KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
   2015/április
MAGYAR MŰHELY
• Sághy Miklós: A képzelet vasfüggönye A magyar filmek nyugat-képe
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 4. rész
• Bilsiczky Balázs: Párhuzamos valóságok Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
• Várkonyi Benedek: Kossuthkifli és forradalom Beszélgetés Fehér Bélával
TUDÓSOK A MOZIBAN: ROBOTOK ÉVSZÁZADA
• Baski Sándor: Robotmatiné A robot gyermekkora
• Sepsi László: Katarzis és aprómunka A kortárs robotika
• Pernecker Dávid: A holnap markában Futurama-sorozat
JONATHAN GLAZER
• Huber Zoltán: Tiszta kép Jonathan Glazer
• Csiger Ádám: Idegen közöttünk Jonathan Glazer: A felszín alatt
CORMAC MCCARTHY
• Pernecker Dávid: A hiábavalóság szavai Cormac McCarthy-adaptációk
• Huber Zoltán: A hűség nem elég James Franco: Isten gyermeke
FRITZ LANG
• Martin Ferenc: Fenyegető képek Fritz Lang amerikai bűnfilmjei
• Murai András: A forma hatalma Martin Ferenc: A félelem képei
• Schreiber András: Félelem és tömegpszichózis Fritz Lang Dr. Mabuse-filmjei
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Rögrealizmus Berlin
• Szalkai Réka: Aki nincs ott, lemarad Rotterdam
KÖNYV
• Roboz Gábor: Nagy falat David Cronenberg: Konzum
• Horányi Attila: Dupla R, a különc Michael Feeney Callan: Robert Redford
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Flaubert én vagyok! Posy Simmonds: Gemma Bovery
• Vajda Judit: Cherchez la femme! Anne Fontaine: Gemma Bovery
KÉPREGÉNY
• Bayer Antal: Mindennapi rajzaink Francia szerzői képregények
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Terasz kilátással Laurent Cantet: Havannai éjszaka
• Forgács Nóra Kinga: A test beszél Jean-Pierre Améris: Marie története
• Schubert Gusztáv: Örömzene Sólyom András: Fischer Iván
MOZI
• Baski Sándor: A hírnév ára
• Kránicz Bence: A tenger dala
• Barkóczi Janka: Samba
• Simor Eszter: Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család nyaral
• Csiger Ádám: Toszkánai esküvő
• Huber Zoltán: Bérhaverok
• Kovács Bálint: Üzlet bármi áron
• Margitházi Beja: A hangok
• Sepsi László: Éjszakai hajsza
• Géczi Zoltán: Focus – A látszat csal
• Tüske Zsuzsanna: A szomszéd fiú
• Varró Attila: Hamupipőke
• Jankovics Márton: Utam az iskolába
DVD
• Pápai Zsolt: Conan, a barbár (1982)
• Soós Tamás Dénes: Cha-cha-cha
• Kránicz Bence: Jenkik
• Kránicz Bence: Afrika királynője
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök: dömping és fordulópont

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Zsigmond Dezsővel

Párhuzamos valóságok

Bilsiczky Balázs

A tradíció romokban, de a jólét és a hightech elmaradt. A magyar falu sorsát csak a hagyomány és a haladás összehangolása fordíthatja jobbra.

A vidék és a paraszti élet vizsgálata mindig is egyik legfontosabb témája volt a hazai dokumentarizmusnak. A műfaj egyik legjelesebb képviselőjével, Zsigmond Dezsővel értékeltük a jelen rózsásnak távolról sem nevezhető helyzetét.

 

A témával foglalkozó filmeseink közül talán a legnagyobb tapasztalattal bíró alkotóként milyennek látod a mai magyar vidéket?


Az elképesztő szegénysége ellenére is sokszínűnek, természeti és emberi értékei miatt megtartó erőnek. Nagy kár, hogy ma a magyar vidék nem ott tart, ahol annak idején indult, amire predesztinálódott. Amikor főiskolásként először látogattunk el a számomra legkedvesebb vidék, Szabolcs-Szatmár-Bereg, szatmári, erdőháti falvaiba, egy-egy családnak volt három-négy tehene, lovai, az ólakban disznók, az udvaron aprójószágok, hatalmas termő almás és szilvás kertek – ez a helyzet majdnem az ezredfordulóig tartott.

A paraszti lét mindig is kemény és nehéz életforma volt, de ugyanakkor ez a világ, a maga nyíltságával, tisztaságával és szépségével számomra mégis többet jelentett és jelent, mint a nagyvárosi lét, és mérhetetlenül sajnálom, hogy ennek a világnak lassan vége, hiszen a falvak nagy része ma már szinte semmiben nem különbözik egy peremkerületi kertvárostól.

