KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
   2014/október
MAGYAR HOLOCAUST
• Gelencsér Gábor: Láthatatlan történet Magyar film és a holokauszt
• Báron György: Egyszer volt... Magyar dokumentumfilmek a holocaustról
MAGYAR MŰHELY
• Harmat György: Ha a szellem szabad Első és utolsó filmek
• Varga Balázs: Hét az egyben Szabadesés
• Erdélyi Z. Ágnes: Az új hullám édes könnyűsége Beszélgetés Török Ferenccel
• Sipos Júlia: Riksaláz Beszélgetés Somogyvári Gergővel
EASTPLOITATION
• Sághy Miklós: Eastploitation Kelet-európai leánykereskedelem
• Margitházi Beja: Lassú gyors Viktória – A zürichi expressz
SÖTÉT BŰNÖK
• Baski Sándor: A lazaság romantikája Elmore Leonard bűnregényei
• Varró Attila: A negatív tér Klasszikus noir képregények
• Kovács Marcell: Az örök város Sin City: Ölni tudnál érte
• Roboz Gábor: Orvos a műtőasztalon Ray Donovan
• Sepsi László: Elveszve Európában Kétarcú január
SZÉP ÚJ VILÁGOK
• Sándor Anna: Szép új világ – ősi hagyomány Tini-disztópiák
• Jankovics Márton: Sokadik nekifutás Az útvesztő
• Andorka György: Belső űr A zéró elmélet
BACALL
• Horeczky Krisztina: A szövetséges Lauren Bacall (1924-2014)
TÖRÖK FILM 100
• Barkóczi Janka: A Zöld Fenyő örökösei 100 éves a török film – II. rész
• Kránicz Bence: Játszd újra, Semih! Török remake
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Brit szkript Edinburgh
• Kovács Bálint: A kísérlet száma Wroclaw
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Lemenni a térképről Reif Larsen: T. S. Spivet különös utazása
• Alföldi Nóra: Szelíd teremtés Jean-Pierre Jeunet: T. S. Spivet különös utazása
KRITIKA
• Báron György: A jólét peremén Két nap, egy éjszaka
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Török Ferenccel

Az új hullám édes könnyűsége

Erdélyi Z. Ágnes

Milyen lesz a Senki szigete? Októberben meglátjuk, merre megy tovább a Moszkva tér, a Szezon, a Csodálatos vadállatok, az Overnight, a Koccanás, az Apacsok, az Isztambul rendezője.

Változatos és izgalmas dolgokat nyilatkozott eddig a Senki szigetéről. Azt mondta például, hogy abszurd pesti mese. Miért abszurd, miért pesti, miért mese?

Azért szeretem mesének nevezni, mert nem sok köze van a mai magyar realitáshoz. De Budapesten játszódik, csak nem úgy, ahogy várnánk. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, nem nagyon találtam benne olyan kapaszkodót, ami konkrétan utalna az én életemre, vagy a mai fiatalokéra. Sokkal inkább egy bárhol, bármikor játszódó történet jelenik meg benne, amelynek vannak csodás elemei. Folyamatosan a véletlennel játszik a sztori, a véletlen pedig maga a csoda. Igazából behatárolhatatlan, mi is ez a film. Eleve olyan gesztussal indul, hogy két ember életet cserél. Ruhát, sorsot cserélnek, és mindjárt ott járunk, ahol minden gyerek, kamasz vagy felnőtt, amikor elképzeli, mi lenne, ha másnaptól, vagy akár a következő pillanattól a másik életét élhetné. Ezek a mesés fordulatok markánsan benne voltak már a forgatókönyvben is. Ettől az expozíciótól kezdve aztán szalad a történet, összevissza kanyarodik, fordulatok követik egymást… A gondolatmenet nemhogy a magyar realizmustól, de mindenfajta realizmustól nagyon távol van. A színekkel, a díszletekkel, a berendezéssel is olyan kulisszát akartunk adni az egésznek, ami hangsúlyossá teszi, hogy most nem arról szeretnénk beszélni, hogy milyen egy fiatal élete 2014 Magyarországában… A pénz vagy a megélhetés például ebben a történetben egyáltalán nem fontos. Ha a taxisofőrnek elfogy a pénze, akkor lop hozzá egy kicsit.

Nem lineáris a cselekmény? Inkább mozaikszerű a film szerkezete?

A linearitás nagyon messze van tőle. Igen, leginkább mozaikszerű. Többszörös párhuzamos rendszerek működnek, három-négy markáns, párhuzamos szál, néha öt-hat egyszerre. Kicsit úgy, ahogy Altmannál vagy Buñuelnél, mikor hirtelen előtérbe kerül egy epizodista, eltöltünk vele negyed órát, aztán eltűnik a filmből végleg. Kanyargós zsákutcák vannak a történetben, vissza-visszatérünk mindig a fősodorhoz, ugyanazzal a szereplővel ér véget a sztori, akivel elindult.

