KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
   2013/október
MAGYAR MŰHELY
• Baski Sándor: A halál angyalai Isteni műszak
• Zalán Vince: Történelem az ablakunk alatt Gyarmathy Lívia: A tér
ODESSA-DOSSZIÉ
• Géczi Zoltán: Köd utánam A nácivadász filmek
• Schubert Gusztáv: A halál fuvarosa Hannah Arendt
REAGAN ÉS HOLLYWOOD
• Andorka György: Végjáték A Reagan-korszak Hollywoodja
• Békés Márton: Elnökszerep Ronald Reagan Superstar
IDŐKÉP
• Varró Attila: A gépeken túl Időutazás és melodráma
• Andorka György: Goldberg-variáció időutazásra Találmány
• Sepsi László: Időkerekek Hajsza a győzelemért
ÚJ RAJ
• Varga Zoltán: Taps a sötétben James Wan démonológiája
ULRICH SEIDL
• Ruprech Dániel: Köztük a kötél Beszélgetés Ulrich Seidllel
FESZTIVÁL
• Barotányi Zoltán: Valamit visz a víz Éltető Víz Fesztivál
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Repedések – Budapesti etűdök Beszélgetés Almási Tamással
FILM / REGÉNY
• Bocsor Péter: A kifordított személyiség Irvine Welsh: Mocsok
• Roboz Gábor: Szorul a hurok Jon S. Baird: Mocsok
KRITIKA
• Baski Sándor: Kizökkentő szerelem Adèle élete – 1-2. fejezet
• Margitházi Beja: Illegális élet Epizód egy vasgyűjtő életéből
MOZI
• Zalán Márk: Templom a dombon
• Barkóczi Janka: Barátunk, Superman
• Vincze Teréz: Arthur Newman világa
• Kránicz Bence: Köszönöm, jól!
DVD
• Pápai Zsolt: A 42-es
• Benke Attila: Akira Kurosawa Testőr-filmjei
• Czirják Pál: Élni
• Czirják Pál: A kopár sziget
• Soós Tamás Dénes: Svindlerek
KÖNYV
• Kelecsényi László: Irány Irán Vincze Teréz: Szerző a tükörben
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI
MAGYAR MŰHELY
• Pályi András: „Nem félni semmitől” A nagy füzet

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Odessa-dosszié

Hannah Arendt

A halál fuvarosa

Schubert Gusztáv

A XX. század legnagyobb filozófusnőjét olvasva másképp gondolkodunk diktatúráról, népirtásról és lelkiismeretről.

Trotta filmje úgy indul, mint egy akciódús kalandmozi. Autóbusz közeledik a rosszul megvilágított, néptelen úton, leszáll róla egy szikár, aktatáskás férfi, a sötétben két fiatalember leteperi és betuszkolja a közelben várakozó teherautóba. 1960. május 11.-én, Buenos Aires külvárosában a Moszad ügynökei elfogták a legkeresettebb náci háborús bűnöst, Adolf Eichmannt. A kémfilm azonban itt abba is marad, az SD zsidó ügyekkel foglalkozó alosztálya rettegett vezetőjének biográfiája pedig el sem kezdődik. Gyalázatos tettei adják ugyan a történet kiindulópontját, de nem ő a főhős és címszereplő, hanem egy filozófus, Hannah Arendt, aki megpróbálja megfejteni az emberi ésszel felfoghatatlant, a nácik hidegvérű és iparszerűen megszervezett tömeggyilkosságát. Eichmann kezéhez ugyan nem tapadt vér, de sorsdöntő szerepe volt 6 millió zsidó meggyilkolásában. Eichmann volt a halál fuvarosa. Ő szervezte meg az Endlösung, a „végső megoldás” lebonyolítását.

