KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/november
KENNEDY-FILMEK
• Andorka György: Camelot legendái Kennedy-filmek
SVÉD ZSÁNER
• Roboz Gábor: Testkereskedelem Call Girl
• Vajda Judit: Hideg nyomon Camilla Läckberg krimik
• Hegedüs Márk Sebestyén: Vörösben, sárgában, feketében A svéd giallo
BALKÁN EXPRESSZ
• Forgács Iván: Lépéshátrányból lépéshátrányba Horvát film
TRENDVÁLTÓK
• Csiger Ádám: Stáb nélkül lázadó Robert Rodriguez
• Pernecker Dávid: Egyetemi évek Don Hertzfeldt
WEB-MOZI
• Karkus Zsolt: Csatornaváltók nemzedéke YouTube vs. Televízió
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Tapasztalat és emlékezet között Krónika – újranézve
WEB-MOZI
• Kránicz Bence: Reformkonyha Chili vagy Mango
KLIPMÁNIA
• Szabó Dénes: Robot a kamera mögött Daft Punk klipek
FESZTIVÁL
• Barkóczi Janka: Tabuk Cinefest
MOZIPEST
• Sipos Júlia: Budapest retró Beszélgetés Papp Gábor Zsigmonddal
MAGYAR MŰHELY
• Sárközy Réka: A krónikás humánuma Sára Sándor: Krónika
TELEVÍZÓ
• Margitházi Beja: Menekülő (út)vonalak Felsőbb parancs
KRITIKA
• Baski Sándor: Greta és a város Frances Ha
• Nevelős Zoltán: Egy nehéz nap odafenn Gravitáció
DVD
• Pápai Zsolt: A Kelet
• Géczi Zoltán: Onibaba
• Pápai Zsolt: Gyula vitéz télen-nyáron
• Czirják Pál: Brazil
• Soós Tamás Dénes: Élni és meghalni Los Angelesben

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Balkán expressz

Horvát film

Lépéshátrányból lépéshátrányba

Forgács Iván

A délszláv háború őrületében a függetlenség demokratikus szellemiségét a horvát filmben is elmosta a nemzeti szabadságharc ideológiája.

A posztszocialista közép- és kelet-európai filmgyártásoknak annyira hasonló fejlődési vonala, annyi párhuzamos vonása van, hogy az ember a közhelyesség érzésétől szenved, mikor országról országra számba veszi őket. Most épp a horvátokról lesz szó. Persze lehet, hogy néhány olvasó épp velük kapcsolatban hall valamit a térség filmművészetéről. De a többieknek egy játékot ajánlok: Takarják le az alábbi bekezdéseket, próbálják meg maguktól kitalálni a kérdésekre a választ. Sikerülni fog.

Nos, milyen helyzetbe került a horvát film költségvetési bázisa az utolsó húsz évben? Igen, az állami támogatás többszörösére csökkent.

Milyen illúziók voltak a stúdiók privatizálásával kapcsolatban? Helyes, kezdetben mindenki azt remélte, hogy a producerek érdekeltté válnak népszerű, a közönséget visszacsalogató, nyereséges filmek gyártásában. De mi derült ki? Természetesen az, hogy hát ez a piac elég kicsi, jelentős külföldi forgalmazásra semmi esély, így továbbra is az állami támogatás teremtheti meg a szükséges anyagi feltételeket.

Hogyan alakult a horvát filmek nézettsége a mozikban? Igen, a közönség elfordult tőle, de illik reménykedni, hogy a televízióban jelentős a nézőszámuk.

Milyen pályán tudnak mozogni a filmművészeti törekvések? Az alacsony költségvetés pályáján, a fesztiválokon, filmheteken, art hálózatokban. Minimalista eszközökből kell elővarázsolni valamilyen izgalmas művészi világot. Sok tehetséges fiatal jelentkezik, de sikeres bemutatkozás esetén is nehéz a továbblépés.

Mik az utóbbi húsz év jellegzetes, megkerülhetetlen társadalmi problémái, szellemi irányzatai, amelyek még szociális érzékenység nélkül is beszivárognak a filmekbe? Létbizonytalanság, elszegényedés, munkanélküliség, újgazdag réteg, korrupció, a múlt átértékelése, kereszténység, nacionalizmus.

Hát, nagyjából ennyi lenne a kötelező anyag a „Poszt-szocialista közép- és kelet-európai filmművészet általános jellemzői” tantárgyban. Lépjünk is túl rajta, és próbáljunk inkább sajátos mozzanatokat, értékeket keresni a mai horvát filmben.

