KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
   2016/január
BETILTOTT VÁGYAK
• Vajda Judit: Ádámévák Transzszexualitás a kortárs filmművészetben
• Schubert Gusztáv: Elcserélt nemek A dán lány
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Lengyelország
BŰNMOZI
• Zombory Erzsébet: Angol labirintus Hercule Poirot és Miss Marple
• Ádám Péter: Géniusz a négyzeten A Hitchbook-sztori
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Hosszú út Máriássy Félix stílusváltásai
• Morsányi Bernadett: Voltam élni Beszélgetés Dobai Péterrel
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „180 fokos fordulatra lenne szükség” Beszélgetés Hartai Lászlóval
SZERZŐI RAJZFILMEK
• Dobay Ádám: Hazatérés Álomországból Mamoru Hosoda
• Kránicz Bence: Kutya világ ez, Snoopy Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film
• Sepsi László: Két világ közt Anilogue 2015
• Varga Zoltán: Kollázs és karikatúra Réber László animációi
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok - 2. rész
FESZTIVÁL
• Bilsiczky Balázs: Arcvonalak Verzió Fesztivál
• Bartal Dóra: A tudatosság nyomógombjai Jihlava
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: A nyelven túli költészet A kortárs lírai film Brakhage után
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Amerikai rémálom Az ember a Fellegvárban
• Csiger Ádám: Rebootolni a világot 12 majom
• Pernecker Dávid: Utazás az Univerzum peremére Rick és Morty
KÖNYV
• Veress József: M mint mozi Bokor Pál: A film mint mozgás
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Máltai bálnák Moby Dick filmek
KRITIKA
• Árva Márton: Okkal lázadók Mustang
• Pápai Zsolt: Hidegháborús hősök Kémek hídja
• Kovács Bálint: Kurvának áll Félvilág
MOZI
• Jankovics Márton: Ég és jég között
• Soós Tamás Dénes: Macondo
• Forgács Nóra Kinga: Lépcsőházi történetek
• Baski Sándor: A kincs
• Csiger Ádám: Marguerite – A tökéletlen hang
• Kovács Kata: Így jártam a mostohámmal
• Kovács Marcell: Krampusz
• Kránicz Bence: Káosz karácsonyra
• Teszár Dávid: Truman
• Sepsi László: Ha Isten úgy akarja
• Varró Attila: Holtpont
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
DVD
• Schubert Gusztáv: Egy erkölcsös éjszaka
• Czirják Pál: Kánikulai délután
• Kránicz Bence: Szeméttelep
• Soós Tamás Dénes: Maggie
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Hungarian Comics Speak English
• Bayer Antal: Hungarian Comics Speak English

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bűnmozi

Hercule Poirot és Miss Marple

Angol labirintus

Zombory Erzsébet

Kuriózumok Agatha Christie legendás nyomozóiról.

 

Egy közelmúltban született statisztika szerint Agatha Christie legnépszerűbb regénye a Tíz kicsi néger (vagy újabban, „píszí” stílusban: indián) – egyúttal ez a világ legnagyobb példányszámban eladott krimije is. Miért éppen ez? Sokféle magyarázata lehet. A Péntek 13 vagy a Halloween típusú filmek borzongást kedvelő közönsége a műfaj egyik őséért lelkesedhet a megfoghatatlan tettes által elkövetett változatos gyilkosságsorozatról olvasva. A „whodunit” rejtvényfejtői elképesztően trükkös, megoldhatatlan megoldásnak tapsolhatnak.

Agatha Christie-nek is számtalanszor feltették a kérdést, melyik regényeit kedveli leginkább. Válasza időnként módosult, de kettőhöz következetesen ragaszkodott: A ferde ház (1949) és Az alibi (1958) mindig a kedvencek között volt. Furcsa módon mind Christie, mind közönsége olyan regényeket emleget, amelyekből éppen az a szereplő hiányzik, aki szinte márkajelzése, az egyetlen mindenki által biztosan ismert figurája az írónőnek: maga Hercule Poirot.

