ahol, tegyük hozzá, férfi direktorból sincs éppen rengeteg), kivitelezésében pedig messze elüt a térségben megszokott, harsány és túljátszott, főleg bollywoodi hagyományből építkező moziktól. Haifaa al Mansour filmje e helyett Vittorio De Sica és a legkifinomultabb iráni iskola nyomdokain halad, mégis sajátos módon, a jellegzetes csípős arab humort sem nélkülözve állítja pellengérre a tradícióiba bezárkózó ország fojtogató légkörét. Wadjda, a tízéves kislány mit sem szeretne ugyanis jobban, mint egy biciklit, amellyel végre legyőzhetné az őt versenyre hívó baráti fiúcskát. Kívánsága nem tűnik éppen eget rengetően komplikáltnak, kivéve egy olyan országban, ahol a szebbik nem képviselőit nemhogy autót vezetni, de még kerékpározni sem engedik. A renitens kamasz ezért végső elkeseredésében úgy dönt, hogy a saját pályáján győzi le az ellenséget, és makrancos fruskából hirtelen hitbuzgó Korán-recitátorrá válik, hogy a legszebb szavalónak járó pénzjutalomból önállóan vehessen kétkeréknyi szabadságot magának. Al Mansour alkotásának legnagyobb erénye, hogy a megkapó szépséget egyesíti a bölcs iróniával, okosan belátva, hogy ez az a beszédmód, amely a leginkább inspirálója lehet a fejlődésnek.

Wadjda módszerét korábban már nem kisebb személy, mint Stanisław Lem is megelőlegezte, akinek regényéből a Libanoni keringőt jegyző Ari Folman készített adaptációt az élőszereplős és animációs film előzőleg pedzegetett kombinálásával. A Kongresszus (The Congress, 2013), Robin Wright és Harvey Keitel félig valóságos, félig rajzolt közreműködésével, barokkos fantáziafutam az örök ifjúság titkáról, amelyet a lenyűgöző látvány mellett leginkább a töményen filozofikus mondanivaló jellemez. Robin, a sci-fi hősnője, kiöregedett hollywoodi sztár, aki egykori hírneve maradványait egy különleges kezelés segítségével szeretné megőrizni. A titokzatos Miramount cég segítségével elkészítteti digitális alteregóját, amelyen többé nem fog az idő, és amely éppen olyan, mint amilyenné ő maga mindig is válni kívánt. Az ideállal való egyesülésnek azonban súlyos ára van, a tökéletlen világ, és benne a hibátlannak látott, de a valóságban szintúgy tökéletlen szeretteink elvesztése. Amikor a színésznő szembesül ezzel a szükségszerűséggel, dönteni kényszerül: a határtalan animált jövőt vagy a nagyon is véges evilági létet választja. Bár a film atmoszférája itt korántsem sikerült olyan drámaira, mint a rendező korábbi kultmozijában, a delikát hangulat és a fajsúlyos, meglehetősen kurrens mondanivaló ezt a darabot is igazi cinefil csemegévé avatja. 

Ahogy a Karlovy Varyban idén vetített filmek többségében, a Kongresszusban is elsősorban női nézőpontból, finom empátia gyakorlásával diagnosztizálhatók leghelyesebben a világ aktuális problémái. A látszólagos egység szabad szemmel nehezen látható repedéseit ilyen stádiumukban elsősorban intuícióval és türelemmel lehet lokalizálni. Míg a kurrens kérdésekkel váratlanul szembesülő férfiak pánikolnak és meglehetősen kétesélyes megoldásokon törik a fejüket, addig ezekben a helyzetekben valahogy még mindig a nők maradnak a leginkább higgadtak és életképesek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/09 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11537