KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/április
KRÓNIKA
• Peternák Miklós: Magánvíziók Japán videóantológia
• N. N.: Mediawave ’93 Győr
• N. N.: A Filmvilág-klubban
• N. N.: Kedves Olvasóink!
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Éj anyánk Filmszemle után
• Turcsányi Sándor: A vörös, a fekete meg a kék A fiatal magyar film
• Sipos Júlia: Egymásra nézve Nemzedéki beszélgetések
• Báron György: Tükröm, tükröm... Dokumentumfilm
• Dárdai Zsuzsa: Az ózdi dosszié Beszélgetés Almási Tamással
KRITIKA
• György Péter: A szemüveg komédiája Anna filmje
• Hirsch Tibor: A mosodás Minarik Csodaországban Hoppá
• Bakács Tibor Settenkedő: A hely szelleme Blue Box
• Gelencsér Gábor: Ideiglenes vadászmezők Indián tél

• Trosin Alekszandr: Oroszországból, Szerelemmel avagy Isten hozta a véres vurstliban Moszkvai moziban
• Földényi F. László: Angol melankólia Terence Davies
• Kozma György: A légy és a mézespohár Greenaway kisfilmjei
KRITIKA
• Takács Ferenc: Az élősdiség dicsérete Orlando
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Dallas-univerzum A történetmondás mágiája
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Egy asszony illata
• Turcsányi Sándor: Az utolsó mohikán
• Barotányi Zoltán: Trespass
• Turcsányi Sándor: Öböl-akció
• Sneé Péter: Mondvacsinált hős
• Tamás Amaryllis: Több, mint testőr
• Sneé Péter: Ruby
• Sárközi Dezső: Úszó erőd

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Moszkvai moziban

Oroszországból, Szerelemmel avagy Isten hozta a véres vurstliban

Trosin Alekszandr

A Sátán roppant népszerű manapság, nem istentagadó, hanem pártos, mondhatni barikádharcos.

Hosszasan keresgéltem az új orosz filmek közt egy olyat, amelyik címével is kifejezhetné, mi történik manapság, a peresztrojka végpályáján, filmgyártásunkban és életünkben. Minden évtizedben találunk jelszó-filmet, mottó-filmet. A 20-as évek filmművészetében ilyen a Patyomkin páncélos, akárminő revíziónak vetik is alá mostanság, a 30-as években a Csapajev, az olvadásos 50-es években a Szállnak a darvak, a 80-as években a Vezeklés, amely 1983-ban készült, s csak 1986-ban került moziba. Tíz év telt el azóta, szinte örökkévalóság. Milyen élesen megváltozott életünk arculata! Aki nem járt két-három éve Moszkvában, nem ismer rá. Mások az utcanevek, metróállomások, mások a kirakatok, más nyelven szólnak hozzánk... Szókincsünk is megváltozott. Ma még a jóformán iskolázatlan oroszországi öregasszonyok is könnyedén mondogatják, hogy „vaucser”„disztributor”, „szabadon konvertálható valuta”.

S mások a filmplakátok, mások rajtuk a filmcímek, Leszbikusok bandája, Találkaház, A gyilkolás aritmetikája, Éjszakai maffia, Halálos fertőzés, Vérszívók, Pokolfajzat, A skorpió mérge...

Ezek persze orosz filmek, a külföldiekről most nem is beszélek (mellesleg szólva ugyanezt láthatjuk a számtalan könyvesstandon is.) A tősgyökeres moszkvai, ha átfutja a moziműsort, úgy érzi magát, mintha külföldre tévedt volna. A megnyugtató Mosoly vagy Boldog napok meknek se dőljön be senki, ezek a filmek is vagy az „elmegyógy” légkörét gerjesztik majd önök köré, vagy olyasfajta hétköznapiságba ragadják, amelyik a bolondokháza valóságához hasonlít. Egyébként tehetséges rendezők munkái, az ifjú filmkritika kedvezményezettjei, s az újszülött hazai filmfesztiválok vezető bemutatói voltak.