 

 

A nyomozó színrelép

 

Poirot születésének története valószínűleg már az unalomig ismert minden krimiolvasó számára. Az első világháború idején Agatha fogad a nővérével, hogy meg tud írni egy detektívregényt. Miféle szerzet legyen a detektív? A világháborús menekültek népes belga kolóniája él a környéken, legyen hát belga, de profi: a belga rendőrség nyugalmazott főfelügyelője. Külsőre legyen összetéveszthetetlen: kicsi, köpcös, kopaszodó tojásfejű, gondosan ápolt bajusszal. Mint Sherlock Holmes, valamiben legyen különc: Poirot az elviselhetetlenségig pedáns, mosolyogtatóan hiú, megjelenésére kínosan ügyelő férfi. Neki is legyen meg a saját Watsona: Hastings kapitány, a kifogástalan angol úriember, aki révén minden társaságba bejut, és aki naivságával pompás alkalmat ad arra, hogy Poirot részletesen kifejthesse a nyomozás menetéhez szükséges információkat. Munkájának kulcsszavai a rend és a módszeresség, nyomozásai mindig eredményesek, kedvenc kifejezése pedig a „kis szürke (agy)sejtek”, amelyek segítségével, a tények logikus elemzésével, lótás-futás nélkül megoldható a legbonyolultabb rejtély is. A megoldást Christie eredetileg egy bírósági tárgyalás keretében hozta volna nyilvánosságra, de a kiadó tanácsára változtatott rajta. Így alakult ki az a dramaturgia, ami a további regényeire is jellemző: az érintettek összegyűlnek, és Poirot (majd Miss Marple) a bűntény rekonstruálásával leleplezi a bűnöst.

Poirot teljes fegyverzetben pattant ki alkotója agyából. Már az első megjelenésekor (A titokzatos stylesi eset, 1920) súlya, dimenziói vannak, és a karaktere egész karrierje, azaz írójának élete során változatlan, legfeljebb egy-két vonással gazdagodik. Christie hamarosan rájön, hogy hibát követett el: a nyugdíjas korú hős (aki majd évtizedekig vele marad) nem öregedhet tovább – valóban, már jóval száz felett lenne a végső búcsú idején. Megszabadulna tőle, de olyan sikere van, hogy nemcsak a kiadója, saját érdeke is azt diktálja, hogy adja meg közönségének, amit kíván: hagyja a népszerű belgát tevékenykedni.

Egyik életrajzírója házassághoz hasonlítja kapcsolatukat: a kezdeti szerelem elmúlt, de az együttélés korrektül működik. „Egyfajta pótférj … követelőző …” – jellemzi Poirot-t egy másik. Lehet, ez az egyik oka, hogy az írónő elégedett, mikor a detektív kiiktatásával is sikerül hibátlan bűnügyi történeteket kigondolnia, nem kevesebb logikai csavarral, hasonlóan intenzív karakterrajzokkal.

A poirot-i modell gördülékenyen fut, de Christie más megoldásokkal is kísérletezik (Tommy és Tuppence, Mr. Quin, vagy egyszerű „mezei” rendőrfelügyelők helyettesítik időnként belga nyomozóját), míg végre újabb zseniális ötlete támad: megteremti Poirot ellenpárját, Miss Marple-t. Az idős hölgy színre léptetésével kikerekedik Christie világa. A magasabb körök megbízásából is tevékenykedő, sokszor a hatalom folyosóira vagy palotáiba beinvitált urbánus és profi detektív mellett megjelenik az angol vidék középosztályában otthonos, hétköznapi színterek hétköznapi (no, nem mindig!) eseményeinek tanúja. Egy-két kíváncsi, kötögető vénkisasszony figurája bizonyára szerves része az angol falu társadalmának, de Miss Marple-t koncentrált figyelme, remek kombinációs készsége, és éles logikája megkülönbözteti az átlagtól. Nem életből mintázott portré, de felvillannak benne Christie nagyanyjának és barátnőinek vonásai, egybeolvasztva az írónő korábbi vénkisasszony-figurájának, a falujáról mindent tudó Caroline Sheppardnek alakjával. Először a Gyilkosság a paplakban (1930) véletlen-kreálta amatőr nyomozójaként jelenik meg központi szerepben, de korábban már néhány novellában találkozhattunk vele: a bűnügyeket mesélő társaság tagjaként mindig Miss Marple az, aki csöndes logikával rábukkan a rejtélyek megoldására. Neki is megvan a sajátos nyomozói technikája és eszköztára. Míg Poirot a tények logikus rendszerbe foglalhatóságával, és az emberi természet általánosítható vonásaival operál, addig Miss Marple saját korábbi tapasztalataira, konkrét esetek tanulságaira, apró, csak női szemmel felismerhető részletekre épít. Álljon itt egy példa: Poirot egyik nyomozásában jelentős szerepet kap az, hogy mániákus precizitással automatikusan rendbe rakja egy kandallópárkány díszeit, Miss Marple viszont azért jön rá egy bűnügy megoldására, mert a halott nő fejéről legurult kopott kalapja.