Hannah Arendt maga is Eichmann áldozatává lett volna, ha a nácik elől Franciaországba nem menekül. A balsors még egyszer utolérte: Észak-Franciaország német megszállása után zsidóként internáló táborba zárták, de sikerült amerikai vízumot szereznie, megmenekült a deportálástól és a biztos haláltól. Amikor hírét vette Eichmann elfogásának, arra kérte a New Yorker főszerkesztőjét, küldje Jeruzsálembe, hogy tudósíthassa a magazint Eichmann peréről. Arendt addigra már világhírű filozófus és társadalomtudós, a XX. századi diktatúrák elismert szakértője (A totalitarizmus gyökerei, 1951), de mint írta, „hús-vér valójában még sohasem látott náci háborús bűnöst”. Amikor a tárgyalóteremben szemtől szembe került Eichmann-nal, a hatás valóban drámai volt, csak épp ellentétes érzést váltott ki, mint amire Arendt számított. Eichmann személyében nem a Sátán testesült meg, a vádlott köré épített üvegketrec nem egy vérszomjas fenevadat kerített körbe (az üvegfal inkább őt védte a zsidók dühétől, mint a film egyik szereplője mondja), épp ellenkezőleg: az Endlösung logisztikájának megtervezője és legfőbb koordinátora szürke, jellegtelen hivatalnok benyomását keltette a filozófusnőben. A „gonosz banalitása” meglepte Arendtet, s jóllehet a kifejezés csak ritkán szerepel a perről írott könyvében (Eichmann Jeruzsálemben, 1963), állítása gyökeresen megváltoztatta a nácizmusról alkotott képet. Azóta is sokan és sokszor kritizálták, sőt támadták Arendt tézisét, de az tény, hogy könyve megjelenése után nem lehetett többé ugyanúgy írni a Holokausztról. Trotta filmjének legnagyobb értéke, hogy feleleveníti a jeruzsálemi tudósításokat követő ádáz vitát, és persze, az sem mellékes, hogy felhívja a figyelmet a nálunk csak szűk körben ismert Hannah Arendtre. A New York-i zsidó értelmiségi diaszpóra tagjai, köztük Arendt régi jó barátai (mint Hans Jonas), elfordultak Arendttől, mert a „gonosz banalitását” úgy értelmezték, mint Eichmann felmentését, de legalábbis bűneinek enyhítését. A nácikkal – kényszerűségből és jóhiszeműen – együttműködő zsidótanácsok éles kritikája pedig a filozófia és politika-elmélet iránt kevéssé érdeklődőknél is kiverte a biztosítékot. Arendt, a „zsidóság árulója”, a „náci lotyó”, gyalázkodó levelek és telefonhívások tömegét kapta. A védelmezőiben sem lehetett sokkal több öröme, volt, aki azzal mentegette, hogy bedőlt Eichmann-nak, aki a tárgyaláson tudatosan kisebbítette saját szerepét a zsidók tömeges legyilkolásában. Többek közt azzal érvelt, bírái nem képzelhetik, hogy a náci államapparátus egy olyan kis részlege, mint a Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) IV-D-4 ügyosztálya ekkora ügyben dönthetett (pedig így volt, a jellegtelen kódszámok, az eleinte még ártatlannak tűnő rengeteg mozaik- és betűszó – Gestapo, SD, SS – mind az álcázás része volt, éppúgy, mint az „Arbeit macht frei!” felirat a haláltáborok kapuján – a szemfényvesztés mindig is a nácizmus leghatásosabb praktikái közé tartozott), másrészt tagadta (Tárgyalástól ítéletig című önéletrajzában is), hogy antiszemita lenne, és valaha is gyűlölettel gondolt volna a zsidókra. Mi lett volna, ha gyűlöli őket?