Sándor Pál révén találkozott Szekér András forgatókönyvével…

Igen, Sándor Pál úgy gondolta, ebből a forgatókönyvből nekem kéne filmet rendeznem. Azt mondta, olvassam el, gondoljam végig, ő szerez rá pénzt. Ne menjek Amerikába – holott éppen oda készültem egy ösztöndíjas meghívással –, hanem gyorsan forgassuk le, hiszen olcsó film, és szerinte éppen az a titka, hogy nem kell nagyon komolyan venni. Tulajdonképpen azzal keltette fel az érdeklődésemet, hogy azt mondta: ha most a hatvanas években járnánk, és annyi idős lenne, mint én, akkor éppen ilyen filmet készítene. Nem annyira intellektuálisat, mint annak idején Herskó az N.N. a halál angyalával, nem annyira moralizálót, mint amilyenek a korszak Szabó-filmjei voltak, hanem olyat, amilyeneket ő maga is forgatott akkoriban…

Nyilvánvaló, hogy új hullámos hangulatú filmeket nem nagyon kell nekem kínálgatni, mert én is azokon nőttem fel, és mindig oda nyúlok vissza… Különben is teljesen Jules és Jim-es az alaphelyzet, van benne háromszög, csak pont fordítva, két lány, egy fiú – de Chytilová is eszembe jutott közben, a Százszorszépek, vagy Otar Joszeliani filmje, az Élt egyszer egy énekes rigó – ezek lendülete, könnyedsége, könnyelműsége és pofátlansága mind benne van a Senki szigetében. Nem lehet tehát azt mondani, hogy farnehéz film lenne. Nem akar megfejtésekkel szolgálni, de izgalmas kérdéseket vet fel. Ezek úgyis mind afféle kérdezős filmek: ugyan mi van, ha a véletlenek nem voltak véletlenek? Vajon a sors játszik velünk, hogy alig egy hét alatt, amíg mindez történik, a legbanálisabb, már-már szürreális hétköznapi események oda sodorják a szereplőket, ahova? Van egy ilyenfajta rulettjáték a filmben, s míg dolgoztunk rajta, mindig arra törekedtünk, hogy találjunk még valamit, amivel játszhatunk. Néha ötletbörzének tűnhetett a forgatás.

Sok rögtönzéssel, akárcsak az új hullám idején?

Nagyon sok rögtönzéssel. Ez a produceremnek köszönhető, mert manapság a rendezőnek szigorúan tartania kell magát a forgatókönyvhöz. De Sándor Pál megmagyarázta a Filmalapnak, hogy ez most másféle film lesz, nagyon sok improvizációval. Ha azt akarják, hogy friss legyen, ne ragaszkodjanak annyira a leírt szövegekhez.

Kikkel lehetett a legjobban improvizálni?

Mindenkivel. Az operatőr, Szecsanov Martin például imádta, a színészek pláne. A főszereplő lány, Jakab Juli, aki nem is végzett színész, szerintem igazából csak improvizálni tud, azt viszont élvezi. Nem kértem, hogy szöveget tanuljon.

Hogyan választotta ki a szereplőket?