Miss Marple figurája csak mostanában kezdi elérni Poirot ismertségét és népszerűségét, főleg, mint látni fogjuk, az őt szerepeltető filmek és TV-sorozatok jóvoltából. Az mindenképpen egyedülálló a krimiirodalomban, hogy egy szerzőnek két, szinte egyformán jelentős nyomozóhőse legyen. Poirot 33, Miss Marple 12 regény főszereplője, emellett számtalan novellában is felbukkannak. Felvetődött, hogy Christie szerepeltethetné kettejüket egy regényben, de az írónő tiltakozott: Poirot hiúsága nem viselné el egy idős hölgy keresetlen beavatkozását. Miss Marple-nek be kell érnie azzal, hogy „három grófság főfelügyelője táncol úgy, ahogy ő fütyül” (Szunnyadó gyilkosság, 1976). Nyilvánvaló, hogy a hölgy önállóan nem fejezhet be egy nyomozást, de a hivatalból intézkedő rendőrök hamar megtanulják, hogy érdemes odafigyelni rá, és követik tanácsait.

 

 

Játék az idővel

 

Mint már szó volt róla, Christie-nek nehézséget jelentett, hogy idős nyomozóval indult el krimiszerzői pályáján. Elvileg, hiszen regényei nem egy folytatásos sorozat részei: a nyomozótól mindig az éppen aktuális bűntény megoldását várjuk, személyes tényezők (mint például a koruk) csak akkor érdekesek, ha azt befolyásolják. Poirot ugyan kezdhette volna valamivel fiatalabban, de Miss Marple esetében még ez is kizárt, figurája és tevékenysége a bölcs öregkor auráját igénylik.

Az ötven év, ami Poirot jelentkezése és Christie által gondosan megtervezett halála között eltelt, nem, vagy csak esetleges jelzésekből érzékelhető. Poirot már kezdetben sem nagyon aktív (Belgiumból már nyugalmazása után érkezik), a lábmunkát Hastingsre vagy a rendőrségre bízza, a haja már eleve ritkuló, és régóta színezi, a fizikai romlás jelei tehát csak a végső történetben kapnak erősebb hangsúlyt. A Függöny: Poirot utolsó esete persze még 1940-ben született, afféle „biztosítási kötvényként”, halála esetén Christie ezzel kívánt gondoskodni a hátramaradott családról. (Végül 1975-ben, még az írónő halála előtt, azért adták ki mégis, mert idős kora miatt már nem tudta megírni a közönség által megszokott és elvárt új „Karácsonyi Christie”-t.) De a haldokló Poirot elbúcsúztatása után Christie még harminc évig írja a kis belga nyomozásainak történetét!

