KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
   2014/július
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Elvesztett illúziók A magyar politikai film korszakai – 1. rész
• Hegedüs Márk Sebestyén: Holt ügyek Miért rosszak a magyar krimik?
ÁLLATI ELMÉK
• Forgách András: Lili és Hagen Fehér Isten
• Sepsi László: Borzasztó természet Állathorror
• Csiger Ádám: Rossz nevelés Samuel Fuller: Fehér kutya
FEMME FATALE
• Pápai Zsolt: Kleopátra lánya Százéves a femme fatale
• Zsubori Anna: Freud a Disney-kastélyban Demóna
DIVATMOZI
• Tüske Zsuzsanna: Yves Saint Laurent Divat-vásznak
• Varró Attila: Divatképek és Nagyítás Fotós-montázs
LENGYEL FILM
• Zalán Vince: Öt nem könnyű darab Krzysztof Zanussi
• Pályi András: Ki vagy? Lengyel Filmtavasz
HÖLLERING
• Kelecsényi László: Höllering a Hortobágyon Beszélgetés Szekfü Andrással
• Szekfü András: A puszta meséje Passuth László és a Hortobágy-film
FESZTIVÁL
• Varga Balázs: Eszköztelenül Wiesbaden - goEast Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Filmhangok vegyeskarra Linz – Crossing Europe
• Mátyás Győző: A tabuk ellen Krakkó
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Apokalipszis, mindig Hiroshi Sakurazaka: A holnap határai
• Kránicz Bence: Továbbélők Doug Liman: A holnap határa
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: A kánon joga Gelencsér Gábor: Eredendő máshol
HATÁRSÁV
• Szabó Dénes: Szerepjáték tárgyakkal Beszélgetés Szöllősi Gézával
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Szuperhősök, labdával Futball és reklám
• Pernecker Dávid: Szilíciumláz Mike Judge: Szilícium-völgy
KRITIKA
• Sepsi László: A deviancia varázsa Frank
• Barotányi Zoltán: Első fokon Ítélet Magyarországon
• Vajda Judit: Őserdők hősei Volt egyszer egy erdő; Amazónia
MOZI
• Barkóczi Janka: A pokol kapujában
• Jankovics Márton: Meteora
• Vajda Judit: Csillagainkban a hiba
• Margitházi Beja: A pap gyermekei
• Kránicz Bence: X-Men: Az eljövendő múlt napjai
• Sepsi László: A tengerre várva
• Huber Zoltán: Istenek kalapácsa
• Csiger Ádám: Már megint lakótársat keresünk
• Andorka György: Hogyan rohanj a veszTEDbe?
• Varró Attila: Kavarás
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Európa visszatér PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lengyel film

Lengyel Filmtavasz

Ki vagy?

Pályi András

A huszadik Lengyel Filmtavasz bővelkedett az identitásdrámákban.

 

Ida szelíd apácapillantása a mellette álló végzet asszonyára siklik, a véreskezű sztálinista ügyészre, aki éltes kora ellenére is csupa érzéki sugárzás. „Ki vagy?” – kérdi. Ekkor már hosszú percek óta beszélgetnek. A novíciát (Agata Trzebuchowska), aki háborús árvaként került az apácakolostorba, ott nevelkedett, az örök fogadalom letétele előtt rendi elöljárója küldi el egyetlen élő rokonához, a nagynéni Wandához (Agata Kulesza), hogy az életre szóló döntés előtt megtudja, amit meg kell tudnia. „Zsidó vagy. Zsidó apáca vagy” – ez a nagynéni első szava. Paweł Pawlikowski Ida című filmje – amely a tavaly őszi gdyniai lengyel filmfesztiválon elnyerte az Arany Oroszlánt – a hatvanas évek Lengyelországában játszódik, Ida eddigre érik felnőtté, Wanda viszont 1956 után már elvesztette hatalmi kulcspozícióját. Így hát beülnek a nagynéni autójába, együtt vágnak neki, és még meg is találják egy elfekvőben azt a lengyel parasztot, aki Ida családját bújtatta, majd baltával agyonverte őket. A paraszt fia az áldozatok maradványait is kiássa, hogy a két nő egy zsákban elvigye az ország túlsó végébe, és az elhagyott zsidó temetőben saját kezűleg bekaparja a csontokat a családi sírba.