A Kolompok nyelvén című két részes filmemben, illetve ennek rövidített, „néma” változatában (amelyik most meghívást kapott a Mediawave versenyprogramjába) még egy igazi, falusi parasztembert látunk, akiben annyi bölcsesség van, mint a többi egyszerű szántó-vetőkben vagy juhászokban, akik több ezer éves tudományukat, kultúrájukat őrzik. Ezek az emberek lehet, hogy sokszor analfabéták voltak, de a csillagok állásából, a felhők járásából olvasni tudtak. Ez az a kultúra, aminek nagy kifutása lehetett volna, mert megvolt az a lehetőség, amely a hagyományt és a modernizmust egymás mellé rendeli, és egymással párhuzamosan működteti.


Ez lenne az ideális állapot, de kérdés, hogy ez hogyan lehetséges? Gondoljunk csak az említett filmed Gyékénykoporsó alcímű, dialógus nélküli, rövid verziójában bemutatott idős bácsira, aki – miután saját tehenei már nincsenek – egy csordák hangját, kolompját harsogó, a falvakat járó tejesautóból vesz egy palack tejet. Műtehénből, műtej, műanyag palackban: az öreg is gyanakvóan néz rá. Pedig a technika fejlődése megállíthatatlan, így az is elkerülhetetlen, hogy a kéz a kézben járó modernitás ne szivárogjon be a legkisebb falvakba, az ott élők életébe.


Egyik filmünk forgatásához Olaszországba kellett mennünk Ausztrián és Svájcon keresztül. Gyönyörű vidék volt, hegyekkel, patakokkal, legelőkkel, és az oda kihajtott állatcsordákkal. Többször megálltunk egy-egy panziónál, ezek mindegyikéhez tartozott vagy tíz-tizenkét tehén, négy-öt ló, emellett pedig egy elképesztően modern szálláshely. A gazda mindenhol főiskolát vagy egyetemet végzett ember volt, aki tökéletesen megélt a gazdálkodással összekötött turizmusból. Minden gépesítve volt, mégis a természetnek a része maradt ez az egész. Ebben a világban szembesültem azzal, hogy ezt így is lehet.

Nálunk a gazdák kényszerből eladták a teheneket, amiből hatalmas szociális probléma is lett, mert a családnak, vagy magának a családfőnek sem volt munkája, a gyerekeket nem tudták taníttatni, és még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán lesz-e mit enniük. Korábban a tehéntartás biztosította a megélhetésüket, legalább annyira, hogy fenn tudják tartani magukat. Ez után jöttek-mentek a különböző kormányok, de a pénzt egyik sem az állatok megtartására, hanem kivágásukra adta. Az emberek erre voltak ösztönözve, vagy arra, hogy eladják őket, amihez persze jöttek a történelmünkben nem ismeretlen propaganda-jelszavak, mint a „büdös paraszt”, vagy a „piszkos, büdös istálló”. Ha e helyett történt volna egy komolyabb gépesítés, illetve turisztikai szempontból is segítettek volna rendbe hozni ezeket a hihetetlenül szép vidékeket az egész Kárpát-medencében, akkor minden másképp alakul. Erős idegenforgalmi lehetőségek vannak ezeken a helyeken, de hogy ez az egész működni tudjon, ahhoz egy olyan típusú modernizmusra lenne szükség, amely egyúttal tekintettel van a hagyományokra.


A valóság ezzel szemben mégis az, hogy akiknél a kassza kulcsa van, és tehetnének ezért, inkább máshova teszik a pénzt. Mi lesz így a vidékkel, és ami még fontosabb: mi lesz így a vidéki emberekkel?


Azt tapasztalom sajnos, hogy az emberek vidéken egyre kedvetlenebbek lesznek. Kihal belőlük a munkaszeretet, várják a munkanélküli segélyt, és minél közelebb vannak a fővároshoz, annál nagyobb számban jönnek Budapestre, amivel ismét csak erősítik az ország Budapest-vízfejűségét. Mások, ezer éves hagyományokat elhagyva és felrúgva, naphosszat ülnek a kocsmákban. Ismerek olyan parasztembert, aki egy éjszaka alatt eljátszotta az egyetlen megmaradt tehenét.