Miss Marple esete sem sokban különbözik: törékenyebb lesz, a keze jobban reszket (orvosa tréfálkozik: „most már ne kössön, inkább bontson”), fokozottabban rászorul kis cselédlányai segítségére, de még az utolsó róla szóló regényben is (Nemezis, 1971) felkerekedik, és részt vesz egy körutazáson, hogy egy halott barát kérését teljesítve megoldjon egy múltbeli bűnügyet. A Függönyhöz hasonlóan Miss Marple szereplésével is született korábban egy könyv, a Szunnyadó gyilkosság, későbbi felhasználásra. Ez azonban nem jelzi, hogy a hölgy utolsó esete lenne: bárhova be lehetne illeszteni a többi történet közé. Christie jegyzetei bizonyítják, hogy később írta, mint a „bespájzolt” 1940-es Függönyt, de nem is logikus feltételezni, hogy az írónő már megformálta volna Miss Marple „utolsó” esetét, mikor a főszereplésével addig mindössze egy regény, a Gyilkosság a paplakban jelent meg. A helyzet iróniája, hogy Christie nem tudta Poirot-ját sem megmenteni attól, hogy mások kisajátítsák, ha ez volt a célja a detektív halálával. Az örökösök engedélyével Poirot-t feltámasztották, újra nyomoz, és kérdés, megelégszik-e egyetlen alkalommal…

Fogadjuk el, hogy fiktív világukban hőseink számára valószerűtlenül kitágulnak az emberi kor normális határai. Elszórt utalásokból, regények keresztreferenciáiból mindkettő élete kirajzolható, ha vázlatosan is. Poirot-é, már foglalkozása okán is, mozgalmasabb. Megismerkedünk belgiumi karrierje néhány állomásával, a régi esetekkel, amelyek során Japp felügyelővel, illetve Hastingsszel találkozott. Felbukkan az egyetlen nő, Rosakoff grófnő, akit vonzónak talál, és akivel még többször összefut pályája során. Életrajzát túlnyomó részben nyomozásainak mozaikköveiből rakhatjuk össze. Ezek többé-kevésbé a regények megírásának kronológiáját követik, konkrét utalásokkal vagy jellegzetes háttérrel érzékeltetve a kort az első világháborútól (A titokzatos stylesi eset) a szabados hatvanas évekig (Harmadik lány, l966). Az 1940 körül született Függönyt kiadásakor természetesen hozzá kellett igazítani az 1975-ös dátumhoz, kiiktatni belőle a korabeli részleteket. Ettől furcsán, gyökértelenül lebegő lett, illeszkedik a búcsúzás melankóliájához.

Miss Marple életrajzánál kevesebb fogódzóval dolgozhatunk: a visszatérő figurák és helyszínek nyilván kisebb kört ölelnek fel egy koránál és helyzeténél fogva korlátozott idős hölgy esetében. Halvány utalások egy lánykori udvarlóra; két, csak sejthető testvér a múltban; egy unokaöcs, Raymond West, aki időnként különleges élményekkel ajándékozza meg nénikéjét (Rejtély az Antillákon – Miss Marple egyetlen külföldi utazása, 1964, A Bertram Szálló, 1965), egyébként pedig egy könnyen bejárható szomszédság közeli falvakkal, kisvárosokkal, tengerparttal, valóságosan hangzó fiktív földrajzi nevekkel – tipikus angol vidék, a maga hierarchikus társadalmával, ahol Miss Marple minden réteg képviselőivel kapcsolatban áll.