Újabb leszámolás a lengyel–zsidó múlt vétkeivel, máig érzékeny sebeivel? A rendező tiltakozik, épp ellenkezőleg, őt a hatvanas évek Varsójához fűzik erős érzelmi szálak, amelyet „minden surmósága és provincializmusa ellenére átitatott a minden lehetséges optimizmusa” – fejtegeti Newsweek Polska hasábjain –, vagyis „a jazz, a pop, az űrutazás, a Beatlesek, az autóstop, a hosszú haj”. Tudniillik az 1968 utáni antiszemita-értelmiségellenes kampány idején a tizennégy esztendős Pawlikowski szüleivel elhagyja az országot, és Londonban nő fel, azt pedig, hogy atyai részről zsidó származású, ő is csak utólag, apja halála után deríti ki. És valóban, ez a film távolról sem célozza meg a történelmi számvetést, Pawlikowski a két nő identitásdrámájára koncentrál, annál is inkább, mert – nem is oly bonyolult áttétellel – nyilván a sajátjáról vall benne. Tudjuk róla, hogy Oxfordban irodalmat és filozófiát tanult, harmincéves fejjel kezdett dokumentumfilmeket forgatni a BBC kötelékében, már első nagy játékfilmje, Az utolsó menedék (2000) után a kritika az egyik legtehetségesebb angol filmrendezőt sejti benne, a Szerelmem nyarára (2004) aztán meg is kapja az angol Oscart, a Brit Filmakadémia legjobb brit rendezőnek járó díját. Ő viszont egyre inkább érzi, hogy nem ugorhatja át a saját árnyékát, filmjeiben egyre több lengyel munkatársa van, és az Ida már odahaza készül lengyel filmként. A francia és a brit filmművészeten nevelkedett rendező – Ryszard Lenczewski kamerájával, aki már a Titkok Párizsban (2011) idején is alkotótársa volt – képi világában ezúttal tudatosan hivatkozik a lengyel filmiskola klasszikusaira, nem beszélve a fekete-fehér technikáról, az álló kameráról, az ötvenes években használt 1,37:1 formátumról. „Az is lehet lengyel, akinek ereiben egy csepp lengyel vér sem folyik” – állítja. Hősnője ugyanis végül a kolostort, azaz (felvett) lengyel identitását választja, ami legalábbis paradoxonként cseng a brit rendezőként indult lengyel–zsidó Pawlikowskitól. Neki, úgy tűnik, épp e paradox látásmód a lényeg.

Pörös Géza a tavalyi gdynai fesztiválról küldött tudósításában (Filmvilág 2013/12.) már utalt rá, hogy miután a lengyelek „átalakították, majd finomra hangolták a filmkultúra teljes intézményrendszerét”, várható volt, hogy „a fiatal tehetségek folyamatos belépése előbb-utóbb megtermi gyümölcseit”, magyarán az erős fesztiválmezőnyből előre sejthettük, hogy a budapesti Lengyel Intézet által idén immár huszadszor megrendezett Lengyel Filmtavasz kínálata az átlagnál erőteljesebb lesz. Az azonban, hogy e filmszemlének a Pawlikowski-féle „ki vagy?” mintegy fő gondolati vonala lesz, csak a Művész mozi vetítésein derült ki. Látszólag puszta érdekesség, de jellemző hogy az előző szemle meglepetésfilmjét, az Imagine-t, amelyről tavaly már írtam (Filmvilág 2013/7.), úgyszintén egy filozófus-rendező, Andrzej Jakimowski készítette. A film ráadásul időközben az HBO csatornán is lement A képzelet ereje címmel, sőt rendhagyó módon közkívánatra idén újra bekerült a programba, hisz igazi, lélegzetelállító belső nyomozás ez a személyiség határait illetően. Jakimowskit a képzelet felszabadítása érdekli – az exkluzív lisszaboni vakok intézetében Ian a tárgyakról visszaverődő hangok segítségével tanítja tájékozódni a vak gyerekeket – Pawlikowkit Ida manipulálatlan, tiszta hite, és a kettő nincs is oly távol egymástól, mint hinnénk. Mindketten a személyiség irracionális, rejtett dimenziójára figyelnek.