A Mosoly, a debütáló Lennyid Popov rendezése (a magyar nézők a Végelgyengülés forgatókönyvírójának és főszereplőjének ismerhették meg), szándéka szerint mai valóságunk összes jellegzetességét be kívánja mutatni, tehát egy olyan világot, amelyben elmosódnak a határok a pszichopaták és a közönséges átlagemberek között, és egész életünk afféle kollektív, nagy bolondokházává változik. Ügyes film. Hősei egy elmegyógyintézet páciensei. Van itt „Krisztus”, „Sztálin”, „Gyerzsavin” meg egyszerű „Munkavezető”... A szereplők előtörténetével is megismerkedhetünk: az egyiket elcsípték a rendőrök, elagyabugyálták, mert tévedésből bűnözőnek nézték. A másikra szexuális őrültek társasága vadászott... A film a Száll a kakukk fészkére távoli rokonának látszik. Egy hibája van: nem váltja be kimondatlan ígéretét: az itt ábrázolt őrültekháza megmarad annak, ami, a szociális- és pszichopatológia hitelesen eljátszott rezervátumának. Semmi több.

A Boldog napokban – a szintén elsőfilmes Andrej Balabanov rendezése – a hőst kiengedik a bolondokházából, ám a külső valóság, melybe belecsöppen, legalább olyan beteges és képtelen. A félelem vezérel mindenkit. Senki sem bízik a másikban, mindenki roppant magányos, a világ ingatag. A film plasztikus, fekete-fehér képvilága kétségkívül kifejező. Halálos hidegsége és mindent átható betegessége egyszersmind taszító is.

Dmitrij Szvetozarov pétervári rendező A gyilkolás aritmetikájában is hasonló képet fest. Detektívfilm, zárt térben játszódik, végzetszerűen cselekvő szereplőkkel, s a ma oly népszerű Dosztojevszkij-utánérzéssel. Az egész história egy tipikus oroszországi házban játszódik, ami édestestvére az itteni „bolondokházának”, ha hinni lehet a peresztrojka-mozinak. Korunk vezető műfaja: a filozofikus thriller, átértelmezi a tűnt idők és korok sémáit, divatjait. Dosztojevszkijt követi a direkt idézetekben, a nyirkos, fenyegető, nyomasztó Pétervár képeiben (szakasztott úgy, akár a Boldog napokban), végül pedig az eszméért gyilkosságra vetemedő főhős jellemében. Hasonló figura már megjelent két évvel ezelőtt Viktor Arisztov pétervári rendező Sátán című filmjében. Az amorális, abszurditásig vitt kollektivizmus és az amorális individualizmus egyformán szörnyeket szül – ilyen egyszerű alapgondolatra futja (ez nagyon is jellemző a mai orosz filmre) a meglehetősen jól pergő Aritmetikának...

 

 

Antikrisztusok inváziója

 

A „szerzői filmben” oly világosan kirajzolódott tendenciát tüstént fölkapta a kommersz, amely ma – mintegy revansot véve a múltbeli, kényszerű önmegtartóztatásért – valósággal élvezkedik a szexben, gengszterkedésben és egyéb véres mészárosmunkában. A legföltűnőbb az erőszakos dilettánsok közt Olga Zsukova, aki egymás után készített két, amoralitásával és ízléstelenségével sokkoló filmet, a Hosszú kések éjszakáját és a Boldog karácsony Párizsban avagy a leszbikusok bandáját. A Leszbikusok bandájában csakugyan egy bűnbanda tevékenykedik. Négy törékeny fiatal teremtés, akik játékosan ugrándoznak lakásuk folyosóján, de szigorúan széttárt pongyolában és hálószerű hálóingben, időről időre magukhoz csábítanak ijesztően útszéli, funkcifejű férfiakat, és egy kicsit megfojtogatják, majd kirabolják őket. A nagydarab fickók, furcsa módon, nem tanúsítanak ellenállást, és különös módon fölélednek a hideg pincében. A leszbikus bandavezér tanulékony kislánya ugyanilyen egyszerűséggel fojtogatni kezdi a háziszolgát. A bácsika, amint darabolni kezdik, rettentően üvölt. A bandavezérnő ad neki baltával a koponyájára... Vér és velő fröccsen a leányszemekbe.