Az időjáték mind Poirot, mind Miss Marple történeteiben sajátosan alakul. Látjuk, Christie nem terhelheti meg őket a színre lépésük óta eltelt évekkel (Poirot esetében 50, Miss Marple-éban 40!). Számukra alig múlik az idő, de a világ, amelyben élnek, a valóságos időben, a regények keletkezési idejének megfelelően halad előre. Poirot az első világháború végén jelenik meg Angliában, és az a kép, amelyet Christie A titokzatos stylesi esetben felvázol, meglehetősen korrektül tükrözi a kor történelmi-társadalmi viszonyait. Miss Marple első jelentkezése inkább a vidéki középosztály időtlen rendjéről fest képet, amely nem mentes a sztereotípiáktól, de még ma is érvényesnek hat. A valódi idő múlását éppen azért követhetjük könnyebben Miss Marple történeteiben, mert a Poirot-féle nyomozások absztraktabb, logikai vonásaival szemben itt többször tapasztaljuk a számunkra is ismerős hétköznapi események összejátszását. A két világháború közötti konszolidáltabb helyzetet felváltja a második világégés utáni depresszió (Gyilkosság meghirdetve, 1950). A nagy udvarházak és az egykor jómódú családok hanyatlásnak indultak, sőt, kénytelek egyetlen mindenes cseléddel beérni (Paddington 16.50, 1957). A kristálytükör meghasadt (1962) már egy többszörösen megváltozott világba vezet: Miss Marple falujában eladják az udvarházat, mert tulajdonosa képtelen fenntartani, és hollywoodi filmesek veszik meg; a faluszéli mezőkön lakótelep épül, a régi üzletek pedig sorra gazdát cserélnek. Mindez tökéletesen leképezi az idők változását. Ennél konkrétabban már csak A Bertram Szálló ábrázolja a mulandóságot. Miss Marple meglátogatja a londoni hotelt, ahol fiatalkorában egyszer megszállt. Úgy tűnik, árnyalatnyit sem változott az elmúlt évtizedek alatt, sem az épület, sem a szolgáltatások, sem a vendégkör. A bűnügyi rejtvény kulcsa éppen az, hogy a változatlanság látszata manipulált, hamis. Külön érdekessége a regénynek, hogy Christie beleépítette a valóságos jelenidőt: a könyv megjelenése előtt két évvel esett meg a regényben szereplő „Nagy Angliai Vonatrablás”. Ráadásul kikacsint az olvasóra: „Azt hittem, már meghalt. Százévesnek néz ki.” – mondja valaki Miss Marple-ról.

 

 

Filmvászon és képernyő

 

Nyilvánvaló, hogy Christie krimijeinek elsöprő sikere vonzotta a filmvászon és a képernyő alkotóit is. Az első átütő filmsiker, A vád tanúja (1957) után Miss Marple és Poirot lett a filmesek (ezúttal az MGM) céltáblája. Meglepő, de Christie-nek a filmadaptációk nem hozták meg a várt anyagi hasznot. Általában elégedetlen volt a megvalósítás részleteivel is. Kedvelte Margaret Rutherfordot, de a nagydarab, groteszk külsejű színésznő távol esett Miss Marple karakterétől, inkább paródiának hatott, Az alkati különbségnél többet nyomott a latban, hogy Rutherford alaposan átíratta a történeteket, sőt Poirot-regényeket alakított át Marple számára. Christie-t tapasztalatai szkeptikussá tették regényei megfilmesítésével kapcsolatban, ha néha meg is adta rá az engedélyt, kelletlenül tette.

Sokan bújtak-bújnak bele Poirot bőrébe egy-két film erejéig. Tudunk olasz, francia, orosz, és még ki tudja hány nemzetiségű klónjáról. Sokak számára mindmáig Peter Ustinov alakítása a leghitelesebb. Három Poirot filmben játszott nagynevű sztárokkal, köztük legismertebb és legnépszerűbb a látványos egyiptomi helyszíneken forgatott, Oscarral is elismert Halál a Níluson (1978), és további három TV-játékban alakította a detektívet 1978 és 1988 között. Ustinov hívei a karakter szeretetreméltó derűjét és humorát tartják fő erényének, amelyet azok sem vonnak kétségbe, akik szerint mackós alkata, csapzott bajsza és lezseren gondatlan öltözködése egyáltalán nem felel meg Agatha Christie kistermetű, gondosan ápolt, precíz detektívjének. Igazság szerint Ustinov Albert Finney örökébe lépett, akit megjelenésében, játékában egyöntetűen kiváló Poirot-nak tartott a kritika az első igazán látványos Christie-filmben (Gyilkosság az Orient Expresszen, 1974), de ő nem akarta újra vállalni a szerepet.

Alig mutatták be az Ustinov-sorozat utolsó darabját (Randevú a halállal, 1988), megkezdődött az angol televízió egyik legterjedelmesebb vállalkozásának, Agatha Christie Poirot-regényeinek és novelláinak egységes megfilmesítése, a címszerepben David Suchet-vel. 25 éven keresztül (1989-2013), összesen hetven epizódban követhetjük a krimiirodalom legtöbb esetével büszkélkedhető detektív karrierjét.

