KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
   2015/április
MAGYAR MŰHELY
• Sághy Miklós: A képzelet vasfüggönye A magyar filmek nyugat-képe
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 – 4. rész
• Bilsiczky Balázs: Párhuzamos valóságok Beszélgetés Zsigmond Dezsővel
• Várkonyi Benedek: Kossuthkifli és forradalom Beszélgetés Fehér Bélával
TUDÓSOK A MOZIBAN: ROBOTOK ÉVSZÁZADA
• Baski Sándor: Robotmatiné A robot gyermekkora
• Sepsi László: Katarzis és aprómunka A kortárs robotika
• Pernecker Dávid: A holnap markában Futurama-sorozat
JONATHAN GLAZER
• Huber Zoltán: Tiszta kép Jonathan Glazer
• Csiger Ádám: Idegen közöttünk Jonathan Glazer: A felszín alatt
CORMAC MCCARTHY
• Pernecker Dávid: A hiábavalóság szavai Cormac McCarthy-adaptációk
• Huber Zoltán: A hűség nem elég James Franco: Isten gyermeke
FRITZ LANG
• Martin Ferenc: Fenyegető képek Fritz Lang amerikai bűnfilmjei
• Murai András: A forma hatalma Martin Ferenc: A félelem képei
• Schreiber András: Félelem és tömegpszichózis Fritz Lang Dr. Mabuse-filmjei
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: Rögrealizmus Berlin
• Szalkai Réka: Aki nincs ott, lemarad Rotterdam
KÖNYV
• Roboz Gábor: Nagy falat David Cronenberg: Konzum
• Horányi Attila: Dupla R, a különc Michael Feeney Callan: Robert Redford
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Flaubert én vagyok! Posy Simmonds: Gemma Bovery
• Vajda Judit: Cherchez la femme! Anne Fontaine: Gemma Bovery
KÉPREGÉNY
• Bayer Antal: Mindennapi rajzaink Francia szerzői képregények
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Terasz kilátással Laurent Cantet: Havannai éjszaka
• Forgács Nóra Kinga: A test beszél Jean-Pierre Améris: Marie története
• Schubert Gusztáv: Örömzene Sólyom András: Fischer Iván
MOZI
• Baski Sándor: A hírnév ára
• Kránicz Bence: A tenger dala
• Barkóczi Janka: Samba
• Simor Eszter: Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család nyaral
• Csiger Ádám: Toszkánai esküvő
• Huber Zoltán: Bérhaverok
• Kovács Bálint: Üzlet bármi áron
• Margitházi Beja: A hangok
• Sepsi László: Éjszakai hajsza
• Géczi Zoltán: Focus – A látszat csal
• Tüske Zsuzsanna: A szomszéd fiú
• Varró Attila: Hamupipőke
• Jankovics Márton: Utam az iskolába
DVD
• Pápai Zsolt: Conan, a barbár (1982)
• Soós Tamás Dénes: Cha-cha-cha
• Kránicz Bence: Jenkik
• Kránicz Bence: Afrika királynője
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Szuperhősök: dömping és fordulópont

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Berlin

Rögrealizmus

Simor Eszter

A berlini filmfesztivál díjazott filmjei karcos realizmussal ábrázolták a „hitvány valóságot”.

A Berlinálét a társadalmi problémákra erősen fókuszáló, „politizáló” filmfesztiválként tartják számon. A díjazott filmek realisztikus ábrázolásmóddal, hétköznapi emberi sorsokon keresztül mutatták be korunk társadalmi problémáit, miközben nyíltan beszéltek hatalmi kiszolgáltatottságról, hitről, szabadságról és egyenjogúságról.

