KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/február
POSTA
• Peternák Miklós: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Balassa Péter: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Jancsó Miklós: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Kósa Ferenc: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Herskó János: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Jankovics Marcell: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Schubert Gusztáv: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Lengyel László: A megőrzés láza Kordokumentum
SPIKE LEE
• Békés Pál: Én fekete vagyok, te meg fehér A Malcolm X amerikai premierjéről

• Földényi F. László: Felhőtlen álmok nyomasztó világa Német ideológiák
• Szilágyi Ákos: Privátsztálin Joszif Visszarionovics Tarzan
FESZTIVÁL
• Báron György: Don Quijote nekiront a vetítővászonnak Szaloniki
• Létay Vera: A szó Izsák szava Genf
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rossz nyelvek Meztelen ebéd
• Dániel Ferenc: A Ford T-modell Egerek és emberek
• Báron György: A befáslizás művelete Erózió
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Nincs bocsánat
• Fáber András: 1492
• Barotányi Zoltán: Komputer-kémek
• Barotányi Zoltán: Dől a le!
• Turcsányi Sándor: Egy becsületbeli ügy
• Sneé Péter: Puszta acél
• Tamás Amaryllis: Tini krimi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Joszif Visszarionovics Tarzan

Privátsztálin

Szilágyi Ákos

A történelmi Mutogatós Bácsi, széttárva a Közember, a Világtörténeti egyén, a Nyilvános Ember durvaszövésű katonaköpenyét, privátemberként mutatkozik meg – a maga pőre valójában. A Nyugatról és főleg Keletről áradó. filmek a sztálinizmus végkiárusítása keretében mind-mind a Privátsztálin mozgóképét viszik a világpiacra.

Sztálin, aki ellen Hegelnek a világtörténeti egyénről vázolt személyleírása alapján bármikor ki lehetett volna adni az általános történetfilozófiai körözést, a megtévesztésig – addig és nem tovább! – hasonlított ugyanis egy világtörténeti egyénre; Sztálin, aki pályafutása röpke két évtizede során végigjátszotta szinte a világtörténelem összes nagy zsarnokának, hódítójának, kétes figurájának szerepét – volt Julius Caesar és Cesare Borgia, volt Cromwell és Napóleon, volt Rettegett Iván és Nagy Péter, volt Lenin és Al Capone, sőt igen gyakran ő volt még a színfalak mögül megszólaló Jóisten és Sátán is, nos, ez a megtévesztő történelmi Sztálin végre-valahára elnyerte igazi, privát alakját, s annyi év után most Tarzanként tér vissza – ha nem is a Mauzóleumba, de legalábbis a kommersz tömegkultúra videópantheonjába: a képernyőkre és a mozikba. Ha egykor, még a sztálini idők Sztálin-filmjeit elemezve André Bazin joggal írhatta, hogy „a mítoszok – akár »keletiek«, akár »nyugatiak« – esztétikai szempontból egyformán működnek, és ilyenformán Sztálin és Tarzan között mindössze annyi a különbség, hogy az utóbbinak szentelt filmek nem tartanak igényt a történelmi dokumentum hitelére”, akkor ma némi elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy immáron ez a csekély különbség is tovatűnt: az egykori „keleti mítosz” is nyugati módra, tisztán esztétikailag, mint a sztár mítosza működik. Sztálin, mint a „poszt-sztálini kor” Tarzanja (egy „poszt”-ot azért, akárki volt, Sztálin is megérdemel!) hol egzotikus vademberként, hol izolált magánemberként jelenik meg (vigyázat! a kettő néha ugyanaz!) a világtörténelem dzsungelében. Nem tudjuk, az Ész Csele, a Világszellem Tréfája, avagy normális fejleményé, mindenesetre tény, hogy Bulgakov Sztálinról szőtt groteszk fantáziaképeiben a szereposztás visszájára fordult: „Tarzancsik” szerepét, amelyet az író magára osztott ki, ezzel a korabeli kutyanévvel is érzékeltetve a Gazda és az írók közötti viszony jellegét, manapság Sztálin játssza az isteni Bulgakov lábainál. Miközben – mint azt éppen egy mai dokumentumfilmből tudjuk – a „Sztálin” név – új Tarzanunk egykori száműzetésének színhelyein, Szibériában – manapság elterjedt kutyanév. Hiába, a sztárok sorsa már csak ilyen: nevük avagy névalakjuk előbb-utóbb önálló életre kél, köznévvé, márkajelzéssé, hívőszóvá, becenévvé válik, melyre például kutyák tízezrei hallgatnak.