A sorozat kronológiája nem teljesen hű a forráshoz: a stylesi eset, Poirot eredeti belépője, csak a huszadik epizódban kerül sorra, novellákból készült epizódok előzik meg, a hetven történet sem az eredeti sorrendben követi egymást, kivéve természetesen a befejezést, a Függönyt. Az időfaktor a sorozatban is érdekes fordulatot vesz. Láttuk, a regényekben Poirot alig korosodik, de a háttérben a valóságos idő l918/19-től az 1960-as évekig ível. A tévésorozatban viszont a legtöbb epizódot az 1930-as évekbe sűrítik: így például a 60-as évek végén játszódó Ellopott gyilkosság, vagy az eredetileg a beatkorszak „swinging London”-ját bemutató Harmadik lány az öltözetek, frizurák divatja és az autók márkája alapján (általában ezekkel jelzik a korszakot) korábbra datálódott vagy 30 évvel. Az időbeli csúsztatás néha más változtatásokat is igényel: a Zátonyok közt (1948) eredetileg a második világháború után játszódik, és egyik főszereplője a kor jellegzetes típusa, vadászpilóta, csaták vakmerő hőse, aki a konszolidálódó békés világban nem találja a helyét. (Miss Marple Paddingtonjában is találkozunk hasonló karakterrel!) A 30-as években jobb híján mérnök lesz belőle, és – dominóeffektus! – a szerepe is jócskán megváltozik, és vele változik a történet is. A Poirot-filmekben ezek a változások ritkán érintik a történetek lényegét: Poirot esetei olyan logikusan épülnek fel, hogy a mechanizmus legapróbb csavarját sem lehet kioperálni az egész összeomlása nélkül.

Miss Marple megjelenése filmen és TV-ben kaotikusabb helyzetet szült. Az első Miss Marple-ről, a sokak által kedvelt Margaret Rutherfordról már szóltunk. Több öregedő színésznő remélte pályáját újra felpörgetni a szereppel, egyik-másik sikeresen. Érdemes kiemelni a sztárokkal feltöltött, a látványos Poirot-filmek mellé sorolható A kristálytükör meghasadt című filmet (1980), az öreg hölgy szerepében Angela Lansburyvel, aki ennek köszönheti a Gyilkos sorok amerikai sorozat főszerepét, Jessica Fletchert, egy amatőr nyomozó és idősödő krimiírónő (Christie? vagy önarcképe, Miss Oliver? És Miss Marple?) kombinációját. A „leghitelesebb Miss Marple” címért három frissebb alakítás versenyez, a korábbi BBC TV-sorozat (1984-92) hősnője, Joan Hickson, és az angol Granada Television sorozatából (2004-14) Geraldine McEwan, majd a szerepet átvevő Julia McKenzie.

Talán Joan Hickson az, akit legkönnyebb elfogadni: kicsit száraz, de kedves, külsőre átlagos idős hölgy, szürke kosztüm, kis kalap, retikül, szatyor, alkalomadtán kötés a kézben. Csendes, visszafogott, de mikor szükség van rá, szelíden, de ellentmondást nem tűrően közbelép. A BBC, gyakorlatához híven, ragaszkodik az eredeti művekhez. A tizenkét film a tizenkét Marple-regényt dolgozza fel. II. Erzsébet szerint is Hickson pontosan az a Marple-figura, amilyennek az ember elképzeli. Merhetünk-e ilyen tekintélyeknek ellentmondani?