 

 

Hitvány valóság

 

Az iráni Jafar Panahi filmjeinek vetítését hazájában betiltották. A demokráciáért küzdő művészt 2010-ben rendszerellenes tevékenység vádjával hat év házi őrizetre ítélték és húsz évre eltiltották a filmkészítéstől. 2011-ben Ez nem egy film című munkája (egy videó esszé, amit a házi őrizetben készített arról, hogy milyen filmet rendezne, ha tehetné) mégis kijutott a Cannes-i filmfesztiválra. Idei „nem-filmje”, a Taxi, ismét szép bizonyítéka annak, hogy a művészi kreativitás hogyan képes utat törni magának. Ha eltiltják a filmkészítéstől, Panahi fogja magát és taxizni kezd. Nem rendezőként, hanem kredit nélkül, taxisofőrként csinál egy filmet. Az autóba beülő embereket filmezi rejtett kamerával, telefonnal, bármilyen felvételre alkalmas eszközzel. Az utasok beszélgetéseiből, sorstörténeteiből épül fel a film. Mire a Taxi utolsó állomásához ér, elkészül egy színes útinapló, ami nem csak az emberekről, de az egész országról fest hiteles képet.

Mivel Panahi nem hagyhatja el az országot, Berlinben a legjobb filmnek járó Arany Medve díját Hana, az unokahúga vette át. A talpraesett, tízéves kislány a film valódi főszereplője. Nagybátyja példáját követve, ő is filmes szeretne lenni. Egy iskolai feladatot kell elkészítenie, így kamerájával mindent felvesz, amit csak lát. A taxiablakon keresztül, véletlenül lencsevégre kap egy utcagyereket, amint az ellop egy leejtett bankjegyet. Bosszankodva könyörögni kezd a fiúnak, hogy adja vissza a pénzt jogos tulajdonosának, az ő filmje ugyanis nem tartalmazhat ilyesfajta „hitvány valóságot”. Így nem lesz „forgalmazható” Iránban. Az iskolában különösen komolyan veszik a cenzúra szabályait.

A film ehhez hasonló kis epizódokból áll össze. Az autóba beszálló utasokról nehéz eldönteni, hogy beavatott barátok, amatőr színészek, vagy tényleg fuvarra váró gyanútlan járókelők. Van aki előtt Panahi egyből lebukik, hogy nem valódi taxisofőr, mivel fogalma sincs arról, hogy merre van a kórházhoz vezető legrövidebb út. Akad olyan utas is, aki konkrétan felismeri az inkognitóban fuvarozó művészt. Egy dörzsölt, kalózvideókkal kereskedő seftes állítja, hogy nemrég adott el neki egy másolatot Nuri Bilge Ceylan Egyszer volt, hol nem volt Anatóliában filmjéről. Panahi pedig csak csendben mosolyog és hagyja az utasait kibontakozni. Történeteiken keresztül az egyén társadalmi kiszolgáltatottságát mutatja meg.

Egy véletlenül egymás mellé kerülő tanárnő és egy bűnözőforma, kétes alak – valós eseményre reflektálva – arról vitatkoznak, hogyan lehet hatásosan fellépni a bűnözés ellen. A foglalkozását titkoló férfi a halálbüntetés mellett voksol, míg a tanárnő meggyőződése, hogy a rablást gyakran szükségből követik el és senki sem születik bűnözőnek. Egy másik asszony, balesetet szenvedő férjét rángatja be a hátsó ülésre. A sérüléstől kétségbeesett férfi Panahi telefonjával veteti fel a végrendeletét: a feleségére hagy mindent. A kórházhoz érve, az asszony a „biztonság kedvéért” elkéri a videót. A taxiból kiszállva a rendező egyik barátja is mutat egy rejtett kamerás felvételt arról, ahogy egy pár kirabolta a boltját. Bár felismerte támadóit, nem tesz feljelentést, mivel fél, hogy kivégeznék őket. Utoljára egy ügyvéd ismerősét veszi fel taxijába, akit szintén eltiltottak a munkájától. Vétke, hogy elvállalta egy férfi kézilabda meccsre bejutni próbáló, később ezért börtönbüntetésre ítélt nő védelmét. A gúzsba kötött kezű rendező hétköznapi emberi tettek pozitív példáival bírálja a társadalmat. Minden egyes epizódból árad a megtörhetetlen humanizmus.