Ennél sokkal prózaibbnak tűnik Maciej Pieprzyca Mateuszának drámája. Az Élni jó megtörtént esetet dolgoz fel, a fogyatékos Mateusz se beszélni, se járni nem tud, mégsem „növény”, aminek az orvosok diagnosztizálják, hanem értelmes lény. Ezt akarja megrendítő erőfeszítéssel magának és a világnak bebizonyítani, amivel közel két órára egyszerűen rabul ejti a nézőt. Dawid Ogrodnik, aki az Idában az önazonosságát kereső novícia alkalom adta szerelmi partnere, itt mondhatni virtuóz módon, technikailag, lélektanilag, sőt orvosilag is hitelesen fogyatékossá válik, ami egyúttal rendezői bravúr. Pieprzyca, akinek ez a második nagy játékfilmje, a maga elszánt optimizmusával és életigenlésével hamisítatlan közönségfilmet kerekít e polarizált identitásdrámából, amelyhez alig sikerült producert találnia – amiről a bemutató után maga számolt be. Ettől egyedi, különleges siker az Élni jó, noha tematikusan persze megvoltak az előzményei, mint a Szkafander és pillangó (Julian Schnabel, 2007) vagy az Életrevalók (Olivier Nakache, Eric Toledano, 2011).

Ehhez képest Małgorzata Szumowska új filmje, a Kinek a nevében?, egy homoszexuális pap vergődéséről a hivatástudat és az érzéki vágy csapdájában, hagyományos lélektani válságot idéz, ám teszi ezt annyi mentális könnyedséggel, olyan érzelmi empátiával, hogy miközben irritálóan tabusértő – különösen a katolikus Lengyelországban –, egyúttal lefegyverzően emberi és természetes lesz. Nem utolsósorban Andrzej Chyra remek Adam atya figurájának köszönhetően, akit igaz férfibarátság fűz a keze alatt érlelődő volt javítóintézeti huszonévesekhez, ám ennek megvan a maga erotikája. A papot azonban, aki egy ponton kénytelen feltenni magának a „ki vagy?” kérdését, úgy helyezik át, hogy elöljárói véletlenül sem kíváncsiak belső dilemmájára, Łukasz, a szerelme viszont utána szökik, hogy a film utolsó kockáin már a papnevelde növendékei közt lássuk viszont. Elég frivol záróakkord. Szumowska, a különc női sorsok elemzője, előző filmjében, a lengyel–francia koprodukcióban készült, nálunk is játszott Szex felsőfokon-ban az Elle magazin újságírónőjét ébresztette rá frusztráltságára, miközben az a tanulmányaikat szexuális szolgáltatás nyújtásával „szponzoráló” diáklányok esetén dolgozott; most a férfiak testi-lelki kínjai iránt mutat affinitást. És nem hagy kétséget afelől, hogy a világ ragaszkodik a maga álszent kulisszáihoz, hiába lebbentjük fel a fátylat arról, ami mögöttük történik.

Nem kevésbé identitásdráma a Papusza, Joanna és Krzysztof Krauze filmje. Bronisława Wajs (1908-1987) cigány költőnőről, akit mindenki csak Papuszaként ismert, és akinek nem mindennapi tehetségéből fakadt a balsorsa, hisz fiatalon feleségül adták egy nála jóval idősebb férfihoz, akinek patriarchális jogait ő soha nem vonta kétségbe, mégis pusztán azzal, hogy bár soha nem járt iskolába, saját szorgalmából megtanult írni-olvasni, sőt nő létére verseket írt, átlépve az ősi verbális kultúrából az írottba, megszegte az együttélés íratlan törvényeit, a közösség kivetette magából. Különösen miután Jerzy Ficowski felfedezte, lengyelre fordította és kiadta költeményeit, amiből magának Ficowskinak több babér jutott, mint Papuszának, akiről még életében, 1974-ben készült egy dokumentumfilm. A Krauze-házaspár másra vállalkozott, őket épp Papusza kettős identitása – költői és cigány mivolta –, a kettő konfliktusa, drámája érdekelte, tehát játékfilmet készítettek róla, Lengyelországban első ízben romani nyelven, ami sajátos hangsúlyt kölcsönöz vizuálisan is lenyűgöző alkotásuknak. Krzysztof Ptak és Wojciech Staroń kamerája monumentális, élő freskókat tár elénk, mindig korrespondálva a hősök megnyilatkozásaival és lelkiállapotával, egyben a letűnt vándorcigány életformát is megörökítve, ám ez mit sem von le a film társadalmi-közéleti időszerűségéből, inkább aláhúzza azt.

A huszadik Lengyel Filmtavasz láthatóan nem egyszerűen lengyel film művészi felívelését tanúsította, bár azt is, hanem érdekes módon a fokozódó közönségigényt is napjaink sorskérdéseire rákérdező, azok történelmi gyökereit firtató filmek iránt, amely úgy tűnik, vetekszik a könnyebb fajsúlyú, szórakoztató produkciók iránti kereslettel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11780