KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
   2016/január
BETILTOTT VÁGYAK
• Vajda Judit: Ádámévák Transzszexualitás a kortárs filmművészetben
• Schubert Gusztáv: Elcserélt nemek A dán lány
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Lengyelország
BŰNMOZI
• Zombory Erzsébet: Angol labirintus Hercule Poirot és Miss Marple
• Ádám Péter: Géniusz a négyzeten A Hitchbook-sztori
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Hosszú út Máriássy Félix stílusváltásai
• Morsányi Bernadett: Voltam élni Beszélgetés Dobai Péterrel
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „180 fokos fordulatra lenne szükség” Beszélgetés Hartai Lászlóval
SZERZŐI RAJZFILMEK
• Dobay Ádám: Hazatérés Álomországból Mamoru Hosoda
• Kránicz Bence: Kutya világ ez, Snoopy Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film
• Sepsi László: Két világ közt Anilogue 2015
• Varga Zoltán: Kollázs és karikatúra Réber László animációi
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok - 2. rész
FESZTIVÁL
• Bilsiczky Balázs: Arcvonalak Verzió Fesztivál
• Bartal Dóra: A tudatosság nyomógombjai Jihlava
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: A nyelven túli költészet A kortárs lírai film Brakhage után
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Amerikai rémálom Az ember a Fellegvárban
• Csiger Ádám: Rebootolni a világot 12 majom
• Pernecker Dávid: Utazás az Univerzum peremére Rick és Morty
KÖNYV
• Veress József: M mint mozi Bokor Pál: A film mint mozgás
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Máltai bálnák Moby Dick filmek
KRITIKA
• Árva Márton: Okkal lázadók Mustang
• Pápai Zsolt: Hidegháborús hősök Kémek hídja
• Kovács Bálint: Kurvának áll Félvilág
MOZI
• Jankovics Márton: Ég és jég között
• Soós Tamás Dénes: Macondo
• Forgács Nóra Kinga: Lépcsőházi történetek
• Baski Sándor: A kincs
• Csiger Ádám: Marguerite – A tökéletlen hang
• Kovács Kata: Így jártam a mostohámmal
• Kovács Marcell: Krampusz
• Kránicz Bence: Káosz karácsonyra
• Teszár Dávid: Truman
• Sepsi László: Ha Isten úgy akarja
• Varró Attila: Holtpont
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
DVD
• Schubert Gusztáv: Egy erkölcsös éjszaka
• Czirják Pál: Kánikulai délután
• Kránicz Bence: Szeméttelep
• Soós Tamás Dénes: Maggie
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Hungarian Comics Speak English
• Bayer Antal: Hungarian Comics Speak English

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bűnmozi

A Hitchbook-sztori

Géniusz a négyzeten

Ádám Péter

 Ötven éve jelent meg François Truffaut interjúkötete Hitchcock-kal.

 

A Négyszáz csapásért kapott díjak közül Truffaut alighanem a New York-i kritikusok elismerésére volt legbüszkébb. Alighanem azért, mert a díjat, amellyel a filmet 1960 januárjában jutalmazták, meghívással is megtoldották. A rendező ekkor utazott először az Egyesült Államokba. De bármilyen fontosnak tartotta, hogy az óceánon túl is meg- és elismerjék tehetségét, volt egy nagy hátránya: nem tudott angolul. Ekkor fog bele, a rá jellemző megszállott szorgalommal, a nyelvtanulásba, és a rögeszme, hogy beszélnie kell angolul, haláláig elkísérte. Ezen az amerikai úton barátkozik össze tolmácsával, az angolul-franciául egyformán jól tudó Helen Scott-tal, aki első pillanattól rajongó szeretettel és odaadó gondoskodással veszi körül, és aki a Hitchcock-interjúkötet munkálataiban is pótolhatatlan munkatársnak bizonyult. A radikális baloldalhoz meg a feminizmushoz húzó asszony igen nagy hatással volt Truffaut-ra. A francia rendező hosszú éveken át tartotta vele a kapcsolatot, és levélváltásuk valóságos „intim naplója” Truffaut magánéletének és az Új Hullám legfényesebb időszakának.

Volt ennek az amerikai útnak egy nagy meglepetése: Truffaut ekkor döbbent rá, hogy Hitchcockot korántsem övezi olyan általános elismerés az Újvilágban, mint az európai kontinensen. Az ámulat annál is nagyobb, mivel a francia rendező – akárcsak a Les Cahiers du Cinéma többi fiatal szerzője – úgyszólván kezdettől fogva feltétel nélküli csodálója, rajongó híve a „suspense mesterének” (jellemző, hogy az ötvenes években nem kevesebb, mint huszonhét cikket szentel filmjeinek, sőt, néhány filmről két-három kritikát is írt). Alfred Hitchcock Truffaut szemében a „legszerzőbb szerző”, és emellett valami nagy titoknak, olyan mágikus tudásnak is letéteményese, amelynek csak a némafilm legnagyobb alkotói lehettek birtokában. Ráadásul egyetemes alkotóegyéniség, olyan rendező, aki – mind életművét, mind személyét illetően – nemcsak az egész filmtörténetnek, de az egész filmszakmának, sőt, az egész filmelméletnek is szintézise.