 

 

Szembenézés a múlttal

 

A fesztivál idei válogatásában különösen nagy figyelmet kaptak a témájukkal a Berlinale ki nem mondott arculatához igazodó, Latin-Amerikából érkező művek. A kontinens országainak filmjei – legyen az fikció vagy dokumentum – jól mutatják, hogy ezeknél a társadalmaknál is eljött a történelmük visszásságaival való szembenézés időszaka.

 A költőiség és a művészi kifejezésmód a meggyőzés eszközei. Nem csak a fikciós, de a dokumentumfilmek történeteit is ezek segítségével kell megközelíteni – vallja a chilei író-rendező, Patricio Guzmán. A mester új munkája, a Gyöngyházgomb (El botón de nácar), a berlini verseny szekció egyetlen nem fikciós filmje, nyerte a legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét. A rendező korábbi, nagysikerű Nosztalgia a fény után (Nostalgia de la luz) című dokujához hasonlóan a Gyöngyházgomb is a Pinochet-diktatúra máig ható, káros hatását vizsgálja. Guzmán vallja, hogy az ő filmjeinél ugyanolyan fontos a plot felépítése és a néző bevonása a történetbe mint egy fikciós filmnél. Egy dokumentumfilm nem lehet illusztráció, inkább egy crescendo mintájára megkomponált mű, melyben a művész adott struktúra szerint helyezi egymás mellé a valós eseményeket. A mára demokratikussá vált Chilében, a rendező szerint, meg kell kezdeni a múlt felderítését. El kell kezdeni beszélni azokról a tömegmészárlásokról, amiről az iskolákban eddig még nem tanítottak.

Guzmán a víz motívuma köré építi fel történetét. Chilének hatalmas, 4200 km hosszú partszakasza van. A patagóniai őslakosok, Chile legrégebbi lakosai, a „vízi emberek” az óceánnal szimbiózisban éltek. Festői szépségű képeken tárul a néző szeme elé a dél-amerikai szigetvilág, ahol az őslakosok fából épített csónakjaikon hatalmas távokat tettek meg. Egy mára csaknem teljesen kivégzett populáció. Nem érzik magukat chileieknek. A spanyolok fegyverekkel és az általuk hozott betegségekkel csaknem teljesen kipusztították őket. A filmben a maroknyi túlélőből páran még eredeti nyelvükön megszólalnak. Mivel Chilében is a győztesek írták a történelmet, ami erről a kultúráról fennmaradt, az mindössze pár száz fénykép és rajz. Paz Errazuriz fotográfus képei a filmnek is központi magját adják.

A film gerincét alkotó történet szerint egy angol kapitány 1830-ban rávett egy tűzföldi őslakost arra, hogy tartson vele Angliába. Ő cserébe csak egy gyöngyház gombot kért, így lett a neve Jemmy Button. A kapitány magával vitte Jemmy Buttont a „civilizált” világba és ott úriembert faragott belőle. A bennszülött elvesztett identitással tért vissza saját hazájába. Ez a történet az egész vízi nép eltörlésének metaforája.

A film második fele – melyet a gomb motívuma kapcsol lazán az előzőhöz – egy teljesen más korszakot idéz meg. A víz-motívum itt a tenger képében jelenik meg, a Pinochet-diktatúra eltitkolt mészárlásainak következtében „eltűnt” 14 000 áldozatot eltakaró tömegsírként. A rendszer ellenségeit, a katonai rezsim bírálóit méreginjekciókkal beoltva, gyakran még élve, testükön nehezékkel, helikopterről a tengerbe dobták. Guzmán a filmben megmutatja a kínzás metódusát. A kegyetlen tömeggyilkosságra akkor derült fény, amikor az egyik tetemet véletlenül partra mosta a víz. A holttestek utáni kutatás során a tenger fenekén egy kagylóval benőtt síndarabra akadtak: azon pedig – az ember ellen elkövetett szörnyűség bizonyítékaként – egy gyöngyház fényű gomb tapadt meg.