Ez már nem „csernuha” (a szó a peresztrojka terméke, az élet sötét oldalai iránt tanúsított elsődleges érdeklődést jelöli), hanem sajátságos szimbóluma a mai orosz kulturális helyzetnek. Művészetalatti. A gazdaság olyan fordított szituációt teremtett, hogy a filmgyártást finanszírozó emberek (ki mindenki ‘nem finanszíroz filmet mostanában! – gyakran a feketepiac cápái) egyáltalán nem érdekeltek a végeredményben, teljes hasznuk megvan már a forgatás közben, s még jobb is, ha igénytelen dilettánsokkal dolgoztatnak, akik gyorsan, olcsón forgatnak, nem pedig szeszélyes, kötekedő művészekkel. Tudatosan építenek a botrány reklámhatására, emellett egészen őszintén azt hiszik, hogy „művészetet teremtenek”, hogy „filmjeikkel a demokráciáért harcolnak”, ezért visznek vászonra ellenszenves SZKP-tagokat, szánalmas, Vlagyimir Iljics nevű embereket. Zsukova első munkája, a Hosszú kések éjszakája igen gyönge és átgondolatlan film volt, mindazonáltal a katonai puccs veszélyéről meg a KGB gonosztevőiről szólt.

Mindaz, ami manapság történik az orosz filmben, Suksin Mese a pesszimistáról és az optimistáról című forgatókönyvére emlékeztet. Különböző emberek mesélik el ugyanazt a történetet. Az optimista kezdi, majd megjelenik egy varázsló, és a pesszimistának adja át a szót. Ám a pesszimista elbeszélése ugyanolyan lapos, mint az optimista verziója. A végletek összeérnek. Valami hasonló történik a mi filmművészetünkkel is. Eddig szovjet film volt – jó is, rossz is. Most, a peresztrojka kifulladásában és a poszt-peresztrojkában virágzik az amiszomj-t film. Tehetséges és tehetségtelen emberek munkáiban, a „szerzői film” opuszaiban és a mozgóképi zsánernyomatokban a filmkészítők kórusa egyöntetűn zengi az Így nem lehet élni című, komor szovjetellenes éneket (ez volt a címe két éve Sztanyiszlav Govoruhin dokumentumsikerének). A hírhedt „szocialista realizmus” helyett egyenesági rokona, az „antiszocialista realizmus” vezényli a bált. A művészi gondolkodásmód ugyanaz, s a valósághoz való viszony is. Ugyanaz az ideologizálás folyik, amelyiktől olyannyira el akartunk menekülni. Pártpecsét az arcokon, legföljebb más párt pecsétje. Ki-ki keresi, s miután könnyedén megtalálta, leleplezi az Antikrisztust. Az Antikrisztus, a Sátán roppant népszerű manapság. Többnyire nem általános istentagadó, hanem szűken vetten pártos, mondhatni, barikádharcos. Nem véletlen, hogy az említett Sztanyiszlav Govoruhin másik dokumentum-sikerfilmje – Oroszország, amelyet elveszettünk – eleinte a szerző a bevallása szerint Oroszország az Antikrisztus inváziója előtt címet viselte.

A Sátán csakugyan lépten-nyomon elénk bukkan a mozivásznon, számtalan, különféle műfajú film Sztálinjától a KGB-s vonásokat viselő, fantasztikus farkasemberig, mint Szergej Szolovjov Ház a csillagos ég alatt című filmjében.

A sátániság megfertőzte a realitást, az anyagtalanodott, széthulló filmvalóságot.

 

 

Az orosz Lili Marleen

 

És sorjáznak a viccfilmek is. Ma Oroszországban csaknem ugyanolyan, hivatalosan dédelgetett műfaj, mint volt tegnap a filmeposz. Nemrégiben játszották a mozikban Viktor Tyitov Anekdotákját, „véletlenül” elmegyógyintézetben játszódik, ahol a paciensek, akár a Mosolyban, hol Sztálinnak, hol Kaganovicsnak, hol Berijának, hol Sosztakovicsnak adják ki magukat. A stafétabotot Pavlovszkij A szigorított rendszer komédiája vette át. Ez az „epikus anekdota” a közelmúltban elhunyt emigráns orosz író, Szergej Dovlatov elbeszélése alapján készült. Arról szól, hogy a szigorított rendszerű büntetéstelepen a foglyok Lenin születésének századik évfordulóján forradalmi előadást rendeznek, megjelenítik Lenint, Dzerzsinszkijt és a többi bolsevik vezetőt, aztán ennek a színielőadásnak köszönhetően megszöknek.