A terv, hogy interjúkötetben térképezze fel az egész hitchcocki életművet, ezen az első amerikai úton körvonalazódik benne. Vagy inkább az 1962-es másodikon? Antoine de Baecque és Serge Toubiana vaskos életrajza (Gallimard, „Folio”, 2001.) egy ebédet említ ezzel kapcsolatban, az ebéden, 1962 áprilisában, Truffaut Bosley Crowthernek, a New York Times nagynevű kritikusának és Herman G. Weinbergnek, a Museum of Modern Art filmtörténészének volt a vendége. Akárhogyan is, az ötlet a lehető legjobbkor jött. A rendezőnek, 1962 tavaszán, jó három hónappal a Jules és Jim bemutatója után, nincs kéznél kész forgatókönyve. Rögtön bele is veti magát – párhuzamosan a Fahrenheit 451 nehezen készülő forgatókönyvének kidolgozásával – az interjúkötet több évig tartó kalandjába.

Truffaut és Helen Scott azonnal fel is osztják egymás közt a feladatokat: Helen New Yorkban igyekszik kiadót keresni, Truffaut pedig a párizsi Robert Laffont kiadóval veszi fel a kapcsolatot. Majd 1962. június 2-án, a Helennel kidolgozott ütemterv szerint, Truffaut terjedelmes levelet postáz Alfred Hitchcock kaliforniai címére: „Néhány éve, akkoriban még filmkritikus voltam [1954 decemberéről van szó – Á. P.], Claude Chabrol barátommal szerettünk volna interjút kérni Öntől a Saint-Maurice Stúdióban, ahol a Fogjunk tolvajt utómunkálatait irányította. Ön azt mondta, várjuk meg a büfében […]; ekkor történt, hogy Chabrol meg én, a tükörsima jeget betonnak nézve, az udvaron magnetofonostul beleestünk a szökőkút medencéjébe. […] Amikor, egy évre rá, ismét találkoztunk, Ön meg is jegyezte: «Mindig Maga jut az eszembe, valahányszor jégkockát látok egy whiskys pohárban.»„ Majd Truffaut rátér a lényegre, hosszan ismertetve az életműinterjú tervét.

Helen Scott pesszimista, majdnem biztosra veszi, hogy Hitchcock el fogja utasítani az ötletet. Truffaut viszont biztosra veszi, hogy a levélre pozitív lesz a válasz. Neki lesz igaza. Hitchcock alig két hét múlva – szép gesztus – francia nyelvű távirattal válaszol: „Kedves Truffaut Úr! Levelét olvasva kis híján elsírtam magam, el se tudom mondani, mennyire örülök a megtisztelésnek. Még javában dolgozom a Madarakon, a filmet, ha minden jól megy, július közepére fogom befejezni. A montázshoz is kell még néhány hét. De ha megvagyok a munkával, azonnal értesítem, és ha minden jól megy, augusztus végén már találkozhatunk is. Hálás köszönet a leveléért. Őszinte barátsággal, stb., stb.”

Truffaut rögtön munkához is lát. Több mint négyszáz kérdésből álló listát állít össze, kezdve az Angliában készült korai némafilmektől egészen az Amerikában forgatottakig. Átnézi az amerikai rendező munkásságának szentelt könyveket és monográfiákat, áttanulmányozza a filmkritikákat, sőt, azokat a regényeket is elolvassa (például Boileau-Narcejac vagy Daphné Du Maurier művét), amelyekből egy-egy film forgatókönyve készült. Ez alatt az idő alatt Helen Scott sem pihen: ő meg az angol nyelvű bibliográfiát tanulmányozza és kivonatolja az angollal még mindig hadilábon álló Truffaut-nak, aki 1962 júliusában Brüsszelbe utazik, ahol a Belga Királyi Filmarchívum jóvoltából három napon át sorra megnézi az Angliában forgatott némafilmeket. Truffaut azt tervezi, mindegyik film kapcsán valóságos kérdőívet készít: a terv fogantatásától kezdve a forgatókönyv megírásán át egészen a rendezésig semmit sem akar homályban hagyni. Még arra is rákérdez, hogy Hitchcock elégedett-e az eredménnyel.

1962. augusztus 9.-én Truffaut végre kézhez kapja a Hollywoodban postára adott táviratot: „Várom Önt Helen Scott-tal Beverly Hillbe, mit szólna, ha augusztus 13-án hétfőn már el is kezdenénk a munkát?” Így történt, hogy Truffaut meg Helen augusztus 13.-án – Alfred Hitchcock ezen a napon ünnepelte hatvanharmadik születésnapját – meg is érkeznek a Los Angeles-i repülőtérre. Hitchcock még aznap meghívja a vendégeket a Bel Air negyedbeli villájába, majd találkozó másnap reggel az Universal stúdió 142-es „bungalow”-jában (itt volt Hitchcock irodája). Hitchcock igyekszik megfelelni a személyét övező legendának: csak úgy ontja magából a vicceket és anekdotákat. Helen, persze, fuldoklik a nevetéstől, csak az egészből semmit sem értő Truffaut ül úgy a helyén, mintha kardot nyelt volna. Hogy oldja a hangulatot, az amerikai rendező azt javasolja a vendégeknek, szólítsák csak egyszerűen Hitch-nek. De hiába, Truffaut, félszegen, még akkor is görcsösen ragaszkodik a tisztelettudó „Monsieur Hitchcock”-hoz, amikor emez már rég „François, my boy”-nak szólítja.