Míg a chilei dokumentumfilm-mester munkája a legjobb forgatókönyv díját nyerte el, addig a szintén chilei író-rendező, Pablo Larrain filmje, A klub (El Club), a Zsűri Nagydíját érdemelte ki. Guzmánhoz hasonlóan Larrain is a Pinochet diktatúra embert és társadalmat romboló következményeit térképezi fel. A rendező már teljes trilógiát szentelt a témának. Korábbi filmjei, a Tony Manero, a Santiago ‘73 és a No is a kor szörnyűségeire reflektáltak historikus-realisztikus formában. Új filmje célkeresztjében a chilei katolikus egyház diktatúrája áll. Száműzetésben élő papok sötét és fekete humorral átitatott portréját festi meg. Bár arra, hogy a ködbe burkolózó, kis tengerparti város elzártan élő, agárverseny-rajongó figurái papok, nem könnyű rájönnünk. Mindenféle közösségtől elzártan élnek, de a szabályaik nem túl szigorúak. Nem járnak templomba, nem imádkoznak. Esznek, isznak, szerencsejátékoznak, agárversenyen futtatják a kutyájukat. A bonyodalmat egy új pap beköltözése okozza az elszigetelt „kolostorban.” Érkezésével egy időben a paplakot egy vádaskodó ismeretlen rohamozza meg: mocskos részleteket sem elhallgató litániát óbégat arról, hogy az új pap őt kisfiú korában szexuálisan kihasználta, mire az – sokkoló felütésként – főbe lövi magát. Az incidens miatt egy vizsgáló pap érkezik a helyszínre. Garcia atya (Marcel Alonso) egy rendőrtiszt szigorúságával hallgatja ki a lakókat, miközben megpróbálja kideríteni a történteket. Be akarja záratni a bukott papok menedékét. A fiatal, változást sürgető pap számára a vallatások során derül ki, hogy hajdani híveit miért száműzte az egyház: pedofília, korrupció, önbíráskodás. Az egyikük például a gazdagok és szegények csecsemőit lopta el és keverte szántszándékkal össze, hogy ezzel egyenlítse ki az osztály-különbségeket. A történet iróniája, hogy a bukott papok nem a bűnüket bánják meg a száműzetésben, hanem a hitüket veszítik el. Az egyetlen szereplő, aki még hisz valamiben az pont az a szerencsétlen félnótás, akit az öngyilkos pap gyerekkorában tönkretett. Larrain arra utalhat, hogy az egyházat egyáltalán nem érdeklik saját áldozatai. Fontos érdeke viszont, hogy a kétes elemek kiiktatásával fenntartsa tiszteletteljes imázsát. A gyakran hátulról megvilágított képeken (Sergio Armstrong operatőr munkája) a szereplők fekete árnyalakokként jelennek meg. Larrain azonban, ha fel nem is menti, de el sem ítéli szereplőit. Az egyre inkább eluralkodó kétségbeesést fekete humorral oldja fel. A bukott csuhások megítélését pedig a nézőre bízza.

 

 

A régi és az új

 

Hasonlóan sötét hangvételű Malgorzata Szumowska Test (Cialo) című drámája. A lengyel rendezőnő megosztva nyerte a legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét. Hazája erősen katolikus ország és számtalan lengyel film foglalkozott már a hit tematikájával (gondoljunk csak az idei legjobb idegen nyelvű film Oscar díját is elnyerő Idára.) Szumowska filmjének eredetiségét e téma bátor megközelítése és hangneme adja. Az ezotéria felől ragadja meg a hit kérdését és – akárcsak Larrain – fekete humor segítségével enyhíti a gyásszal való szembenézés drámai hangvételét. Gúnyt űz a bürokráciából és gúnyt űz a hitből – mintha országa megrekedt volna a régi és a modern kor, valamint a szkepticizmus és az okkultizmus között félúton.

