KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
   2015/június
ORSON WELLES 100
• Báron György: Citizen Welles Orson Welles 100
• Forgách András: A színész az emberben Orson Welles a vásznon
JOHN BOORMAN
• Csiger Ádám: A játéknak vége John Boorman – 1. rész
• Takács Ferenc: "Ötven a százból" John Boorman: A királynőért és a hazáért
AUSZTRÁL ZSÁNER
• Zalán Márk: A didzserido szüntelen búgása Ausztrál aborigin filmek
• Pozsonyi Janka: Nyomkövetők A kortárs ausztrál western
• Szabó Ádám: A fenevad gyomrában Halott polgárok szelleme
• Varró Attila: Két úr sofőrje Mad Max: A harag útja
REBELLIS ROBOTOK
• Baski Sándor: Lázadó Évák Robot vs. ember
• Huber Zoltán: Istenkomplexusok Bosszúállók 2: Ultron kora
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: „A film nekem mágia” Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Soós Tamás Dénes: „Én másképp láttam a vietnámi háborút” Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Más világok Titanic: Versenyprogram
• Huber Zoltán: Túlélési technikák Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal
FILMISKOLA
• Kelecsényi László: Hogyan kezdjünk el egy filmet? Regényes filmdramaturgia
• Lichter Péter: Derengő folyosók az ismeretlenbe Avantgárd főcímek
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Ragadozó a völgyben Ron Rash: Serena
• Tüske Zsuzsanna: Út a vadonba Susanne Bier: Serena
KRITIKA
• Muhi Klára: „Ez se és más se...” Kécza András: Magánterület
• Simor Eszter: Feminista romantika Thomas Vinterberg: Távol a világ zajától
MOZI
• Vajda Judit: Éjjelek és nappalok
• Varró Attila: Mocsárvidék
• Simor Eszter: Hölgy aranyban
• Forgács Nóra Kinga: Jack
• Kránicz Bence: Danny Collins
• Baski Sándor: Magam ura
• Sepsi László: Monsters – Sötét kontinens
• Kovács Bálint: Argo 2
• Kovács Kata: Szerelem Máltán
• Alföldi Nóra: Bazi nagy francia lagzik
• Pápai Zsolt: Genesis: A siker útja
• Csiger Ádám: Csábítunk és védünk
• Árva Márton: Éden
DVD
• Lakatos Gabriella: A tizedes meg a többiek
• Gelencsér Gábor: Napló gyermekeimnek
• Kránicz Bence: Az öt kedvenc
• Soós Tamás Dénes: Férfiak, nők és gyerekek
• Horváth Balázs: Arzén és levendula
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Képregényfesztiválosok

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ausztrál zsáner

Halott polgárok szelleme

A fenevad gyomrában

Szabó Ádám

John Hillcoat szikár elsőfilmje kíméletet nem ismerő börtöndráma.

Az 1970-es évek elején indult, és nagyjából a következő dekád végéig tartó ausztrál új hullám nemcsak a ‘60-as évekre alig pislákoló honi filmgyártást rántotta ki a mélyből, de a kanonizált gyöngyszemek (Nicolas Roeg: Vándorrege, Peter Weir: Piknik a Függő sziklánál, Fred Schepisi: Jimmie Blacksmith dala, Gillian Armstrong: Ragyogó karrierem) születése a velük egy időben fellendülő ausztrál exploitation-áradattal („ozploitation”) együtt a Hollywoodi Reneszánszhoz mérhető vérátömlesztést jelentett a kontinens moziművészetének. Brian Trenchard-Smith (Pulykavadászat), Richard Franklin (Patrick, Vágóhíd négy keréken), illetve Tony Williams (Next of Kin) vagy a nemzet horror-írójaként befutott Everett De Roche (Véres hétvége, Pokolszülött) kultdarabjai mind többször előkerülnek internetes fórumokon, de Az ajánlattal elhíresült John Hillcoat induló műve máig radar alatti. George Miller (Mad Max-trilógia) vagy Philip Noyce bizonyos munkáival (Halálos nyugalom) ellentétben a Halott polgárok szelleme a virágzás utolsó éveiben, 1988-ban készült obskúrus kincs, amelyet nem ölelt keblére az álomgyár, és a rétegmozik tisztelői is ritkán említik. Marginalizálódott alkotás nyugtalanító elszigeteltség-tematikával.