 

*

 

A horvát filmkultúra legtöbb specifikus vonása a szocialista Jugoszlávia sajátos politikai rendszerében, kulturális irányításában gyökerezik. Az önigazgatási modell meghirdetése jelentős liberalizálást, decentralizálást jelentett a film területén is. A stúdiók áttértek az önelszámolásra. A támogatás nem közvetlenül a kulturális minisztériumból érkezett, a rendelkezésre álló pénz erősen függött a produkciók jegybevételétől, a külföldi eladásoktól, komoly anyagi hasznot jelentettek a koprodukciók. Az akkori Horvátországban még a tévé-előfizetések egy részét is visszaforgatták a filmgyártásba. Igaz, az ideológiai kötöttségektől így sem sikerült teljesen megszabadulni, és a bevételek egy jelentős százaléka a filmstúdiók vezetőinek zsebében landolt.

További fontos sajátság volt a többi államszocialista ország rendszeréhez képest, hogy az alkotók nem kerültek státuszba, hanem konkrét filmekre szerződtek, s nyitott volt előttük bármely köztársasági stúdió. A horvát film egyik első remekművét, A kilencedik kört (Deveti krug, 1960), amely először foglalkozott mélyebben a helyi zsidóüldözéssel és az usztasa mozgalommal, a kor szlovén mestere, France ©tiglic rendezte.

Ezek után fölmerülhet a kérdés, érdemes-e a jugoszláv korszakban horvát nemzeti filmgyártásról beszélni. Igen, méghozzá nem csupán a tagköztársaságok számára biztosított autonómia jogi, szervezeti keretei miatt. A jugoszláv film egységessége látszólagos, ami éppen annak a pozitívumnak köszönhető, hogy a köztársasági kultúrák nem csak nemzeti hagyományaik mentén határozhatták meg magukat – ami a szovjet tagállamokban igen jellemző volt –, hanem egyenrangúan szólhattak hozzá a jelen társadalmi problémáihoz is, modern szellemi áramlatokat teremthettek. Talán csak a macedón kultúra kereste ekkor a múltban, a népi hagyományokban saját identitását.

Az általános témák, az egyetemes filmművészet közös hatása ellenére sok egyedi vonás látható a jugoszláviai horvát filmkultúrában. A szerbiai radikális, provokatív, „fekete hullámos” tónusokkal szemben a horvát alkotásokat több költőiség, erősebb stilizáltság, hagyományosabb európai intellektualizmus, olykor spekulatív elvontság, esztétizált formabontás jellemzi. Talán nem véletlen, hogy legmarkánsabb eredményeit az animáció területén, a zágrábi iskola alkotásaiban érte el. A játékfilmgyártásban is termettek ugyan olyan jelentős, filmnyelvi kísérletezésre, cizellált lélekábrázolásra képes rendezők, mint Vatroslav Mimica (Hétfő vagy kedd, 1965), Lordan Zafranović (Megszállás 26 képben, 1978) vagy Rajko Grlić (Csak egyszer szeretünk, 1981), de egyikük sem tudott olyan átütően eredeti hangot megütni, mint Aleksandar Petrović, Duąan Makavejev, Emir Kusturica.

 

*

 

A horvát film az ország függetlenné válásával került igazán a közép- és kelet-európai filmgyártások standard, keserves fejlődési pályájára. Most is volt azonban egy meghatározó, igaz, tragikus sajátosság: a délszláv háború élménye a tőle elválaszthatatlan, szélsőségekbe hajló nacionalizmussal. Lényegében a rendszerváltás specifikus formájáról van szó, amelyet előre vetítettek a jugoszláv politikai elit ellentétei. A tagköztársaságok vezetői mindig úgy értékelték, hogy kevéssé tudnak beleszólni a belgrádi centrum döntéseibe, ezért hatalmukat nemzeti szinten igyekeztek biztosítani, ősi etnikai szembenállások élesztgetésével. Semmi garanciájuk nem lehetett arra, hogy előnyös anyagi és hatalmi helyzetbe kerülnek egy egységes, de Szerbiából irányított rendszerváltással. Csak a függetlenedéssel biztosíthatták be magukat, aminek ára az lett, hogy átalakulás demokratikus céljait és szellemiségét elmosta a nemzeti szabadságharc ideológiája. A háborús katasztrófa ezt természetesen a végletekig erősítette. Nem csoda hát, ha a kulturális élet is a politika harcos nemzeti narratívájának csapdájába került.