Ezek az emberek lelkileg sérültek. Azelőtt megvolt a dolguk, a hajnaltól éjszakáig tartó napirend és az ebből fakadó kevés jövedelem, amire a családnak szüksége volt. Ma viszont fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek magukkal, és ami még szörnyűbb, az a fiatalok helyzete, mivel nekik már előképük sincs a hagyományos falusi életmódot illetően. Az ő helyzetük a legreménytelenebb, miközben előttük áll az élet. Nekik a modernitás nem jelent mást, mint hogy éjjel-nappal a számítógép előtt ülünk. Olyanokká válnak, mint azok az átnevelő táborokba bezárt, az internettől és a számítógépes játékoktól szabályosan megőrült kínai gyerekek, akikről nemrég kiváló dokumentumfilm is készült (NetfüggőkA szerk.).


Mit gondolsz, miért nem maradhatott meg úgy ez a tradicionális lét, hogy ezzel párhuzamosan fejlődjön is?


Nagyon egyszerű: nem kellett volna a rendszerváltást követően így belenyúlni, hanem hagyni kellett volna, hogy kiforrja magát a maga természetességében. Még a szocializmusnak is volt olyan időszaka (gondolok itt a puhább Kádár-rendszerre) amire az idős parasztok, akikkel gyakran beszélgettem, és akiket megörökítettem a Rekviem a szatmári csordákról című filmemben, nosztalgiával tekintenek vissza. Kőkeményen dolgoztak akkor is, de megtalálták a számításukat és kerestek annyit, ami az ő szerény életmódjukat anyagilag biztossá tette, sőt még félre is tudtak tenni egy kevéskét.

Nem könnyű, és egy cseppet sem idealizálható világ az övék. Az időnként odalátogató városi ember ugyan azt hiheti, hogy ez egy romantikus életmód, de aki ott él, annak ez a romantika egy nagyon kemény életformát jelent. Ezt egyébként egyre többen ismerik fel a városból érkező emberek közül is, például az a család, amely leköltözött a Zemplénbe borzderes marhát tenyészteni, és akikről a Kolompok nyelvének második része szól. Kis mértékben ugyanis megkezdődött egy folyamat, egyfajta visszafelé vándorlás a fővárosból vagy más nagyvárosokból. Kísérlet arra, hogy a sok esetben értelmiségi, városi emberek felélesszék azt a világot és azokat a hagyományokat, amelyeknek a szálát mesterségesen elvágták. Biztató, hogy ezek az emberek a maguk városi tapasztalatát és modernitását is beépítve szivárognak vissza vidékre, amiből gyakran felemás és lehetetlen helyzetek, de sok jó is származhat a hagyományok és a modernitás ötvözését illetően.


Mondanál néhány szót a már említett Kolompok nyelvéről, illetve a most készülő filmedről?


A Kolompok nyelve hangzó változata elsősorban a főszereplő Balla Bálint bácsi monológjaira épül. Később gondoltam arra, hogy milyen szép lenne, ha az öreg meg sem szólalna, csak némán tenné a dolgát, miközben a kolompok szólnak helyette – ez indokolja a címválasztást. Itt maguk a kolompok mesélik el ezt a történetet, amit az 52 perces változatban Bálint bácsi meg is magyaráz, az alcím pedig az a gyékénykoporsó, amit az öreg a tehenei eladása után fon magának.

A másik mozi (amelyet a többihez hasonlóan a Magyar Média Mecenatúra program támogat) jelenleg is készül egy gyönyörű kálváriáról híres, Veszprém megyei községben, Magyarpolányban. Nem újdonság: ebben az országban sajnos mindig megosztottság volt, és ez a beszélgetésünk fő témájába, a tradíciók és a modernitás egymás mellett élésébe is beleszólt. Valójában ennek a filmnek is ez a témája. A település az ott évről-évre eljátszott Polányi Passió miatt vált híressé. Most a falu egyik fele kitalálta, hogy ez így nem jó. Ők a jelenlegi polgármester köré csoportosulnak, aki egyébként szintén szeretne Passiót, csak újat.

Ez a szituáció is példázza, hogy mekkora romboló ereje van annak, ha az új szembemegy a régivel. De hogy ne csak a keserű oldalát emeljem ki: a film arra is felhívja a figyelmet, hogy létezik még egy falu az országban, ahol még most, az ezredforduló után másfél évtizeddel is fontosnak tartják Krisztus szenvedéstörténetének a felelevenítését. Ha összegezni kellene, azt mondanám, hogy a filmjeim egyik alaptémája az, hogyan süt át a megkerülhetetlen modernizmus a több száz évvel ezelőtti jegyeket is felmutató kultúrán át, és hogyan teremt felemás helyzeteket a folyamatos értékvesztéssel járó világ


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12125