Hasonló epikus lendület hajtja a Traktoristák 2-t, amelyet a Moszfilm atyai gyámkodása mellett az Alejnyikov-testvérek, az orosz underground, az alternatív művészet vezéralakjai készítettek. Ivan Pirjev régi, háború előtti komédiájának badar posztmodern remake-je, nem igazán ügyes és végiggondolt, de jellemző, ahogyan a rendezők a filmi formáról a nemzeti filmtörténetről gondolkoznak.

Egyébként a klasszikus szovjet film cselekménysémáinak és alakjainak ironikus kiforgatásával ma már a fiatal rendezők közül csak a lusták nem élnek. A legismertebb Oleg Kovalov pétervári rendező A skorpió kertje című műve. Másképpen, ám ugyanabból a forrásból – a néhai szovjet film kelendő mozisablonjaiból – merít ihletet Szergej Livnyev (aki az Assza című film forgatókönyvírójaként volt ismert) első rendezői próbálkozásában, a Kikszben, ebben a fölnőttekhez szóló ironikus és komor mesében, a szovjet Hamupipőke variációjában. Mozireminiszcenciákat találunk a fiatal Alekszej Papernij Tverbuljában is. Cselekménye Moszkva központjában, a Tverszkoj bulváron játszódik. Iszákos asszony, vak harmonikás, narkós lány, és valamiféle jövevény alakok, akik ideig-óráig magukhoz ragadják a hatalmat ezek fölött a mélyre, a gorkiji éjjeli menedékhelyre lesüllyedt, ágrólszakadt emberek fölött. Ódon ház az óriási, kietlen város központjában, és a lerobbant ház deklasszált lakói. Mellettük pedig, a bulváron filmet forgatnak a franciákról a századelőn: idomított holló rózsát hoz a házmesternek, ő a szomszédasszonyának ajándékozza, az pedig megeszi a virágot... Ez az egész agyrém a mi peresztrojkás életünkről szól. Mulatságosan stilizált, elegáns. Csak nézni nehéz. Olyan unalmas.

Különös, hogy mennyi a dráma, az egyik filmben egy öngyilkosság, a másikban a hősnő a pályaudvari vécé nedves betonján hagyja újszülöttjét, a harmadikban a hős börtönben, a hősnő a vécén iszogat... Lélekszaggató históriák; és hidegen hagyják a nézőt. A mozi akut szívelégtelenségben szenved. Nincs kiért izgulni, nincs kivel együttérezni. A szereplők kellékek csupán, vagy pedig valamilyen szociológiai probléma funkcióját hordozzák; jelemberek.

Ez még a legjobb filmekről is elmondható. Például a Djubadjuba, a fiatal rendező, Alekszandr Han műve, arról szól, hogy a megszállott hős, afféle Raszkolnyikom, mindent elkövet, hogy megszöktesse a börtönből barátnőjét, a lány azonban nem érti meg őt, nem becsüli az érte hozott áldozatot. Bűnök és bűnhődések a hideg, huzatos Moszkvában. A magányos és rémítően elszánt hős senkit sem enged közel magához, ezért együtt érezni vele nehezére esik a nézőnek.

Így jár Ivan Dihovicsnij Prorva című filmjének széplányhősnője is. Ez a film, bármiként értékeljük is, egyike az orosz filmélet föltűnő eseményeinek. Már nemzetközi hírnév övezi, a hazai kritika ádáz vitáinak uszályát húzza maga után. A film a totalitarizmus korszakának torz módon fölfokozott életöröméről szól, a sztálini rezsim és szerencsétlen satrapái terméktelenségéről. Sajátságos stilisztikája egyesíti magában az elegáns retrogyakran emlegetik vele kapcsolatban Fassbinder Lili Marleenjét – és a szocart jegyeit. Ez a film minden külsődleges vonzereje dacára hideg és sematikus, bármilyen csábosan figurázza is ki, fordítja visszájára a sztálini korszak „nagy stílusát”.