Hegel, a lényeglátók vizionárius tekintetével még megpillanthatta a Jéna városán kilovagoló Világszellemet Napóleonban; a képernyők előtt üldögélő posztmodern ember televizionárius tekintetével már csak a Privátszellemet pillanthatja meg Sztálinban, amely egyáltalán nem is lovagol, hanem kremli irodájában és otthonában tesz-vesz, s nem a világtörténelem porondján, hanem családi körben, mintegy privátira követi el vérfagylaló tetteit. A „világtörténetileg jogosultnak és szükségszerűnek” kijáró csodálat és tisztelet nem illeti már meg e tetteket, a szörnyűnek, a bizarrnak, a normálistól eltérőnek szóló esztétikai kíváncsiság azonban annál inkább. A kommersz filmek Privátsztálinjában, a tömegkulturális mítosz sztárjában, Sztálin-Tarzanban az Abszolút Privátszellem ölt képi alakot, elhagyva vagy háttérbe szorítva, mint teljesen lényegtelent és semmist minden történelmi jelentőséget, általános tartalmat, erkölcsi szubsztancialitást. Sztálin úgy jelenik meg, mint valamiféle történelmi Mutogatós Bácsi, aki széttárva a Közember, a Világtörténeti Egyén, a Nyilvános Ember durvaszövésű katonaköpenyét, privátemberként mutatkozik meg – a maga pőre valójában. Cherchez la femme! Avagy keresd a paranoiás tébolyultat, keresd „az állatot az emberben”, keresd a „véres fallokratát”, egyszóval keress, de mindig a magánéletben keress és ne keress a történelemben, mert hiába kutakodsz, ott úgysem találsz semmit. Legalábbis semmi impozánsat, semmi érdekfeszítőt, semmi megnyerőt.

Tisztában van ezzel minden filmrendező és producer, aki a világkonjuktúra harsonahangjára a Sztálin-mítosz felé fordul, mint azt a Nyugatról és főleg Keletről áradó új Sztálin-filmek mutatják. Az HBO monstre produkciójában forgatott Sztálin (Ivan Passer rendezésével és Robert Duvall főszereplésével) abban hasonlít az olyan orosz filmekre, mint például az A belső kör (Andrej Koncsalovszkij), a Sztálin elvtárs utazása Afrikába (Iraklij Kvirikadze), a Buharin – a népellenség (Lennyid Marjagin), a Lavrentyij Berija élete és halála (Nyina Szoboljeva), hogy a sztálinizmus végkiárusítása keretében mind-mind a Privátsztálin mozgóképét viszik a világpiacra: „Tessék! Csak tessék! Itt látható a világ legnagyobb magánszörnye és a világ legkisebb történelmi személyisége! Folyvást, folyvást!” S a rendező, mint bűvész a nyulat húzza elő a kapálózó magánembert a világtörténelem varázscilinderéből.

A történelem magánőrületként, beteges vágyként, szexuális drámaként való titoktalanításához azonban olyan nézőpontra van szükség, ahonnan a történeti alak, a nyilvánosság embere eleve izolált magánszemélyként jelenik meg. Hiszen csak a nyilvános élet elképzelhetetlen néző, bíró, értékelő nélkül, csak a nyilvános ember nyitott, látható, hallható. A privátélet – természeténél fogva – zárt, nem a nyilvánosságra tartozik, csak meglesni és kihallgatni lehet. A nyilvános ember privátéletének „örök harmadikként” a szolga az önkéntelen tanúja. Éppen a szolga testesíti meg a magánélet különleges nézőpontját, amelyről Hegel oly megrovóan és megvetően ír, figyelmen kívül hagyva, hogy a szolga nézőpontja nélkül magánéletről szóló irodalom – és ma már film – nem is létezhetne: a világtörténeti egyénnek is – hisz ember –”ennie és innia kell – írja Hegel – vannak barátai és ismerősei, vannak pillanatnyi érzései és felindulásai. Ismert közmondás, hogy senki sem hős a komornyikja előtt; én hozzáfűztem (...) de nem azért, mert ez nem hős, hanem azért, mert amaz komornyik. Ez lehúzza a hős csizmáját, ágyba segíti őt, tudja, hogy jobban szereti a pezsgőt stb. A komornyik számára nincs hős, a hős a világ, a valóság, a történelem számára van.” A modernitásban azonban, ahol nem lehetségesek hősök („legfeljebb civilizálatlan körülmények között tűnnek fel ismét” – mondja Hegel), a komornyikban, a szolgában megtestesülő izolált privátember nézőpontja egyben a történelem – államférfiak, politikusok, történelmi események – általános és helyeselt nézőpontja is. Minthogy „a” világ, „a” valóság, „a” történelem halott, vagyis lényegileg mindenki izolált privátember, azért minden, ami „hősi” és „hősies”, puszta retorikaként, unalmas és émelyítő didaxisként hat, míg minden, ami „privát” – igazinak, életszerűnek, elementárisnak, titokzatosnak.