Napokon át elemezni, méghozzá magával a rendezővel, azt az életművet, amelyet Truffaut mindennél többre tartott – mindez felért egy lovaggá ütéssel. És csakugyan, Truffaut – ahogyan többször is utal rá – nem mint volt filmkritikus fogalmazza meg a kérdéseket, hanem mint a kérdezettel egyenrangú fiatal rendező. A maratoni interjú hat napig tartott. Válaszul a feltett négyszázvalahány kérdésre, Hitchcock hat napon át fejtegeti, hogyan is építi fel a filmjei cselekményét. Precíz volt, készséges és jó kedélyű, szívesen bocsátkozott részletekbe, és mondanivalóját sok-sok anekdotával fűszerezve egyáltalán nem fukarkodott a technikai magyarázatokkal. Még az életrajzi vonatkozásokra is kitért, beszélt gyerekkoráról és a kamaszévekről, sőt, kivételképpen, azt az ambivalens magatartást se hallgatta el, amivel színésznőihez viszonyult. Hitchcock élvezettel vall a filmjeiről, annál is inkább, mivel szemlátomást sohase volt a francia rendezőnél értőbb, felkészültebb beszélgetőpartnere. Bármennyire hadilábon áll Truffaut az angollal, ők első pillanattól fogva egy nyelven beszélnek. A kérdéseket és válaszokat olvasva rögtön érezni a két rendező közti cinkosságot. Truffaut úgy száll fel a párizsi gépre, a több mint harminc órányi felvételt tartalmazó hangszalaggal a poggyászában, mint akinek legtitkosabb álma vált valóra.

Truffaut azt hiszi, túl van a nehezén. Pedig az csak most kezdődik. A felvételt le kell gépelni, a legépelt szöveget le kell fordítani franciára, az esetleges módosításokat vissza kell vezetni az angol szövegbe stb. Amikor 1963 áprilisában végre kezében tartja a kézirat első változatát, kellemesen csalódik. De elégedettnek ekkor sem elégedett. Bezárkózik vagy tíz napra a dolgozószobájába, és titkárnőjének diktálja a végleges változatot. A munka azért is nehéz, mivel a francia szöveg korántsem egyszerű fordítása az amerikainak. A levelezéséből tudjuk: Truffaut azt szeretné, ha két azonos értékű és egyenrangú szöveg készülne, nem pedig egy angol nyelvű könyv, meg ezzel párhuzamosan annak francia fordítása. „Az egészet illetően – írja Helen Scotthoz intézett feljegyzésében – meg kell őrizni a beszélgetés fesztelen hangulatát, és kerülni kell a tudálékos és irodalmias kifejezéseket. Ügyeljen rá, hogy a francia szöveg ne legyen papírízű, és mindenhol tartsa meg a köznyelvi fordulatokat, sőt, a durvaságokat is.” Bármilyen megszállottan dolgozik ezen a könyvön, Truffaut a Fahrenheit 451 forgatókönyvét sem teszi félre: akárcsak a film társadalomból kivonuló és egy-egy könyvvel azonosuló hősei, több mint két éven át maga Truffaut is „egy könyvvel a fejében” éli hétköznapjait…

A könyv 1965 nyarára nagyjából elkészül, épp akkorra, amikor Truffaut nekilát a Fahrenheit 451 forgatásának előkészítéséhez. Hátravan még az előszó és az illusztrációk összeállítása; jellemző a rendező alaposságára, hogy nem sajnálja az időt és fáradságot, újra végignézi az összes Hitchcock-filmet, csak hogy a szöveghez legmegfelelőbb filmkockákat megtalálja. 1966 júliusának legvégén Truffaut Londonban még néhány napot tölt Hitchcockkal (ekkor készül a Marnie-nak meg a Szakadt függönynek szentelt fejezet), egy hónapra rá a könyv már nyomdában van, és 1966 októberében végre meg is jelenik. Mármint franciául, mert az amerikai kiadás még jó egy évet várat magára. Truffaut, mindent összevéve, kemény három évet szentelt ennek a könyvnek, de az eredmény arányban is áll a befektetett idővel és munkával. Ez az interjúkötet több filmes nemzedéknek lett a bibliája, perspektívákat nyitott, és nem egy rendezőt indított el a pályán. A Hitchbook az egyik legjobb és legizgalmasabb könyv, amit a filmművészetről valaha is írtak, valóságos breviáriuma a hetedik művészetnek, de azt is lehetne mondani, hogy egyszerre ars poeticája és testamentuma a két nagy alkotónak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/01 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12554