KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
   2015/november
MAGYAR VIDÉK: ELVESZETT FIATALOK
• Kránicz Bence: Kamera által élesen Dokumentumfilmek fiatalokról
• Varga Balázs: A hatalom íze Veszettek
• Pólik József: Mi leszünk az ifjúság Szocreál fiatalok
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A szüleimtől megkaptam a huszadik századot” Beszélgetés Fekete Ibolyával
• Bilsiczky Balázs: Emlékkönyv Beszélgetés Gárdos Péterrel
• Kovács Bálint: „Mint Pókember szuperképessége” Beszélgetés Dési András Györggyel és Móray Gáborral
RETRO-BANDÁK
• Géczi Zoltán: A java még csak most következik Frank Sinatra 100
• Varró Attila: Élő legendák Fekete mise
A SZERZŐI HORROR
• Varga Zoltán: Rémálmok álmodója Wes Craven (1939-2015)
• Árva Márton: Eleven vérvonal Del Toro kísértetei
• Sepsi László: Rosszfiúk és fúriák Lucky McKee
VELENCE
• Schubert Gusztáv: Vén Európa Velence
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Valami jobbra várva CineFest
• Stőhr Lóránt: Valami jobbra várva CineFest
• Sághy Miklós: Kontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szeme BIDF
• Horeczky Krisztina: Istentől az ördögig Érpatak modell
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: A fekete múmia átka Alsó-Parnasszus magaslatán
KÖNYV
• Huber Zoltán: Variációk egy témára Kelecsényi László: Eső és telefon
• Varga Zoltán: Az újraértelmezett szatíra Török Ervin: A szatíra diskurzusai a modernitásban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Botanikus szuperhős Andy Weir: A marsi
• Andorka György: Prométheusz gyermekei Ridley Scott: Mentőexpedíció
KRITIKA
• Takács Ferenc: Shakespeare és az irokézek Macbeth a filmvásznon
• Ádám Péter: A banlieu tigrise Dheepan
• Nagy V. Gergő: A panel Istene A legújabb testamentum
• Varró Attila: Útirajzok a kamaszkorból Tökmag és Gázolaj
MOZI
• Strausz László: Miért én?
• Baski Sándor: A lecke
• Kovács Kata: A keresés
• Jankovics Márton: Kötéltánc
• Huber Zoltán: Sicario – A bérgyilkos
• Vajda Judit: A kezdő
• Kránicz Bence: Apák és lányok
• Sepsi László: Szcientológia, avagy a hit börtöne
• Forgács Nóra Kinga: Fák jú Tanár úr! 2.
• Varga Zoltán: Hotel Transylvania 2.
• Hegedüs Márk Sebestyén: Az utolsó boszorkányvadász
• Varró Attila: Pán
DVD
• Gelencsér Gábor: Ének a búzamezőkről
• Pápai Zsolt: Kálvária
• Soós Tamás Dénes: Cobain: Montage of Heck
• Varga Zoltán: Szaffi
• Soós Tamás Dénes: Testvéri kötelék
• Sepsi László: A kihalás szélén

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

BIDF

Kontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szeme

Sághy Miklós

Nézz szembe a szüleiddel, a sztereotípiákkal, az elnyomással…! A BIDF minden szekciója az önismeret magasiskolája.

 

A második alkalommal megrendezett Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) csupán az emberélethez mérten tűnik fiatalnak, a filmes felhozatal magas minősége és a szervezés professzionizmusa nagykorú rendezvényről tanúskodik. Gyerekesen kedves humort csupán a fesztivál-szpotban és az erre alapozó logóban lehet felismerni, mely párhuzamot állít fel az Oscar-díj aranyszobra és egy ásóra támaszkodó bácsika közt. Az analógia persze nem feszültségmentes, hisz amíg az amerikai filmakadémia díja a csillogó sikert jelképezi, addig a BIDF földművese a mindennapok realitását testesíti meg, aki szerszámjával éppen a rögvalóságot forgatja meg.