Emiatt kézre is áll a sztorit gyökeresen átitató izoláció-központúság. Noha börtönfilmről szólhatunk, korántsem a szubzsáner ún. „prison break” (szökés) narratívája cipeli el a hátán, hanem radikálisan ellenkezőleg, pszichológiai tortúraként bántja a publikum komfortérzetét. Nincs kitörésvágy, helyette klausztrofóbia uralkodik, az aktivitást passzív tehetetlenség váltja fel. A filmbeli, október 25-i „lezáráshoz” vezető körülmények révén még riasztóbbnak tetszik, hogy a Halott polgárok szellemében (Ghosts… of the Civil Dead) egyfelől a Központi Indusztriális Fegyház az Isten háta mögött, az ausztrál Outback semmijében terül el. Másfelől a látottak igaz történeten nyugszanak: a dokurealista kifejezésmód miatt semmit nem lehet fikciónak hívni. (Magát az elbeszélést is félig az Illinois-ban lévő marioni fegyintézet 1983-as vesztegzára ihlette, amelyet végül csak 2006-ban oldottak fel.) Ultramodern, szigorúan őrzött létesítmény húzódik a messzeségben, a falak mögött önmaguktól elidegenedett, kutyákkként csaholó rabok élnek feszélyező szimbiózisban egy kegyetlen intézményvilág reprezentánsaival – az őrök embertelensége megszokott, a bürokraták láthatatlanok. Ősi erőszak ütközik a civilizált viselkedéssel, amely mögött gyakran ugyanúgy a nyers barbarizmus lappang: Hillcoat nyomatékosítja, a rendfenntartók törvénytisztelete csupán látszat. Köznapi, lényegtelennek tűnő események mögötti pszichohorror ez: Hillcoatot a felszín alatt lüktető indulatok, a mikro-kataklizmák felszínre robbanása érdekli. Nyelvezete örökké objektív, rideg, távolságtartó, de ettől a szenvtelenségtől a végül kitörő nyersességet annál súlyosabb testi-lelki nyomornak látjuk. A Halott polgárok szelleme véletlenül sem szenzációhajhász exploitation, inkább Ted Kotcheff traumamozija, a Félelemben élni súlyos örökségét továbbvivő egzisztencialista-lélektani ozploitation. Határsértő darab zárt szituációs, analitikus szerzői filmbe illő dilemmákkal: átmeneti mű, amely egyszerre adózik a trash-esztikának és a „szerzői filmnek”.