A privátembert a nyilvánosságban, a történelemben, a világban is a másik privátember és a privátélet érdekli. Mostantól a „világtörténeti egyénként” fellépő államférfi, a nyilvános ember nem az Általános, hanem a Különös, nem az Abszolút Szellem, hanem a Privátszellem megjelenése a világban. Végtelenül fontos, érdekes minden, ami a privátszemélyhez kapcsolódik és végtelenül érdektelen mindaz, ami az általános körébe tartozik. Az általános – mint azt a modern művészet és a kommersz tömegkultúra tanúsítja – csak negatívan, mint a magánszemélyeket letaglózó, feláldozó és kiszolgáltató Démon, mint erőszakos halál jelenik meg a privátélet horizontján. Minél modernebb egy politikus, annál kevésbé igyekszik hősnek mutatkozni és annál jobban igyekszik privátéletét politikai imázna hangsúlyos részévé tenni. Minél modernebb egy politikai élet, annál nagyobb szerepet játszik benne a közemberek magánemberként való népszerűsítése, leleplezése, kilesése, pellengérre állítása.

Sztálin azonban ízig-vérig nem-modern politikus volt, a szó modern értelmében nem is volt magánélete. Lénye – a huszadik században páratlan módon – nem hasadt szét egy izolált privátemberi és egy nyilvános közemberi létre. Az, amit egykor az Eichmann-per kapcsán Hannah Arendt írt a „Gonosz banalitásáról” éppoly kevéssé illik rá Sztálinra, mint Dzsingisz kánra, Rettegett Ivánra vagy III. Richárdra és Macbethre. Ez bizonyos nehézséget jelent mai privatizálói számára. Ha Sztálint magánemberként, privátszörnyként akarják bemutatni, ugyanúgy modernizálni kell alakját, mint – mondjuk – Julius Caesarét vagy Napóleonét. Ez ugyan képtelenség, mégis így van: a huszadik században egyetlen olyan meghatározó szerepet játszó politikusról sem tudok, akinek privatizálása – beleértve ebbe Hitlert és Mussolinit is – megkövetelné alakjuk modernizálását. A Privátsztálin filmképének megalkotói úgy hidalják át ezt az ellentmondást, hogy szó szerint a „komornyik”, a „szolga”, a „bizalmas” klasszikus figurájához nyúlnak. Két orosz filmben is kulcsszerepet játszanak Sztálin egykori „komornyikjai”: Koncsalovszkij játékfilmjében Ivan Szansin, Sztálin mozigépésze (a hitelesség és – nyilván – a poén kedvéért a filmhős prototípusát, Ivan Gansint, aki még él, Koncsalovszkij a berlini fesztiválra is magával vitte) és Szemjon Aranovics Sztálin testőre voltam című dokumentumfilmjében az őrszemélyzet egyik tagja, aki elmondja, hogy milyen is volt Sztálin „az életben”. Mondanunk sem kell, hogy a régi mondás ezúttal kétszeresen is igazolást nyer: „Senki sem hős és senki sem gazember a lakája szemében. Ennél líraibb árnyalású az a privátszempont, amit Szvetlana Allilujeva, Sztálin lánya testesít meg Passer Sztálin-filmjében, mint az életrajz fiktív narrátora, aki segít felfűzni a szovjet történelmet, a „bolsevizmus-sztorit” szülei – Joszif és Nagyezsda – tragikus szerelmének fonalára. Minden történelmi esemény, mint Sztálin – az Apa – rejtélyes privátlényének, személyes karakterének, a benne tomboló démoni szenvedélyeknek – gyűlöletnek, irigységnek, bosszúvágynak, üldözési mániának – a folyománya jelenik meg, s válik ily módon érdekessé. Ha a klasszikus szabály szerint mindenkor „a bűnözés a privát életben az egyetlen ablak, amely – szubjektívé teljesen akaratlanul – a nyilvánosságra nyílik” (Mihail Balatyin), s a privátélet ennyiben tarthat közérdeklődésre számot, akkor Passer Sztálin-filmjében éppen fordítva van: a bűnözés a történelemben az egyetlen ablak, amely a magánéletre tárul, s amely a történelmet a privátember számára figyelemreméltóvá teszi. Mondjuk, a nevezetes 1932-es ukrajnai nagy éhínség filmképei ablakok gyanánt nyílnak Sztálin és Nagyezsda Allilujeva házastársi kapcsolatára, a „szörny és a szép” öngyilkosságban kulmináló privát végzetdrámájára. Forradalom, terror, iparosítás, nagy perek, világháború – mind-mind a privátéletbe vájt ablakok, melyeken át a tomboló, szenvedő és szenvtelen szörnyetegre, erre a kolosszális méretű, összállami Gregor Sarasára esik pillantás Passer filmjében.

