KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
   2015/szeptember
LÁZADÓ IFJÚSÁG
• Baski Sándor: Okkal lázadók Zöld rebellisek és cyberforradalmárok
• Sepsi László: Az ellenállás hasztalan Nima Nourizadeh: BeSZERvezve
• Varró Attila: Világot jelentő deszkák Larry Clark kamaszai
• Sándor Anna: Kertvárosi választások John Green: Papírvárosok
• Jankovics Márton: Ballagás előtt Jake Schreier: Papírvárosok
HIROSHIMA ÁRNYAI
• Andorka György: Lidércfény Hiroshima: A Manhattan-terv
DIGITÁLIS REALIZMUS
• Margitházi Beja: Kamera-szoftver hibridek Franchise-ok és digitális effektjeik
• Kránicz Bence: Kétbites Kalibánok / Digitális félelmeink Chris Columbus:Pixel
• Soós Tamás Dénes: A forradalom után CGI és Hollywood
• Sepsi László: A szabadság határai Műfajelmélet és számítógépes játékok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: Szerdai gyerek Beszélgetés Horváth Lilivel
• Sípos Júlia: Az öreg tölgy krónikája Beszélgetés Molnár Attila Dáviddal
• Bernáth László: Mikrokozmosztól az Univerzumig Tudomány és film
• Murai András: Képszűkítés, újrateremtés A Saul fia és a „holokausztfilm” kódjai
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
• Kozma György: Halott fiúk Saul fia – másképp
ÚJ RAJ
• Simor Eszter: Mágikus dokumentarizmus Mark Cousins
• Pernecker Dávid: A hülyeség szabadversei Adam McKay
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Jubileumi válságok Karlovy Vary
• Csiger Ádám: Transzilván gótika TIFF – Kolozsvár
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: Toleranciaburger Bob burgerfalodája
KRITIKA
• Sághy Miklós: A másság és a hatalom Meleg férfiak, hideg diktatúrák
• Kovács Kata: Arcok a párnán 45 év
• Varró Attila: Párhuzamosok találkozása Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere
MOZI
• Gelencsér Gábor: Csendes szív
• Vincze Teréz: 1001 gramm
• Forgács Nóra Kinga: Tízezer km
• Kovács Kata: Suite Française
• Andorka György: Az Eichmann-show
• Varró Attila: Abszurd alak
• Tüske Zsuzsanna: Az ajándék
• Soós Tamás: Önkívület
• Huber Zoltán: Kész katasztrófa
• Simor Eszter: Mélyütés
• Baski Sándor: Fantasztikus Négyes
• Kránicz Bence: Mission: Impossible – Titkos nemzet
• Csiger Ádám: Irány a bárka!
DVD
• Gelencsér Gábor: Utazás a koponyám körül
• Kránicz Bence: Kegyes hazugság
• Soós Tamás Dénes: Az Almanach projekt
• Soós Tamás Dénes: A megváltás
• Pápai Zsolt: A Heineken-emberrablás
• Tosoki Gyula: Az élet dala
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Guy Ritchie: Az U.N.C.L.E. embere

Párhuzamosok találkozása

Varró Attila

Guy Ritchie idei kémfilmje elegáns zsánerkísérlet a kortárs attrakciók mozijában

A 60-as évek nagy kémfilmes reneszánsza idején a két világháború közötti műfajéra karakterközpontú, krimi-narratívákra épített (melo)drámái radikális változáson estek át, és a James Bond-féle brit revízió akcióorientált, sci-fi eszköztárral felturbózott hollywoodi mutációja azóta is párhuzamosan halad az old-school Carré-adaptációk és neo-klasszikus 007 opuszok európai nyomvonalával – sőt időközben posztmodern vonásokkal és CGI-mázzal felvértezve, önálló (szubzsáner-)nevet szerzett magának. Habár manapság a spy-fi fő alapanyagát a – többnyire szintén brit eredetű – képregények szolgáltatják, legyen szó Ellis zord társadalomszatírájáról (RED), Alan Moore-féle steampunk-mutációról (League of Extraordinary Gentlemen) vagy Millar übertrendi akcióorgiájáról (Kingsman/ The Secret Service), a műfajhibrid igazi ősforrását a televíziós sorozatok jelentik az Atlanti-óceán mindkét partján: az angoloknál a műfaj-első Danger Man, az emblematikus Avengers vagy a bizarr egzisztencialista gyöngyszem The Prisoner – a jenkiknél az örökzöld Mission Impossible, a pre-steampunk Wild Wild West, a Get Smart komédiája vagy a Hatmillió dolláros férfi és a Bionikus nő szuperhős párosa. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy ezekre a sorozatokra rátaláljon a látvány-truvájokra, techno-víziókra és franchise-okra éhes kortárs Hollywood, csupán az meglepő, hogy majdnem húsz évet kellett várni a spy-fi amerikai alapköveként tisztelt és évtizedek át (kép)regényeket, moziverziókat, spinoffokat szaporító The Man from UNCLE megfilmesítésére, ráadásul (a hosszas hányattatások után) épp egy brit alkotópárosra bízták levezénylését.

