KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
   2016/január
BETILTOTT VÁGYAK
• Vajda Judit: Ádámévák Transzszexualitás a kortárs filmművészetben
• Schubert Gusztáv: Elcserélt nemek A dán lány
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Lengyelország
BŰNMOZI
• Zombory Erzsébet: Angol labirintus Hercule Poirot és Miss Marple
• Ádám Péter: Géniusz a négyzeten A Hitchbook-sztori
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Hosszú út Máriássy Félix stílusváltásai
• Morsányi Bernadett: Voltam élni Beszélgetés Dobai Péterrel
FILMISKOLA
• Soós Tamás Dénes: „180 fokos fordulatra lenne szükség” Beszélgetés Hartai Lászlóval
SZERZŐI RAJZFILMEK
• Dobay Ádám: Hazatérés Álomországból Mamoru Hosoda
• Kránicz Bence: Kutya világ ez, Snoopy Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts-film
• Sepsi László: Két világ közt Anilogue 2015
• Varga Zoltán: Kollázs és karikatúra Réber László animációi
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Távoli képek, csendes életek Tajvani hullámok - 2. rész
FESZTIVÁL
• Bilsiczky Balázs: Arcvonalak Verzió Fesztivál
• Bartal Dóra: A tudatosság nyomógombjai Jihlava
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: A nyelven túli költészet A kortárs lírai film Brakhage után
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Amerikai rémálom Az ember a Fellegvárban
• Csiger Ádám: Rebootolni a világot 12 majom
• Pernecker Dávid: Utazás az Univerzum peremére Rick és Morty
KÖNYV
• Veress József: M mint mozi Bokor Pál: A film mint mozgás
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Máltai bálnák Moby Dick filmek
KRITIKA
• Árva Márton: Okkal lázadók Mustang
• Pápai Zsolt: Hidegháborús hősök Kémek hídja
• Kovács Bálint: Kurvának áll Félvilág
MOZI
• Jankovics Márton: Ég és jég között
• Soós Tamás Dénes: Macondo
• Forgács Nóra Kinga: Lépcsőházi történetek
• Baski Sándor: A kincs
• Csiger Ádám: Marguerite – A tökéletlen hang
• Kovács Kata: Így jártam a mostohámmal
• Kovács Marcell: Krampusz
• Kránicz Bence: Káosz karácsonyra
• Teszár Dávid: Truman
• Sepsi László: Ha Isten úgy akarja
• Varró Attila: Holtpont
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
• Alföldi Nóra: Szüleink szexuális neurózisai
DVD
• Schubert Gusztáv: Egy erkölcsös éjszaka
• Czirják Pál: Kánikulai délután
• Kránicz Bence: Szeméttelep
• Soós Tamás Dénes: Maggie
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Hungarian Comics Speak English
• Bayer Antal: Hungarian Comics Speak English

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Verzió Fesztivál

Arcvonalak

Bilsiczky Balázs

Messziről jött ember azt mond, amit akar – és amiről a riporterek kérdezik. Menekültsorsok a Nagy Testvér árnyékában.

 

2015 minden bizonnyal a menekültkrízis éveként kerül be Európa történelemkönyvébe. A kontinens határain túl zajló háborúk és forradalmak sújtotta vidékekről a nyugati civilizáció demokratikusnak hitt, a tisztes megélhetés mellett nyugodt hétköznapokkal kecsegtető országai felé irányuló népvándorlás évtizedek óta létező probléma. A célországok, főként Nyugat-Európa jóléti társadalmai azonban a bevándorlás-politikára vonatkozó megoldási módozatok kidolgozását is elodázták, mindaddig, amíg lángba borult a ház és kiderült, hogy tömlő sincs a tűzoltáshoz. Fentiek alapján nem is lehetett kérdés, hogy a 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál kiemelt figyelmet szentel a témának, külön szekcióba tömörítve a migránsok helyzetével foglalkozó dokumentumfilmeket.

*

Kitüntetett helyet kapott a nyitófilmként is vetített Szíriai love story, amely – túl azon, hogy betekintést nyújt a menni vagy maradni esetenként családokat is szétszakító dilemmájába –, a fesztiválon bemutatott alkotások jó részére jellemző, egyre markánsabbá váló alkotói attitűd kiváló példája. Az eseményeket éveken át követő, a bemutatott szereplők sorstársává, családtagjává váló riporter napjaink dokumentarizmusának egyik legmeghatározóbb „eleme” lett. Ennek oka a filmkészítők azon tudatos szándékában keresendő, hogy a lefilmezettek körében eltöltött minél hosszabb idő olyan fokú bizalmi viszonyt eredményez a kamera két oldalán állók között, amelynek köszönhetően a lehető legintimebb közelségből kaphatunk maníroktól vagy pózoktól mentes, hajszálpontos képet a megjelenített sorsokról, eseményekről, életekről.

Az Asszad-rezsim eltökélt ellenfele, a már az Arab Tavasz előtt bebörtönzött Raghda (nem mellékesen a szír kulturális elit tagja) és férje, a magát felsőbbrendűnek tartó vallási kaszt, az alaviták által toronymagasról lenézett, palesztin Amer szerelmének történetét mintegy öt éven át követő Sean McAllister olyannyira aktív részese lett az eseményeknek, hogy néhány napra maga is rácsok mögé került egy damaszkuszi tüntetés után. Az elkobzott kameráján talált, Raghdát, Amert és gyermekeiket ábrázoló felvételek ugyanakkor a családot kényszerítették menekvésre, akik először egy libanoni menekülttáborban kötöttek ki, majd – a rendező közbenjárásának köszönhetően – lehetőségük nyílott rá, hogy Franciaországba költözzenek. A folyamatos megpróbáltatások, illetve a nő fanatizmusba hajló politikai aktivizmusa miatt megromlott házasság végül teljesen meghasadt: Amer és a szemünk előtt felnövő és egyre érettebbé váló gyerekek a Nyugatot választották, míg Raghda a Törökországban tevékenykedő szír ellenzéki kormány tagja lett. A kesernyés végkifejletben ugyan egyik fél sem zárja ki az újrakezdés lehetőségét, de a fél évtizednyi folyamatos harc és menekülés okozta sebek helyén ott marad a heg – bármit is hozzon a jövő.