A „keleti” kommersz és a „nyugati” kommersz Privátsztálinja között mégis van némi különbség. Az orosz filmekben Sztálin privatizálásának még mindig jól kivehető ideologikus felhangja van: a történelmi rossz magánbűnné és magántébollyá való átalakítása egyben nemzeti önigazolást és önfelmentést jelent, a bukott „Atyaisten” magánemberként való leleplezésében pedig a becsapott „teremtmény” bosszúszomját is érezni. Ezért van az, hogy Sztálin privatizálása az orosz filmekben egyben nem-orosz jellegének, idegenségének túlhangsúlyozásához vezet: nem egy történelmenkívüli, nagyformátumú magánszörnnyel, hanem inkább az orosz történelmen kívüli kisszerű, hitvány, jelentéktelen magánféreggel állunk itt szemben. Ivan Passer és Robert Duvall Sztálinja valóban tisztán magánember, privátszörny, akinek életrajzához a történelem legfeljebb kényszerűen elhelyezett lábjegyzetként vagy éppenséggel a magánbűnök katalógusaként csatlakozik. Az orosz filmek azonban nagy előszeretettel orientalizálják Sztálin magánemberi brutalitását, vagyis a privatizálással Sztálin nem-orosz, kaukázusi, grúz, ázsiai mivoltát emelik ki. Akár sátáni, akár kaukázusi vonásokkal ruházzák is föl Sztálin történelmenkívüliségét, alakjának orosz privatizálása egyelőre még őrzi a régi istenítés és heroizálás lenyomatát. Hiszen ugyan grúz volt, de történelmi leszármazását tekintve hamisítatlanul orosz jelenség: „keletisége” a történeti Kelet-Európa, azaz Oroszország és nem a Kaukázus vagy Ázsia „keletiségére” vall.

Az ismert mondás szerint minden nagy történelmi esemény és történelmi személyiség mintegy kétszer kerül színre: egyszer tragédia, másszor bohózat formájában, hogy az emberiség vidáman váljon meg múltjától. A huszadik század végén azonban, úgy látszik, ez a megfigyelés is érvényét veszti. Sokkal inkább azt lehetne mondani, hogy minden esemény, személy – ha egyáltalán színre kerül – egyszer történelemként, másszor privátsztoriként, egyszer háborúként, forradalomként, másszor televíziós shawként, képregényként, videókazettaként, mégpedig azért, hogy az emberiség sohase váljon meg múltjától, s a történelem is a privátember „örök jelenének” része legyen. Így hát a történelmi Sztálintól sem búcsúzik az emberiség (mártsak ezért sem lesz belőle soha többé „hős”, „világtörténeti egyén”), hanem kommersz mítoszként, képregényfiguraként, karneváli maszkként, sztárként őrzi meg és kultiválja. A moszkvai Hasonmások Klubjában ma annyi Sztálin van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Sztálin életében hasonmás lenni balszerencsét vagy életre szóló megbízatást jelentett, mint azt a Sztálin elvtárs utazása Afrikába című film dublőr-sztorija is mutatja. Sztálin hasonmása lenni ma, az Abszolút Privátszellem, önmagába visszatérése” időszakában – testi attrakció, poén, látványosság. A legnépszerűbb Sztálin-hasonmás Moszkvában ma egy menekült bakui örmény, Georgij Szaakjan, aki idáig 16 filmben alakította smink nélkül Sztálint, alighanem leleményesebben mint Ramaz Cshikvadze, Alekszandr Zbrujev, Szergej Sakurov Kvirikadze, Koncsalovszkij és Marjagin idézett filmjeiben. Ő fogadta nemrég – Lenin és Berija társaságában – A politikai comics című kiállításra érkező látogatókat a moszkvai Filmmúzeumban, hogy – mint „a filmesek nagy barátja” – csokoládés bonbonokat osztogasson köztük. Ki hitte volna, hogy a Jóistent Tarzantól, a Héroszt a magánszörnytől, a Moszfilmstúdiót Hollywoodtól, a VDNH szovjet vásárát Disneylandtől, a LeninSztálin Mauzóleumot Abraham Lincoln elnök beszélő szobrától csak egy ugrás választja el. Salto mortale! Drága Joszif Visszarionovics... Tarzan, ugorjon!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 28-32. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1186