Mindnyájan a múlt leszármazottjai vagyunk – fiai vagy fattyai, dédelgetett kedvencei vagy áldozatai –, mert nem ereszt bennünket. Filmeseink ezért bámulják továbbra is mániákusan ezt a sorsok és életek által megtépázott, elítélt, kinevetett, elátkozott, elsiratott múltat, ki kegyetlen józansággal, ki gúnyosan vagy hipnotizáltan. Az egyik legjobb efféle munka Pjotr Todorovszkij Encore! Még encore! című új filmje. A rendező, aki ritka példája a változatlanul tekintélyt élvező mesternek (emlékezzünk Harctéri regényére vagy az Interleányzó hallatlan kasszasikerére), ismét nem sablonos szituációt választott. Az ismert múlt századi orosz festő, Fedotov képétől nyerte címét a film, ezen a festményen a cári hadsereg laktanyaéletének butító hétköznapja jelenik meg. Todorovszkijnál úgyszintén a hadsereg, a laktanya élete, csak egy évszázaddal később. A háború utáni első évek, a győztesek nemzedéke, amelyeknek megadatott egy kevés, viszonylagos szabadság. Szenvedélyek, románcok, árulások. Unalom, italozás, intrikák. Valaki nadrágszíjjal hajszolja végig az utcán szajhálkodó nejét. Időtlenség. A lágerrendszer újabb – egyelőre csak próbaszerű – előrenyomulása. Mint Todorovszkijnál mindig, fele derű és adoma, fele tragédia. Azonkívül ágyjelenetek szokatlan bősége, de teljesen helyénvalón és szórakoztatón.

A Todorovszkij nevet, egyébként, úgy látszik sokat emlegetik mostanában: magabiztosan jelentkezett első nagyfilmjével a Todorovszkij-fiú, Valerij. Filmje, a Love az orosz kritika kedvence. Lehet, hogy ez lesz a „címadó” film, amit oly makacsul keresgéltem a mai repertoárban?...

Magányos különálló, mint eddig is, Alekszandr Szokurov, filozofikus-hétköznapi témáival. A kő, amelyet állandó szerzője, Jurij Arabov Csehov, az utolsó év című írásából rendezett, nem Csehovról szól, de Csehovval. Az ő szellemével. A jaltai Csehov-ház múzeumi éjjeliőre, egy fiatal srác (aki A második körnek is főszereplője volt), megérkezik, mint rendesen, a házba, és ott találja... a házigazdát. Szokurov vászonra viszi a lehetetlent, testet öltet a testtelennel. A fekete-fehér film stílusvilága az álmoké: fojtott, szinte alig hallható hangok, ritkán ejtett szavak, szinte csak leheletek, hosszú-hosszú hallgatások. A kép elmosódott és homályos, majd hirtelen „megvilágosodik”. Súlytalan, tétova és szinte hangtalan film: zene is csak egyszer szólal meg benne. Cselekménye gyakorlatilag nincsen, csupán állapota van. A világ és az emberi lélek állapota. Fojtottság, elmosódottság. A két szereplő gyakorlatilag nem érintkezik egymással. Pontosabban szólva, nem érintkezik sem logikailag, sem pszichológiailag, sem emocionálisan. De mintha az energiaáramok szintjén hatnának egymásra. A fehérruhás ember bolyong éjnek idején üres házában, amelynek látványát csak bágyadt fény és árnyék rajzolja ki, a hullámverés ad hozzá hangot, furcsa madárrikoltások meg a gőzhajók dudálása. Fantasztikum, de egy ponton elhiszi az ember: ez Csehov!

A második kör és A összetartoznak. A halálról beszélnek. A magányról. Az ember magányosságáról nem csupán a halálban, hanem az életben is.

 

Csala Károly fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1236