Szereplői különböző nézőpontjainak – főként a testhez való különböző viszonyuk – ütköztetésével rajzol fel általános képet országáról. A történet egyik főszereplője (Janusz Gajos) egy kiöregedett halottkém. A film nyitójelenetében egy öngyilkosság helyszínére érkezik. A felakasztott férfit a rendőrség az ágról levágja, majd a földön heverő „holttest”, a tisztviselők csodálkozására, egyszer csak felkel és elsétál.

A test ábrázolása a filmben horrorisztikusan naturális. A halottkém már teljesen érzéketlen a nap mint nap látott szörnyűségekre. Amikor egy feldarabolt, WC-be dobott csecsemőhöz hívják ki, az étvágya sem megy el, jóízűen megebédel. Lánya viszont komoly evészavarral küzd. Undort keltő képeken látjuk, mikor a saját hányásában ájultan hever. Szumowska a szépségideálnak megfelelni vágyó fiatal generáció önsanyargatását, a bulimia és az anorexia problémáját is fekete humorral tálalja. Az apa-lánya kapcsolaton keresztül a naturális test-ábrázolások eszközével fiatalság és öregség, egészséges és egészségtelen életmód, kövérség és soványság, szkepticizmus és spiritualizmus feszülnek egymásnak. A többszempontú forgatókönyv a nézőre bízza, hogy a hirtelen kihűlő szoba hátterében vajon egy szélsőségesen működő radiátor áll-e, vagy tényleg a halott anya szelleme kísért.

A guatemalai rendező Jayro Bustamante, chilei és lengyel kollégáihoz hasonlóan, szintén két világot ütköztet. Bemutatkozó filmjében egy ősi civilizáció egyedei konfrontálódnak a modern társadalommal. Az Ixcanul Volcano, mely idén az Alfred Bauer díjat nyerte el (ezt az Ezüst Medvét olyan mű kapja, amely „új perspektívát” nyit a filmkészítés művészetében), alaptörténete meseszerű, ábrázolásmódja viszont rendkívül realista. A rendező a filmet egy valódi maja, kávétermelő közösség részvételével forgatta. A mese ismerős: a szülők a fiatal Maria (Maria Mercedes Coroy) kezét a jól kereső munkafelügyelőnek ígérték, de a lány egy másik férfiba szerelmes. A kiszemelt fiú, az Egyesült Államokba szökne, és Maria is kitörne ebből az ősi hagyományokat tisztelő, vidéki életmódból. A test hangsúlyos naturális ábrázolása – a rendező a fiatal lány tragédiához vezető szexuális ébredését leplezetlenül mutatja meg – erősíti a film realizmusát. A rendező egy lelkes antropológus pontosságával, gyönyörű képekkel szemlélteti a természettel szimbiózisban élő, a kávé ültetvényeken kemény fizikai munkát végző dzsungel-közösség hagyományait és rituáléit.

Míg a film első felét meseszerű, folklorisztikus szépség, addig a második felét dokumentumfilmes szikárság jellemzi. A rendező országának évszázados problémájára világít rá: a „tudatlan” őslakosok kihasználására. Megdöbbentő az emberkereskedelem ténye: rengeteg az erőszakkal elrabolt gyerek. A vulkán narancs fényben úszó naplementés tájától, a koszos, szmogtól szürke nagyvárosba jutunk, ahol már az anyai szemponttal azonosulva, riadt szemlélőként követjük nyomon Maria kórházbeli kálváriáját. Szavaikat itt már senki nem érti, erre utal a film címében az „Ixcanul”, ami a Kaqchikel maja közösség nyelvén vulkánt jelent.