Egyik monográfusa szerint Arendt „jó helyen keresgélt, csak rossz példát választott Eichmann személyében”. A „gonosz banalitása” tézis legárnyaltabb kritikáját történetesen Heller Ágnes írta, szerinte – jogosan – különbséget kell tenni a gonoszság fokozatai között, a „gondolattalanság” a kis fogaskerekek sajátja, olyanoké, mint Rosenzkrantz és Guildenstern (Hamlet csalfa barátai), a nagy bűnösök, mint III. Richárd, mindig tudatában vannak bűnüknek, már csak azért is, mert a radikális (határtalan) gonoszság tudatosan a visszájára fordítja a „jóság” hitelveit: a „ne ölj!” helyébe az ölés parancsolata lép. Eichmann állandóan visszatért arra, hogy parancsot teljesített (ebben nem volt egyedül, a nürnbergi per majd mindegyik vádlottja ezzel védekezett), csakhogy ő ezt nem felmentésért esedezve mondta, hanem magyarázatképpen. Hogyan szeghette volna meg a Führernek tett esküjét illetve a német államapparátus hivatali fegyelmét. Eichmann maga mentsége mégiscsak megerősíti Arendt teóriáját. Eichmannban a tökéletes bürokrata ágyazott meg a tökéletes népirtónak: mintha előzőleg birkákat hajtott volna a vágóhídra, ugyanolyan szenvtelenül szervezte meg a zsidók deportálást Auschwitzba és a többi megsemmisítő táborba. Eichmann nem a zsidókat gyűlölte, a munkáját szerette. A megszállottságig. Bármiféle érzelem (gyűlölet vagy szeretet) csak megzavarta volna a tökéletes munkavégzésben. Indulatot, haragot, dührohamot igazából az váltott ki belőle, ha valaki a tökéletes munkában akadályozta: olyankor a feljebbvalóival is habozás nélkül szembefordult. Amikor Himmler 1944 nyarától visszafogta a deportálásokat (mert remélte, hogy ennek fejében a nyugati hatalmak elfogadják – titkos – tárgyalópartnerüknek), Eichmann egyenesen Hitlerhez fordult Himmlerrel szemben. Amikor Horthy visszafordíttatott egy Auschwitzba indított szerelvényt, dührohamot kapott, de pár nappal később a transzportot csak azért is eljuttatta a halálgyárba. (A magyar zsidók kiirtásában játszott szerepéről idén jelent meg rendkívül alapos tanulmány – Kádár Gábor-Vági Zoltán: A végső döntés). 

* 

Egy filozófus élete ritkán kalandregény, vagy ha mégis az, a gondolkodói státusnak nemigen van hozzá köze, Margarethe von Trotta viszont „a gondolkodás aktusát akarta filmre venni”, filozófia horrort forgatott, amelyben a gondolkodás nagyszerű képessége kerül szembe a „gondolattalanság” szörnyűségével. Szörnyű – mert nem emberi: a tudás almája tett bennünket emberré. Az emberiség ősanyja történetesen a jó és rossz tudásának fájáról szakaszt. „A „gondolattalanság” tehát nem csupán a ráció, hanem az erkölcsi érzék hiányát is jelenti. „Filozófiai horror” – ilyen műfaj sajnos nincs, vagy ha van, hát kevéssé filmszerű. Hiába az izgalmas jellemek, és a nagyszerű színészek – az Arendtet játszó Barbara Sukowa, a bajban hűségével és szarkazmusával erőt adó barátnője, a kitűnő regényíró és esszéista Mary McCarthy (Janet McTeer) – a filmnek nincs meg az a jól ácsolt szerkezete és lankadatlan feszültsége, ami az ellentétes gondolkodásmódok, világképek összecsapására épülő klasszikus mozikat (Aki szelet vet, 12 dühös ember) jellemzi. Talán a film végi tantermi jelenet az egyetlen, mikor is Arendt egy nyolc perces nagymonológban megvédi téziseit a Bard Kollégium diákjai és az őt kirúgni szándékozó dékán előtt. Trotta filmjének legnagyobb érdeme, hogy hatására kézbe vesszük a Totalitarizmus gyökereit vagy az Eichmann Jeruzsálembent.