Guy Ritchie és a Sherlock Holmes-duplázás óta új alkotótárssá előlépett Lionel Wigram író-producer előtt nyitva állt a lehetőség, hogy jogos bosszút állva az Avengers és a LOEG-képregény álomgyári meggyalázásáért valami végletekig pörgetett, triplafedeles posztmodern effektparádét varázsoljanak az MGM kultszériájából – ezt szerencsére a hajdani alkotótárs Matthew Vaughn (új játszópajtásával, Mark Millarral) megtette előttük hazai alapanyagból, a Kingsman-filmben példásan bizonyítva az efféle zsánerhatványozás immár reménytelen idejétmúltságát. Ritchie inkább merészebb utat választott, és a spy-fi-ban rejlő neo-klasszikus lehetőségek felé mozdult el. A bőséggel kínálkozó, eszelősnél eszelősebb UNCLE-epizódok helyett az első évadot nyitó visszafogott darabokból válogatott alapötletekért (élen a The Quadripartite Affair-rel), túlrajzolt világpusztító összeesküvés helyett maradt az atombomba origójánál, a fantasztikus kelléktárat szerény kütyükig csupaszította, hőspárosának közös kalandját pedig inkább – egyfajta eredettörténet gyanánt – két gyökeresen eltérő mentalitású, motivációjú és munkamódszerű titkos-ügynök nézeteltérésekkel teli összecsiszolódásának szentelte (ami a Sherlock-Watson páros meleg tapintású meséihez hasonlóan egyfajta reflexió is lehet a Ritchie-Wigram kooperációra). Agresszív műfajhibrid helyett a végeredmény sokszínű kalandfilm, humora inkább jellemkomikumra, mint harsány zsánerparódiára épül, szolid romantikus szála hitchcocki duplafedelet rejt, a kötelező fantasztikum helyét pedig a retró stílusvilág veszi át.

Hasonlóan a poszt-Kill Bill Tarantinóhoz, Ritchie immár nem a hiperaktív távol-keleti akciómodellek kinetikus energiáit ülteti át képi/verbális fiesztákba, inkább az olasz zsánerfilm fénykorának teátrálisabb és szertartásosabb, klasszikus szerkesztésű éldarabjaihoz nyúl inspirációért Leone-westerntől a Bava-féle Diabolikig – nem véletlenül helyezi szinte a teljes cselekményt az ezeréves római márványszobrok, kifinomult milánói divatcikkek és kézzel összeillesztett sportkocsik 60-as évekbeli Itáliájába. Az UNCLE embere kétségtelenül nélkülözi a hagyományos kémfilmektől elvárható jellemábrázolást és csavaros konspirációs logikát, miként a kortárs akciófilmek látványorgiái helyett is csupán fegyelmezett stílusjátékok pótszerét kínálja (lásd a nagy rajtaütés képregénypanelekre osztott párhuzamos szekvenciáit). Ám lelkesen és elegánsan próbálja összehozni egymással az ódon zsánerhagyományt és az ezredfordulós közönségigényt, márpedig ez manapság olyan lehetetlen küldetés, amit legfeljebb egy-egy Mission: Impossible vállal az Álomgyárban. Ritchie idei filmje nem jár zajos sikerrel, de legalább az illúzióját megadja annak, hogy ezek a párhuzamosok – akárcsak homoerotikus árnyalatokkal megrajzolt hőspárosai – valahol mégis gyengéden összeérnek, bár túl a látóhatárunkon, mégis a végtelenen innen.

 

AZ U.N.C.L.E. EMBERE (The Man from UNCLE) – amerikai, 2015. Rendezte: Guy Ritchie. Írta: Lional Wingram és Guy Ritchie. Kép: John Mathieson. Szereplők: Henry Cavill (Napoleon), Armie Hammer (Kuryakin), Alicia Vikander (Gaby), Elizabeth Debicki (Victoria). Gyártó: Davis Entertainment / Warner Brothers. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 116 perc.

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/09 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12382