 

 

A második nem

 

A női nézőpontból megfogalmazott filmek a berlini válogatás egy másik feltűnő vonulatát képezték. Sajnos több filmnél csak a jó szándék volt értékelhető. Csalódást okozott például Werner Herzog nagy izgalommal várt új filmje, A sivatag királynője (Queen of the Desert). A film központi figurája egy prominens, valós személyről, Gertrude Bell-ről mintázott nő, Nicole Kidman alakításában. A német mester maga is csodálkozott azon, hogy eddig még nem készített egy erős női karakterre fókuszáló filmet. A hiteles realizmus, az a kvalitás, amely miatt Herzog filmjei elismertek, új munkájából hiányzik. Hasonlóan hiteltelen volt a fesztivált megnyitó spanyol rendezőnő Isabel Coixet filmje, a Senki sem szereti az éjszakát (Nadie quiere la noche). A film sajtótájékoztatóján a rendezőnő őszinte vadsággal érvelt a nemek közötti egyenlőség mellett. Filmjében azonban egy hűséges – sarkkutató férjét még az Északi sarkra is követő – feleséget alakító Juliette Binoche játékának mesterkéltségénél csak a női karakterek sematizmusa volt bántóbb.

A 45 év (45 Years) a női nézőpontból fogalmazó filmek sikeres példája. A remek színészi alakítások tették a filmet különlegessé, a realista szemlélet pedig hitelessé. A két egymásnak feszülő világot, a múltat és a jelent, itt két női figura testesíti meg. Rajtuk keresztül a brit rendező, Andrew Haigh egy életen át tartó kapcsolat megőrizhetőségére, az érzelmek fenntarthatóságára kérdezett rá lassú folyású, aprólékosan megkomponált drámájában. Létezik-e olyan, hogy az ember 45 év együttélés után nem ismeri azt, akivel minden este egy ágyban hajtja álomra a fejét? Kate hosszú évtizedek elteltével bukkan rá a csontvázra a szekrényben.

 A színészi alakítások kiválóságát igazolja az a tényt, hogy mindkét főszereplő, Charlotte Rampling és Tom Courtenay is elnyerte a legjobb színészi alakításért járó Ezüst Medvét. A színészválasztás nem csak a remek alakítások miatt kitűnő, de a színészek személye miatt is nagyon okos: a film hangulatához és témájához tökéletesen illő nosztalgikus múltat idézi fel. A két ikonikus színészalak (a szintén erősen a realista ábrázolásmódhoz kötődő) free cinema emlékezetes karaktereit juttatja eszünkbe, Tom Courtenay például az irányzat egyik leghíresebb darabjában, A hosszútávfutó magányosságában játszott. Courtenay és Rampling ebben a filmben egy gyermektelen, idős házaspár, Geoff és Kate Mercer. Csendes, nyugdíjas életet élnek a kelet-angliai Norfolkban. A ködös, esős, de szürkeségében is mindig zöldellő tájban kutyát sétáltatnak, teáznak, és Kierkegaardról vitatkoznak. Az idillt megtöri, hogy Geoff egy reggel sokkoló levelet kap: korábbi szerelmének holttestét egy svájci gleccserbe fagyva találták meg. Ez a hír teljesen kizökkenti Geoff-ot addigi kényelmes életéből. Kate-et inkább az aggasztja, hogy éppen férjét értesítették, mint a lány legközelebbi hozzátartozóját. Az, hogy megismerkedésük előtt Geoff egy másik nőt akart elvenni, nem a legmegdöbbentőbb felfedezés lesz az asszony számára. Bár a csattanó megrázó, Andrew Haigh drámája angolosan kimért és távolságtartó. A kényszeresen elfojtott érzelmi viharok a szereplők zsigereiben zajlanak.

A forgatókönyv David Constantine In Another Country című novellájából született. A film női nézőpontból fogalmaz. Kate-tel azonosulunk, vele együtt nyomozva próbáljuk kideríteni, hogy mitől őrült meg hirtelen a férje. Az asszony érzelmileg egyre jobban szétesik, eluralkodik rajta a féltékenység, majd az aggodalom, a „mi lett volna ha…?” A film realizmusát tovább erősíti, hogy kizárólag diegetikus zenét használ, vagyis csak azokat a számokat halljuk, amiket a szereplőink is. Azt a dalt, amire egykor szerelmesen összeborulva táncoltak. A számot, ami hallatán Kate végül undorodva löki el magától 45 évig szeretett férjét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/04 40-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12138