A kilencvenes években, Tudjman Horvátországában is a térségre jellemző nacionalista revizionizmus és klerikalizmus uralkodott. A hivatalos ideológia azt közvetítette, hogy a horvátok a háború áldozatai, akiket a szerbek sanyargatnak, a nyugatiak meg cserbenhagynak. Az állam ennek terjesztését várta el a filmgyártástól is, amelynek támogatását a Kulturális Minisztérium alá rendelte. A másik finanszírozási csatorna az állami televízió lett. Hiába készültek azonban nagy számban az áldozati szerepet történelmi perspektívába helyező, a múltba visszavetítő propagandisztikus filmek – ilyen volt például az Itt az idő (Vrijeme za… – Oja Kolar, 1993) vagy a Szűzanya (Bogorodica – Neven Hitrec, 1999) –, illusztrativitásuk miatt senkihez sem tudtak utat találni. Se a liberálisoknak, se a nacionalistáknak nem tetszett a nemzet bennük felvázolt áldozati szerepe.

A film területén, hagyományos többségük miatt tudtak a demokraták gyorsabban reagálni a helyzetre. 1997-ben megszületett a korszak legnagyobb filmsikere, a Hogyan kezdődött el a háború (Kako je počeo rat na mom otoku), melyet rendezője, Vinko Breąan hamarosan egy újabb szatirikus vígjátékkal a Tito marsall szellemével (Marąal, 1999) egészített ki. Ezek a művek elsők között tartottak a régióban görbe tükröt az egész társadalom elé az átalakulás folyamatában, feltárva az összefonódásokat a múlt és a jelen hangadói között, leleplezve a képmutató jelszavakat és az emberek manipulálhatóságát.

Breąan két munkája nagyon komoly kibontakozási lehetőséget, vezető szellemi szerepet ígért a horvát filmnek a térségben. A „romános” kiugrás mégsem következett be, aminek részben a 2000-es kedvező politikai fordulat, az ellenzék hatalomra jutása az oka. Fölerősödött az ország demokratikus konszolidációja, ezért úgy tűnt, egy csomó kínos kérdés lekerülhet a napirendről. Az audiovizuális területről 2007-ben törvényt fogadtak el, a Horvát Audiovizuális Központ megalakulásával decentralizálódott a támogatási rendszer. A filmgyártás az aktuális társadalmi problémák felé fordult, amiben komoly szerepe volt az egymás után jelentkező fiataloknak. Ők tudtak igazán kreatívan megbirkózni az alacsony költségvetés korlátaival. Igyekeztek zárójelbe tenni a háborús következményeket, és már közvetlenül a rendszerváltás lényeges szociális és lelki traumáira összpontosítottak. Mindez azonban a kelet-európai artfilmek általános trendjeihez jelentett közeledést. Megjelentek a térség kamaradrámáinak jól ismert, lepusztult közegei, lecsúszott társadalmi rétegei, bűnözéssel, droggal, másságot jelképező devianciákkal fűszerezve. A Karlovy Varyban díjat kapott Itt (Tu – Zrinko Ogresta, 2003) epizódfilmes szerkezetben villant fel öt változatot a békés életbe való visszatérés keserveiről. A Szép halott lányok (Fine mrtve djevojke – Dalibor Matanić, 2002) két leszbikus egyetemista lány sorsát, kitaszítottságát ábrázolja a szegénység külvárosi világában, ahol lakást bérelnek. A Dinnyejárat (Put lubenica – Branko Schmidt, 2006) hőse egy drogfüggő háborús veterán, aki embercsempészet során megment egy kínai lányt, gondját viseli, s végül leszámol a helyi csempészbandával. A Bocs a Kung Fuért (Oprosti za kung fu – Ognjen Sviličić, 2004) pedig egy Németországból a falujába terhesen visszatérő lány konfliktusát meséli el patriarchális szemléletű apjával, aki férjet akar keresni neki, s teljesen eszét veszti, mikor kiderül, hogy az újszülöttben ázsiai vér is csörgedez.

Két ellentétes stílusú filmet mindenképpen érdemes kiemelni ebből a sorozatból. Arsen Anton Ostojić debütálása, az Az a csodálatos spliti éjszaka (Ta divna splitska noć, 2003) a fekete-fehér képi stilizáció bravúros megoldásaival kapcsol össze három vaskosan fekete humorú történetet a történelem lenullázását szimbolizáló Új Év ünnepén. Ognjen Sviličić Arminja (2007) pedig a hagyományosabb kisrealizmus remeke. Egy apa felviszi fiát Boszniából Zágrábba, hogy vegyen részt egy német filmprodukció castingján. Közben szinte minden pénzét elkölti a szállodára, pár napig úgy próbál élni, mint régen. A kétségbeesett kiszolgáltatottság erőszakosságával küzd fia sikeréért, szinte kiharcolja a meghallgatást. A stáb érdeklődését nem kelti fel Armin harmonikázása, de epilepsziás rohama megrázza őket. Dokumentumfilmet csinálnának róla, mert azt hiszik, a betegség a háború következménye. Az apa azonban elutasítja az ajánlatot. Mély értelmű, megható, finomságokra hangolt, biciklitolvajos film, amelynek azonban ma sajnos kevés esélye van, hogy gyorsan utat találjon a nézőkhöz. Túl csendes érzelmességgel tárja fel, hogy az embereknek elegük van abból, hogy áldozatnak, egy egzotikusra vadult vidék csodabogarainak tekintsék őket. Azt szeretnék ismét megmutatni, mire képesek.