Döntő volt, hogy a három főszereplőt megtaláljam. Adva van egy megszökött menyasszony, egy kallódó kosaras fiú, meg egy taxisofőr, aki elvágyódik innen. A taxisofőr karaktere volt a legegyszerűbb: vagány, fiús nőre volt szükség, aki nagyon jól tud vezetni, szerelni, aki megoldja a problémákat, de mégis magányos. Az előző filmjeimből, színpadról ismertem Bánfalvi Esztert. Éppen kopaszra volt nyírva, mert a Nemzetiben, Alföldi-rendezésében Szent Johannát játszotta. Megkérdeztem az egyik előadás után: „Lehetne, hogy még fél évig nem növeszted meg a hajad? Mert akkor volna egy szerepem.” Miután ő megvolt, egy fiatal fiút meg lányt kellett keresnem, akik öntörvényűek és izgalmasak. Azt akartam, hogy olyan fiatalok kapjanak lehetőséget, akiknek ez jó indítás lehet a pályájukon. Legyenek nagyon összeillők, érezze a néző, hogy egymásnak valók, és bár nagyon messziről jönnek, nagyon kalandos úton közelednek egymáshoz, és végig legyen kérdéses, mennyire fognak összejönni és mennyire nem. Mohai Tamás – Moha – a fiú főszereplő, Gálffi osztályában végzett, tanítottam is, emlékeztem rá. Ismertem, de még nagyon kölyök volt, teljesen hiperaktív, mindenki félt tőle, meg azt mondták, túl szép… Ez magyar betegség: miért kéne félnie egy színésztől, ha túl jól néz ki? A lány szerepére persze rengeteg gyönyörű fiatal színésznőt végignéztem. Ismerem a főiskolásokat és a frissen végzetteket, de olyat akartam, mint Anna Karina vagy Méhes Marietta. Mindketten speciális jelenségek. A forgatókönyv ugyanis végig azzal játszik, hogy ez a kislány létezik-e vagy sem, angyal-e vagy sem, rezonőr vagy valódi szereplő – de mindenképpen más, mint a többiek. Amikor Eszter és Moha mellett döntöttem, azt éreztem, hogy Jakab Juli annyira másként létezik, mint ők, hogy az még jó is lehet. Amúgy dramaturg szakon végzett, tanítottam is az SZFE-n. Azt gondoltam, ő lesz az a különös, titokzatos jelenség, aki biztos nem fog úgy beszélni, mint a társai, hisz nem képzett színész, de nagyon okos és teljesen megbízható. Szeretem az okos szereplőket, a szemüket főleg, valahogy egész másként csillog.

Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a Senki szigete nagyon más lesz, mint az eddigi filmjei. Vagy mégis van köze valamiképpen a Moszkva térhez?

Nyilván lesz, hiszen ezt is, azt is én csináltam, ez is, az is fiatalokról szól. Csak hát a kettő között eltelt tizenöt év! Tizenöt éve készítettem, teljesen más élethelyzetben és kontextusban. Amikor az ember a saját élményeit akarja megfilmesíteni, önéletrajzi elemekkel, és maga írja a forgatókönyvet, akkor sokkal komolyabb, s talán kevésbé játékos lesz az egész. Aztán ahogy távolodik attól az életkortól, és felnőttebb szemmel visszanéz, nem azt látja például, „jaj, mennyire problémás dolog ám a szerelem!” A Senki szigete sokkal könnyedebb film, ami nem azt jelenti, hogy egyszerűbb. Hálás feladat nem saját forgatókönyvből dolgozni, alapvetően szabadabbá tesz. Hihetetlenül tudja kötni magát az ember a saját leírt béna mondataihoz. Hála istennek dolgoztam Spirótól Bereményiig sokakkal, és mindig sokkal könnyebb volt rendezni, ha nem az enyém volt a mondat. Szekér András is sokat könnyített az életemen.

Ha már az új hullámos hagyományoknál tartunk, a Jules és Jimet sem Truffaut írta.

A Senki szigetét többen az Álmodozókhoz hasonlították, Bertolucci kései új hullámos filmjéhez, ami tíz éve készült, és a párizsi diáklázadások idején játszódik. Ott két fiú egy lány a felállás, ugyanez a háromszög, ugyanez a helyzet, két-három hét egy nyáron. Ez már szinte műfaji prototípus. Az amerikaiak coming of age filmnek szokták nevezni, afféle felnövekvés-történetnek, amik közé olyan szeretettel sorolják a Moszkva teret, és mindig büszke vagyok, amikor az Álmodozások korával és a Megáll az idővel együtt emlegetik – de ezeknek tényleg megvan az az alapvető műfaji sajátosságuk, hogy végigkísérnek egy fiatalt egy történetben, miközben éppen felnőtté válik. Ez a Senki szigete hőseire is érvényes, ebből a szempontból ez a film is köthető ehhez a hagyományhoz, és innen nézve valóban hasonlít kicsit a Moszkva térhez, csak egyáltalán nem autobiografikus.

Azt is olvastam róla, hogy szuperromantikus…Végül is a Jules és Jim is az…

Manapság azért fontosak az ilyen meghatározások, hogy legyen mit írni a műsorfüzetbe. Akció? Vígjáték? Krimi? Nem! Romantikus! A Jules és Jim romantikus vígjáték, ha úgy tetszik, egy romkom, de hát ez is mutatja, milyen abszurd az ilyen műfaji meghatározás. Játék a szavakkal. Egyébként tényleg nagyon romantikus a film, ha a magyar filmes hagyományokból valamihez igazán köthető, akkor az Eszkimó asszony fázik. Utalunk is Xantusra többször, zenékkel, helyszínekkel, képekkel, már a szereplőválasztással is, és persze ott is megvan a szerelmi háromszög, ahogy sokszor Bódynál is…