A Nézz szembe a szüleiddel! szekcióban három film is a cigányság integrációjának problémakörére fókuszált. A kategória-győztes román Toto és nővérei (Alexander Nanau) a tízéves címszereplő és testvéreinek mindennapjaiba nyújt megrázó betekintést. Míg anyjuk kábítószer kereskedelemért börtönben ül, lepukkant lakótelepi lakásukat ellepik a gondviselőjükül kijelölt nagybácsi heroinista barátai. Ebben a környezetben kellene Totóéknak leckét írni, pihenni, otthon érezni magukat. Megindítóak azok a képsorok, melyek a kanapén, egy foltos pokróc alatt aludni próbáló kisfiút mutatják, miközben körülötte éppen belövik magukat a szokásos esti vendégek. Ráadásul a nagyobbik nővér maga is drogfüggővé és terjesztővé válik, akárcsak az anyjuk, s végül a szemétdombbá züllött lakás egyik mocskos matracán látjuk teljesen átadva magát a pusztító „környezeti hatásoknak”. A két kisebbik testvér azonban elkerül egy árvaházba, ahol lehetőségük nyílik a változásra. A jobb élet reményét persze nem adják ingyen. A gyerekeknek a saját édesanyjukkal, múltjukkal kell szembe fordulniuk, hogy egészségesebb, tisztább, inspirálóbb környezetben élhessenek.

A francia Spartacus és Cassandra (Ioanis Nuguet) nagyon hasonló élethelyzetbe enged bepillantást. A címszereplő román testvérpárnak, akik alig múltak tíz évesek, választaniuk kell, hogy koldus szüleikkel élnek hajléktalanként Párizs külvárosában, vagy elhagyva őket egy trapéz-artistához csatlakoznak, aki gondoskodik róluk, s a jobb élet lehetőségét kínálja számukra. Jóllehet végül az utóbbit választják, ám a film nagyon érzékletesen és már-már zavarba ejtő intimitással mutatja be, hogy milyen szörnyen nehéz is a gyerekeknek elszakadni a hajléktalan lét egyre mélyebb bugyraiba süppedő szüleiktől, akik érzelmileg folyamatosan zsarolják őket. A vetítés után jelen volt Spartacus, aki a forgatás óta eltelt közel hat évben láthatóan magabiztos, jó kedélyű fiatalemberré növekedett. Egy dokumentumfilm főhősével találkozni, bizonyos értelemben – s kissé bizarr módon – a film folytatásaként is értelmezhető. Spartacus a közönségtalálkozón valóban mesélt a közelmúltjáról, melynek pozitív eseményei utólag is a filmbeli nehéz döntés helyességét igazolták.

Az Eltemetett levelekben (Tomaš Kudrna) idősödő roma emberek vallanak arról, miképpen élték meg az ötvenes évek Csehszlovákiájában, hogy szüleiktől elszakadva, időnként elszakítva, egy bentlakásos iskolában kellett élniük. Összhangban az említett filmek főhőseivel, ők is arról számolnak be, drámai kilépésük a családi közegből tette lehetővé, hogy megszabaduljanak a szegénység és a társadalmi szegregáció súlyos örökségétől.

A Nézz szembe az elnyomással! szekcióban több izgalmas, afrikai témájú alkotás is szerepelt. A közönségdíjas Mi, demokraták (Camilla Nielsson), mely lényegében politikai thrillerként is nézhető, a zimbabwei alkotmány születésének három éves processzusát követi nyomon. Látszólag példaértékűen zajlik minden. A lakossági fórumoktól indulva az egyre szűkebb egyeztetési tárgyalások felé halad a törvényszöveg kidolgozása. A filmes stáb a folyamat két fő irányítójának, egy ellenzéki és egy kormánypárti politikusnak a mindennapjaiba enged betekintést. Látjuk reményeiket, összeomlásaikat, mesterkedéseiket, megindultságukat és így tovább. Érzékeny portré rajzolódik ki két nagyformátumú politikusról, akik képesek az ország érdekében túllépni pártállásukon, és ha kell, konstruktívan együttműködni. Áldozatos munkájuk eredményeképpen meg is születik az új, konszenzusos alkotmány. Éppen úgy, mintha, teszem azt, Dániában történt volna mindez. Ám végül mégsem lépnek életbe az új törvények, mert Mugabe elnöknek ez nem áll érdekében, így a hosszú demokratikus együttműködés eredményét a diktatórikus rendszer önkénye egy pillanat alatt semmissé teszi.