2004-ben a Granada kereskedelmi televízió elérkezettnek látta az időt, hogy az évek óta futó Poirot sorozat sikerét meglovagolva megalkossa a párhuzamos Marple-sorozatot. ‘Marple’ és nem Miss Marple! Már ez az illetlenség felborzolta a Christie-rajongók táborának protokollra kényesebb tagjait. Ami aztán következett, még azokat is megosztotta, akik egyébként szerették és elfogadták Geraldine McEwan kevésbé konvencionális Marple figuráját. A Marple-sorozat a tizenkét regény mellé beemel két kibővített Miss Marple novellát (ez még elmenne), és beilleszti Miss Marple-t nyolc olyan regénybe, ahol sem Poirot, sem ő nem szerepel, egy kilencedikbe pedig a Tommy-Tuppence amatőr nyomozópáros mellé harmadiknak. Így már huszonháromra nőtt az epizódok száma. Miss Marple-t persze nem nehéz „beírni” egy történetbe: egy kötögető öregasszony számára minden szalonban akad egy karosszék. Másrészt viszont a regények pszichológiai egyensúlyát sokszor megbillenti az új jövevény, különösen ott, ahol az igazság kiderítéséhez szervesen hozzátartozik a Miss Marple által kiszorított eredeti „amatőr” nyomozó saját karaktere és pozíciója, mint Az alibiben (1958), vagy súlyát veszti a történet a benne értelmetlenül tébláboló öreg hölgy miatt (Végtelen éjszaka, 1967). Néhány regény, mint A Sittaford-rejtély (1931), vagy a Királyok és kalandorok (1925) a felismerhetetlenségig megváltozik, más lesz a történet, az indíték, a szereplők, a bűn elkövetője, és természetesen a végeredmény. Visszatérő „modern” motívum lesz a homoszexualitás. Visszafogott rajza a nem prűd Christie-nél is előfordul egy-két alkalommal, a sorozatokban (Poirot-nál is!) viszont mint a korszerűség vélt velejárója bukkan fel rendszeresen. A legabszurdabb beavatkozásokat A Bertram Szálló szenvedte el: a mulandóság témájára épülő szerkezet összeroppan a szállóba bezsúfolt új vendégek és történeteik nyomása alatt. Megjelenik egy fekete dzsesszénekesnő, sőt maga Loius Armstrong is (külön), egy náci háborús bűnös, az őt álcázva követő, bosszúszomjas zsidó fiatalember, egy ikerpár, és egy bohócmódra viselkedő férfi; új cselekményszál a képrablás és egy, a tetőn meggyilkolt szobalány esete; az eredeti szereplők teljesen átalakulnak, egy fiatal lány leszbikus barátnőt kap, végül nem is Miss Marple deríti ki, mi történt, hanem egy fiatalabb alteregója, a Jane nevű szobalány, aki aztán összeborul a detektívvel. Christie-rajongók szent borzalommal szokták rangsorolni, hogy melyik mű tévéváltozata tér el leginkább és legindokolatlanabbul az eredetitől. Kevés maradt érintetlenül.

Christie összeszabdalt regényeinek Miss Marple-je sem problémamentes. Egy kritikusa Geraldine McEwan figuráját „megvénült Shirley Temple”-nek titulálta. Valóban, a fürtös hajon mindig ferdén ülő kalapkák, a hamiskás mosoly, a vékonyka hang mintha nem azt a csöndesen szemlélődő, pengeéles agyú személyiséget takarná, akire számítunk. Mintha valóban a hölgyet még nem ismerő rendőrtisztek előítéleteiből előpattanó habókos öregasszony lenne. Furcsa a klasszikus szerepekben kiemelkedő színésznőt ilyen alakban látni. A sorozatban következő Julia McKenzie (az ő Marple-jának szintén jutottak hasonlóan groteszk történetek) ki is jelentette, ő, akárcsak Hickson inkább darabos, tweedkosztümös Marple-t játszik.

Poirot-t sikerült méltó módon búcsúztatni. A stábot annyira megviselte az elválás gondolata, hogy nem az utolsónak sugárzott Függönyt forgatták utoljára, valamelyik derűsebb epizóddal fejezték be a hihetetlen huszonöt évet. A Marple-sorozat utolsó évadát a Függönyhöz hasonlóan melankolikus, misztikumba hajló Végtelen éjszaka zárta. Milyen kár, hogy Miss Marple belekontárkodott. Nem az ő története.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/01 12-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12536