Civiliter mortuusokat követünk. Odabenn egyik fegyencnek sincs személyiségi joga, a felettük tornyosuló őrök bármeddig elmehetnek kínzatásukban (ez határozott utalás a római civiljogra). Hillcoat szemlélete teljes összhangban áll az egyszerre szenvedélyes művész, egyszerre Mark „Chopper” Reid vagy Michael „Bronson” Peterson-alteregó Jack Henry Abbott (1944 – 2002) portréjával, aki Norman Mailer pártfogoltjaként kritizálta a börtönrendszert A fenevad gyomrában című, Mailernek küldött leveleit tartalmazó könyvében. A mű megjelenése után Abbott elismertséget szerzett, ám sajnálatosan rövid időre. 1981. július 18-án, a manhattani Binibon kávézóban leszúrta az ott pincérként dolgozó 22 éves Richard Adan színészt és színműírót, majd visszakerült a rácsok mögé, és noha olyan hírességek támogatták őt, mint Susan Sarandon (aki az egyik fiát is Abbottról nevezte el), végül az öngyilkosságba menekült. Szürke zónában időzünk: sem fegyőrt, sem bűnözőt nem lehet felmenteni. Ahogy az okirathamisító, bankrabló, gyilkos Abbottot, úgy az általa mélyen megvetett felügyeleti rendszert sem lehet tisztára mosni. Búcsút mondhatunk a végletes etikai kategóriáknak, tényleg a fenevad gyomrában emésztődünk. A Halott polgárok... formanyelvileg is leképzi a zűrzavart. Gyakori a kihagyásos dramaturgia (az eseményektől kikészülő őr öngyilkossága képen kívül történik, az egyik rab felgyújtásáról semleges narrátorhang értesít), üvöltések, halálos fenyegetések („Rothadó hús vagy egy járkáló hullán!”; „Biztos úr, hadd köpjek a kurva szemébe!”) zavarják a nyugalmat. Igazi főszereplő sincs. Kerüljön szóba a lehetetlen parancsok súlya alatt vergődő Yale fegyőr (akit az idegroncs, kegyvesztett illinois-i büntetőtiszt, David Hale név- és sorsrokonsága inspirált), az újonc Wenzil, a hardcore pornóba feledkező lengyel homoszexuális Waychek, netán a Nick Cave által játszott elmebeteg, a falakra saját vérével rajzokat pingáló Maynard, egyiküket sem lehet kiemelni. A direktor olvasatában tébolyuk kézről kézre jár. A rab hasonlóan erőszakos, mint az őr: a foglyok egymás életét is kioltják. Pontosan ezért indokolt, hogy Hillcoat nem egyetlen karakterre fókuszál. Ezt csak tetézik az újabb hatáskeltő motívumok. Belső monológok adnak hírt más-más börtönlakók pszichózisairól. A Gonoszság kivédhetetlen, mindegyiküket áthatja, mi több, ez az egyetlen ismert, ősidők óta beléjük ivódott viselkedésformájuk. Hillcoat statívra helyezett beállításokkal, mindvégig gépies, roncsolt, kék-szürke színvilággal, egy-egy nyirkos, sötét magánzárka vágóképével fejezi ki ezt. Ugyanilyen hangsúlyosak a személytelen börtönfolyosók, a biztonsági kamerák felvételei. E képek még gyötrőbbé fokozzák az elszigeteltséget. Már-már klinikai igényű káoszt látni a legszebb kubricki tradíciók szerint: a csaknem futurisztikus enteriőr a 2001: Űrodüsszeia atmoszférájára hajaz. (a látványtervező Chris Kennedy, a rendező állandó munkatársa) A Halott polgárok… börtöndráma-jellege ugyan Bresson minimalizmusát is idézhetné a nyomasztó zajok, a lecsupaszított térábrázolás révén, ám Hillcoatnál nincs lelki felszabadulás. Ez a film nem az Egy halálraítélt megszökött parafrázisa, és végképp nem A remény rabjai átirata. A cselekmény bizonyos pontjain felvillanó sötét monitor és a rajta végigvonuló komputerizált szöveg a sokkoló atomháborús BBC-tévédráma, a Fonalak dokumentarizmusára hajaz, a rabok és az őrök beteges narrációi mintha Terrence Malick lírai gondolatáramlatait előlegeznék rémálomszerűen felfokozva, tíz évvel a hasonlóan felépülő Az őrület határán előtt. A karakterek valóban a „vékony vörös vonalat”, a „the thin red line”-t lépik át. A börtönben történteket pedig hivatalos jelentések keretezik inzertek formájában, audiovizuális aktákként.