A szekció fődíjas angol Virunga (Orlando von Einsiedel) a Mi, demokratákhoz hasonlóan néhány jó szándékú ember küzdelmét mutatja a kaotikus és végtelenül korrupt afrikai viszonyokkal szemben. A történet helyszíne Kelet-Kongó, ahol a világ egyik legszebb nemzeti parkja, a Virunga található. Ennek kivételes növény és állatvilágát védi maroknyi elszánt parkőr részben a lázadók csoportjaitól, részben a multinacionális cégektől, melyek a terület értékes nyersanyagainak lerablásában érdekeltek. A film vizuális szövete nagyon sokrétű. A mesterien komponált kézi kamerás jelenetek mellett láthatunk kaotikus háborús eseményeket, melyek a filmes stábot is veszélybe sodorják, vagy az angol olajtársaság helyi képviselőjét leleplező titkos felvételeket, és nem utolsó sorban gyönyörű és lenyűgöző képsorokat a nemzeti parkról. A természet szépségének hangsúlyozása még sötétebbnek és gonoszabbnak mutatja mindazokat a mesterkedéseket, melyek végül a park állat és növényvilágának – és közvetve az emberi közösség – romlását idézik elő.

A Nézz szembe a sztereotípiákkal! szekció díjnyertes filmjének, Az Érpatak modellnek (rendezője a holland Benny Brunner) második vetítését a fesztivál legnagyobb sajtó- és közönségérdeklődése övezte. Ennek oka, hogy a Jobbik tüntetést szervezett a főszereplő, érpataki polgármester mellett, sőt, híre ment, hogy maga Orosz Mihály Zoltán, a falu fő embere is jelen lesz a bemutatón. Az érpataki modell – magyarázza Brunner kamerájának a polgármester – nagyon röviden abban áll, hogy vannak építő és vannak romboló emberek. Előbbieket támogatni, utóbbiakat büntetni kell. Nem igazán érthető, mi ebben a „modellszerű”, hisz az ország törvényes igazságszolgáltatása is hasonló célok által vezérelt. A holland rendező filmje elsősorban azt követi nyomon, miképpen zajlik a büntetés és támogatás rendszere Érpatakon. Láthatunk leleplezett fa- és áramtolvajokat, megalázott iszákosokat és megfélemlített, szolgálatkész hivatalnoksegédeket. Mindazonáltal a filmből nem derül ki, mennyiben más Érpatak, mint bármely más falu, ahol a mélyszegénység, a közmunka, valamint az ezekből fakadó feszültségek a meghatározóak. A polgármesterről megtudjuk, hogy szeret látványosan öltözködni, hisz hol műnépviseletet, hol katonai egyenruhát ölt, s az összeesküvés-elméletek sem idegenek tőle. Rémületes persze ez a militáns, kiskirályos szerepjáték, ám leszámítva egy neonáci összejövetelt a kamerának nem sikerül a polgármestert törvénysértő cselekedeten érnie. A vetítés utáni közönségtalálkozó – melyen a rendező mellett valóban megjelent maga a főhős is, noha ezúttal nem tollas kalapban, hanem öltönyben és nyakkendőben –, se botránnyá, se dialógussá nem alakult, hisz az érpataki modellt támogatók és annak létjogosultságát vitatók a rendelkezésre álló rövid időben kulturáltan elbeszéltek egymás mellett.

A Nézz szembe az öregedéssel! szekció győztese, Az eltűnt idő (Natalia Bruschtein) lírai alkotás az emlékezésről és az elmúlásról. A film főhőse egy idős asszony, aki valószínűleg az Alzheimer-kór következtében nagyrészt elvesztette az emlékezetét. Mindez azért oly különös, mert számára kevés fontosabb dolog létezett élete második felében, mint az emlékezés és emlékeztetés. Három gyermekét, volt férjét a hetvenes években ugyanis lemészárolta, s eltűntté nyilvánította az akkori argentin rezsim. Az igazság kiderítésért folytatott elkeseredett és fáradhatatlan küzdelme megrázó archív felvételeken, fényképeken és periratokban elevenedik meg, melyeket a nyugdíjas otthon kedves és csendes, múltjától megszabadult/megfosztott lakójának plasztikus, szép portréja ellenpontoz mindvégig a filmben. Megindítóak azok a pillanatok, melyek mintha az idős asszony vissza-visszatérő öntudatáról árulkodnának. Egy ízben például, amikor a múltvesztésről faggatja unokája (aki egyben a film rendezője is), azt válaszolja, a felejtés jó, mert megszabadít annak fájdalmától, hogy a világ dolgain alapvetően nem tudunk változtatni.   

A BIDF-re 17 országból érkeztek az alkotások, aki a fesztivál vetítéseinek többségét végignézte, akár egy nagy utazásként is átélhette az egész rendezvényt. Szomorúságra csak az adhat okot, hogy a színvonalas dokumentumfilmeknek csupán elenyésző hányadával találkozhatunk majd a magyar mozikban és a magyar televíziókban.

 

 

 

 

     

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12459