A Nárcisz és Psziché nagyon romantikus…

Pontosan erre gondoltam én is, ráadásul Bódy összes filmjében megvan a háromszereplős felállás. Ugyanígy Xantusnál is. Xantus azért volt nagyon fontos a pályámon, mert nem úgy volt a tanárom, mint Simó vagy Herskó, hanem mintha a bátyánk lett volna. Nem mester-tanítvány viszony volt köztünk, hanem inkább haverság. Az olyan filmek, mint a Mész András-féle Meteo vagy az Eszkimó asszony… nekem maga a romantikus kamaszkor. Tizenhat évesen láttuk őket, és bámultuk, mik is ezek a varázslatos tündérmesék? Akkor még ilyen filmeket néztek a kamaszok a moziban…

Ha már Bódy szóba jött, a Moszkva térben feltűnik a Kutya éji dala, és az nyilván nem véletlen…

Persze, hogy nem véletlen, az a vicc, hogy Bódyból írtam a szakdolgozatomat. A Moszkva térben a „bölcsész” karakteréhez rendeltem azt a filmrészletet. Nyilván nem akartam soha, nem is tudnék olyan filmeket csinálni, mint Bódy. A Moszkva tér például szerencsére fényévekre van bármilyen Bódy filmtől. De a Bódy-hatás nagyon erősen érvényesül az Eszkimó asszonyban és a Meteóban, és ezek nyomán kicsit a Senki szigetében is. 2014-ben megpróbálunk egy ilyen, teljesen anakronisztikus filmmel előrukkolni.

A „sziget” Magyarországon sok mindent jelent…

Leginkább a szabadsággal összefüggésben. Nem az elvonuláshoz, nem az elszigetelődéshez, hanem inkább a szabadsághoz köthető… Senki szigete van az Arany emberben is, Jókainál, de a filmemben nem csak az elbújás motívuma fontos, hanem az a gondolat is, hogy hántsuk le magunkról a környezetünk, vagy a társadalom kötelékeit. Mindegyiküknek vannak konkrét vágyai, de abban közös a három főszereplő, hogy semmi mást nem akarnak annyira, mint szabadok lenni, és ha lehet, ezt az állapotot minél tovább megtartani.

Most elutazik Amerikába ösztöndíjjal, ahogyan tavaly tervezte. De mi lesz a következő filmje, hogyan épül tovább a pályája?

Van két tervem, amelyek régóta húzódnak, egyre mélyebbre kerülnek a fiókban, de még mindig van remény rá, hogy elkészíthetem őket. Közben hál’istennek folyamatosan kapok felkéréseket. Ma nem úgy van, hogy az ember kitalál valamit, és szépen építgeti az ő kis útját, hanem legtöbbször azt készíti el, amibe beleszalad. Soha nem gondoltam volna például, hogy a Koccanás egy fontos állomás lesz a pályámon. de jött Bodzsár István producer, hogy Jiří Menzel lemondta, gyorsan meg kéne csinálni, mert van rá egy kis pénz. Rengeteget tanultam belőle, és a Moszkva tér után legtöbbször a Koccanást említik velem kapcsolatban, holott három héttel a forgatás előtt még fogalmam sem volt róla, hogy megrendezem. Ezért aztán az ilyen dolgokban majdhogynem fatalista vagyok. Nyolc-tíz éve dolgozunk egy projekten, ami nagyon drága, és ebben az országban nem nagyon sietnek megvalósulni az ilyen típusú a filmek. A Delfin című sztorinkról van szó, Hajós Alfrédról, az első magyar olimpikonról. Ez szintén coming of age történet, egy tizennyolc éves srác sztorija, csak épp jó régen, 1896-ban játszódik, nagyon nagy sztori, az első olimpikonunk, ráadásul úszásban, ami a magyarok számára különösen fontos sport. Már most az jár az eszemben, hogy Amerikában mi fog a legjobban hiányozni Budapestről, és mit csinálok, majd ha hazajőve leszállok a repülőről. Megeszem anyukám rántott csirkéjét vagy rögtön elrohanok a Lukácsba úszni? Jobb volna előbb úszni, aztán jöhet a vacsora. Szóval ez nagyon drága film lenne, és a Toldi hányattatásai után az ember tizennyolcszor is meggondolja… A legolcsóbbat kell megcsinálni a lehető leggyorsabban, és Sándor Pál már most gondolkodik a közös munka folytatásán… Nekem a Hajós Alfrédről szóló film olyan, mint mostani hőseimnek a senki szigete, abban az értelemben, hogy álmodozom róla, hogy egyszer majd meglesz. De még az sem biztos, hogy arra a szigetre valóban el kell jutni valaha. Lehet, hogy addig jó, amíg csak álmodok róla…

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11933