Arendt korszakos felfedezése abban állt, hogy a fasizmus nem pusztán néhány szadista vagy elmeháborodott szörnyeteg műve, hanem a társadalom és a személyiség súlyos defektusa. Eichmannt perbe kell fogni, és el kell ítélni (Arendt egyetértett Eichmann kivégzésével), de nem hihetjük, hogy a háborús bűnösök likvidálásával a fasizmus egyszer és mindenkorra eltűnik. Lehet, hogy Eichmannt illetően Arendt tévedett, de a „gonosz banalitásának” létét a 90-es évek mikrotörténelmi kutatásai (Christopher R. Browning: Ordinary Men…, 1992, Daniel Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners, 1996) bebizonyították, a háborús bűnök elkövetői többnyire egyszerű és normális németek voltak, akikből az agymosás és a háborús körülmények kiölték a lelkiismeretet. Ha viszont a fasizmus nem a múlt ködéből előcsörtető mesebeli szörnyek, vagy testrabló földönkívüliek műve, hanem a megvezetetett és gyűlöletre nevelt kisembereké, akkor a német (magyar, japán, olasz…) társadalom fekete dobozát kell átvizsgálnunk.

A társadalom mindig is veszélyes üzem volt, de a XX. században ért veszélyessége csúcsára. Az ipari forradalom és a modern állam nélkül a fasizmus nem lett volna lehetséges. És a holokauszt sem. A centralizált adminisztráció, a termelést, fogyasztást, egyáltalán a mindennapi életet radikálisan átformáló szabványosítás, a milliónyi kartotékadat, a tömegközlekedés logisztikája, az ipari tömegtermelés – mind-mind ihletője és eszköze lett a „végső megoldásnak”, védtelen milliók megalázásának és iszonyatos kínhalálának. Eichmann nem utolsósorban ennek a bürokráciának teremtménye és pusztítóan tökéletes csúcsragadozója.

Az antifasizmus paradox módon sokáig a fasizmus logikája szerint gondolkodott, a kollektív bűnösségben és a „végső megoldásban” (értsd: a nácik kiirtásában). Súlyos tévedés volt, most fizetjük meg az árát. Arendtet olvasva nem csodálkozhatunk a fasizmus újjáéledésében. A nácizmus ott lapul a mindenható, ellenőrizetlenül szabadjára engedett államban és a vakon engedelmes állampolgárban. Legutóbb Timur Vermes szatírája figyelmeztet (Hitler 60 évnyi tetszhalál után feléled Berlinben, és médiasztár lesz belőle), a fasizmussal szemben sohasem szerezhetünk teljes védettséget. Arendt filozófiája mindenesetre ellenszérum.

A formális szabályok kényszeres, vakbuzgó betartására Gideon Hausner (a per főbírójának könyve – Ítélet Jeruzsálemben – ugyancsak ajánlott olvasmány a film nézőjének) hoz apróságnak tűnő, de tökéletesen jellemző példát: egy alkalommal tévedésből hat szelet kenyeret adtak be Eichmann cellájába, aki meg is ette mindet. Amikor az őr megkérdezte tőle, ezentúl hatot hozzanak-e, Eichmann így válaszolt: „Ó, nem. Két szelet tökéletesen elegendő. De ha hatot adnak, meg kell ennem mindet.” Életrajzában írja: „Az engedelmesség volt az életeszményem.” A pokolba vezető legvéresebb út is erényekkel van kikövezve.

 

HANNAH ARENDT (Hannah Arendt) – német, 2012. Rendezte: Margarethe von Trotta. Írta: Pam Katz. Kép: Caroline Champetier. Zene: André Mergenthaler. Szereplők: Barbara Sukowa (Hannah Arendt), Axel Milberg (Blücher), Janet McTeer (Mary McCarthy), Julia Jentsch (Lotte), Ulrich Noethen (Hans Jonas). Gyártó: Heimatfilm / Amour Fou Luxembourg / MACT Productions. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 113 perc. 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11553