Csapdahelyzetben lévő figurákat mutat a rendező, éppúgy, mint később Az ajánlatban, melyben a gyilkos testvérhármas mészárlásai és az ultimátumot adó brit kapitány ténykedései ugyanúgy kérdőre vonhatók, de Az út viharvert túlélői is egy apokaliptikus holt bolygó foglyai. Míg az előbbi neowesternben a tikkasztó hőség emeli ki az ausztrál Outback brutalitását, valamint az erkölcsi kétértelműséget, az utóbbiban pedig a bolyongó apa és gyermeke önnön tartásuk révén emelkednek a rájuk leső kannibálhordák fölé, addig a Halott polgárok… fegyintézete legalább annyira jelképezi a nagy ausztrál vadvidék kiúttalanságát, mint a klausztrofób reménytelenséget. Sőt, a sivatag porába fulladt létesítmény világos utalás Ausztráliára, az egykori börtönkontinensre. Paul Goldman és Graham Wood operatőrök élettelen képei aládúcolják ezt a tanácstalanságot, ahogy a zeneszerzőként is fellépő Nick Cave, plusz az Einstürzende Neubauten-frontember Blixa Bargeld minimalista drone-muzsikája, vagy éppen a főcímben hallható, horrorszerű női kántálás is erősítik a film idegtépő hangulatát. Pucér lányok poszterei árasztják el a cellákat, a tévéből erőszak, pornográfia sugárzik. Mindennapos a drogfogyasztás, a férfiakon elkövetett szodómia a a férfiasság imágójának embertelen szétzúzása, akárcsak a bentlakók meztelenre vetkőztetése, ütlegelése. A külvilágról alkotott vélemény sem szebb: Hillcoat egy bombamerénylet áldozatának fotóját (akit Denise Patience-nek hívnak a film produkciós menedzsere után, és aki a tévébemondó mellett talán az egyetlen nőnemű figura) nyomja a szemlélő képébe, illetve az utolsó képkockákon szabaduló, metróállomáson ténfergő Wenzilt is monokróm élettér fogadja baljósan emelkedő mozgólépcsővel, fenyegetően zakatoló szerelvényekkel. Ilyen értelemben politikai, társadalmi és a híradórészletek miatt mediális kontextusba is ágyazódik a pokoljárás.

Jack Abbott úgy fogalmazott, börtönbüntetése során végig az őrök „diszkréciójára” bízták, ezen kívül nem rejtette véka alá azt sem, hogy a fegyintézetek, nevelőotthonok zsarnokságától csupán egy karnyújtásnyira esik az érintetlen civilizáció folyamatos blokád alá helyezése, így az iskolák, irodák, gyárak is potenciális elnyomó színterek. (Morbid gyártási tényként ezt a filmet is egy használaton kívüli melbourne-i repülőgépüzemben forgatta az akkor 26 éves Hillcoat csapata 1987 októberében és novemberében, a produkciós cég pedig a kísérteties Correctional Services nevet viseli.) Az útjára engedett fogoly a szabadságba is magával cipeli lelki terheit, fertőzve a privát szférát, így további intézményeket. Bizonyossá válik: a börtön üzemeltetői módszerük hatékonyságát kívánják igazolni gyalázatos módszerekkel, így a rendező „a cél szentesíti az eszközt” ideológiát is bírálja. Michel Foucault és Gilles Deleuze beszélgetése juthat eszünkbe: a fellendülésről szóló teóriák sokrétűen értelmezhetőek, ám a gyakorlatba ültetés már totalizáló. Az őrök „reformja” a diktatórikus büntetésvégrehajtás szentesítése, nem gáncstalan jótett, a foglyok tombolása nem katartikus forradalom, hanem a régóta bennük szunnyadó kegyetlenség manifesztációja. Az ausztrál Outback börtönében nincs rehabilitáció, egyedül a foucalt-i fegyelmező gépezet marad fenn. Ugyanilyen lázálomszerűek más kortárs ausztrál rendezők mozijai. Ide kívánkozik David Michôd és Justin Kurzel neve: az Animal Kingdom családmelodrámába oltott bűnregéjét, valamint az Országúti bosszú poszt-apokalipszisét éppúgy rossz közérzet uralja, mint a Snowtown sorozatgyilkos-filmként üzemelő negatív fejlődésregényét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/06 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12249