A horvát intellektualizmusra azonban most sem volt igazán kíváncsi a világ. Ezúttal elsősorban a Boszniából érkező friss hangok kiabálták túl. 2001-ben Danis Tanović megcsinálja a Senki földjét (No Man’s Land), négy év múlva pedig Jasmila ®banić a Szerelmem, Szarajevót (Grbavica). Talán nem túlzás azt állítani, hogy a két nemzetközi siker évekre új nyomvonalat jelölt ki a délszláv filmgyártásban. Összekapcsolta az önvizsgálat és a megbékélés témáját, méghozzá egyfajta neojugoszláv szinten. A megbékélés ugyanis nemcsak indulatoktól mentes egymás mellett létezést, hanem megújuló együttélést jelent az ide kapcsolódó filmekben. Ezt erősíti, hogy egyre szélesebb délszláv koprodukciókban készülnek.

A horvát filmesek nem reagáltak időben erre a felhívásra. A jugoszláv korszak nagy egyénisége, Rajko Grlić ugyan 2006-ban elkészíti a nagy sikerű Határátkelőt (Karaula), de az hangütésében, témájában Breąan vígjátékaihoz áll közelebb, a szövetségi állam felbomlásával, s nem a későbbi háborúval foglalkozik. Horvátországban is megérett persze az idő a tragikus események átértékelésére. A háborús bűnök napfényre kerülése után nem lehetett tovább az áldozati szereppel takarózni. És az évtized végén a horvát film is kitermelte az önvizsgálat és bűnbánat megrázó alkotásait.

Az Élők és holtak (®ivi i mrtvi – Kristijan Milič, 2007) és a Feketék (Crnci – Goran Dević, Zvonimir Jurić, 2009) nemzeti önkritikája, mítoszromboló nacionalizmus ellenessége semmiben sem marad el a sorozatban születő szerbiai és boszniai filmekétől, sőt, bizonyos értelemben radikálisabb, kíméletlenebb is azoknál. Szüzséjük egyaránt egy kis csapat akciója köré épül. A Feketék a hatvanas évek „fekete hullámára” és a mai román filmek világára emlékeztető minimalista eszközökkel dolgozik, s egy naív újonc szemével vezet be a harcot hirdetők elembertelenedő világába. A fekete egyenruhás, usztasákat idéző csapat nem engedelmeskedik felettesei parancsainak, elhagyott boltokat foszt ki, városlakókat kínoz meg bázisa sötét alagsorában. Az Élők és holtak a thrillerek hatáselemeivel teremt nyomasztó feszültséget, és ki is bontja a történelmi párhuzamot. Egymásba fonva jelenít meg két történetet, az egyik az usztasákról, a másik a boszniai háború horvát egységeiről szól.

Mindkét film atmoszférikusan is érzékelteti, hogy a nacionalizmus a pusztulás világa. Mégsem sikerült jelentős nemzetközi elismerést kivívniuk. Leváltak a divattrendről, amennyiben túl komolyan vették a nemzeti önvizsgálat, a horvát bűnök feltárásának feladatát, s megfeledkeztek a megbékélés, a régió népei összetartozásának hirdetéséről. Őszinte, keményen ítélkező nemzeti alkotások maradtak.

Azóta már megkezdődött a „felzárkózás”. De még nem született meg az a horvát képlet, amely érdemben gazdagítani tudná a háborúra reflektáló neojugoszláv trendet. A formai bravúrjai, eredeti látásmódja miatt említett Arsen Anton Ostojić csak színtelen, frissen tanult népiességgel tudott a Halima útjában (Halimin put, 2012) elmesélni egy valós eseményeken alapuló történetet egy muzulmán asszonyról, aki a háborúban megölt nevelt fiának maradványait szeretné azonosítani, de ehhez fel kell keresnie a gyerekéről etnikai ellentétek miatt lemondó anyát, és rávennie arra, hogy adjon vért a szükséges vizsgálathoz. Persze biztos lesz még több próbálkozás. Mindenesetre az utóbbi évek jelentősebb filmjei, mint például a Metasztázisok (Metastaze – Branko Schmidt, 2009) vagy a Levél apunak (Pismo ćaći – Damir Čučić, 2012) arra utalnak, hogy a horvát film jelenleg a társadalmi lét- és tudatproblémák valóságközeli, minimalista stílusú ábrázolásában jeleskedik. Úgy, ahogy azt Közép-Európában kell.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11656