Témáját illetően hasonló alapokra épül az izraeli Nurit Kedar és Yaron Shani filmje. A fesztivál egyik legfontosabb tanulságát nyújtó végkifejlet, a származásbeli vagy vallási különbségekből adódó szemellenző végtelenül kártékony hatása egy zsidó anyától és palesztin apától származó fiatal férfi, Nimer alakján keresztül csúcsosodik ki. Az Életfogytiglan főszereplőjének sorsába bele van kódolva a tragédia, ami egy brutális felismeréssel szakítja szét a családot: napvilágra kerül ugyanis, hogy Nimer apja a hatnapos arab-izraeli háborút követően nem pusztán a PFSZ politikai szárnyának aktivistája lett, hanem az arab világban köztiszteletnek örvendő terrorista, aki számos, Izraelben elkövetett merényletben vett részt. A traumatizált fiú először Kanadában próbál új életet kezdeni, háta mögött hagyva ortodox zsidó anyja és börtönbe zárt apja „örökségét”, de hosszú távon egyiket sem képes megtagadni. Állást foglalni viszont semmiképpen nem akar, hiszen tudja jól, hogy egyik félnek sem lehet igaza. Nimer naiv humanistaként, a „mindig úgy cselekedj, ahogy azt másoktól is elvárnád magaddal szemben” elve alapján próbálja élni az életét, valódi otthonra viszont – kitaszítottsága nyomán – sehol sem talál. Talán egy másik bolygón nyugalomra lelne – mondja –, ahol a minden mást kizáró téveszmékkel átitatott vallások nem vették még el az ott élők eszét.

A filmek szereplőihez, ez által a feldolgozni kívánt témához a lehető legközelebb kerülni szándékozó, fentebb említett módszerre a Magyar vagy a Nemzetközi Panoráma válogatásában is akadt remekbe szabott példa. Hörcher Gábor Driftere egy Balaton-felvidéki, félig roma nagykamasz mindennapjait és reménytelennek tűnő álmai megvalósításért folytatott küzdelmét követte nyomon éveken át, közel kétszáz órányi rögzített anyaggal. A román Toto és nővérei rendezője, Alexander Nanau még lejjebb vitte szereplője korát: a Verzió egyik legerősebb filmje egy szülők nélkül maradt, alig tízéves kisfiú és két nővére kálváriáját mutatja meg már-már zavarba ejtő közelségből a bukaresti szegénynegyed és a börtönbe került anya népes rokonságának Totóék szobakonyhájában lebzselő drogosok fenyegető jelenléte közepette. A két film a megmunkálás módján kívül az ábrázolt karakterek jellemét tekintve is hasonlóságot mutat. Ricsi és Toto egyaránt elképesztő erejű élni akarásról és keménységről tesznek tanúbizonyságot az őket körülvevő anyagi és szellemi pusztulás kellős közepén.

*

A menekültek, migránsok vagy bevándorlók (a különböző fogalmak valódi jelentését övező tudatlanság is elkeserítően köszön vissza néhány munkában, így Meggyes Krisztina Azok című rövidfilmjében) számának robbanásszerű megemelkedése, vagy a statisztikákkal való populista játszadozás komoly próba elé állította a kontinens lakosságának toleranciaküszöbét és emberségét. A jókora amplitúdójú kilengés számos kormányzatnak adott indokot, hogy országuk állampolgárainak védelmére hivatkozva könnyedén söpörjék le az asztalról az alapvető demokratikus szabadságjogokat. Ez az aggasztó helyzet adta a Verzió másik meghatározó témáját: a totalitárius módszerek majdhogynem kendőzetlen, egyre gyakoribb alkalmazását, sok esetben törvényre emelését a migránskérdéssel összemosott terrorizmustól veszélyeztetett országok megfigyelési, hírszerzési, rendfenntartó vagy épp katonai tevékenységében. Az érintett filmek az olyan paradoxonokat igyekeztek feltérképezni, mint amikor az elviekben ránk vigyázó titkosszolgálatok a gyakorlatban fenyegető és kontrollálhatatlan hatalommá válnak, nap, mint nap visszaélnek személyes adatainkkal, és az állampolgárok privát szférájába betüremkedve tulajdonképpen élesben tesztelik az orwelli disztópia béta verzióját.

A fenti gyakorlat elleni küzdelem egyik élharcosa Edward Snowden, a Citizenfour című paranoia-mozi központi alakja, aki hacker-tudására támaszkodva évek óta figyeli az amerikai információs hivatal, az NSA, vagy az állam az államban státuszú CIA által elkövetett törvénytelenségeket. A titokban tartott helyszíneken, hotelszobákban rögzített, nagyrészt a Snowdennel készített interjúkból felépített film a rendező, Laura Poitras nem első (és feltehetően nem utolsó) munkája, amely a világ első számú szuperhatalmának illegitim tevékenységeit vizsgálja. Más eszközökkel, az interjúzás mellett tetszetős, ismeretterjesztő jelleget kölcsönző animációkkal teszi ugyanezt a norvég Drónok című film, amely (egy leszerelt drónpilóta vallomásán keresztül) már indok nélküli, pakisztáni légicsapásokkal, és a civil lakosság gondatlanságból, vagy a légierőnél dolgozók puszta szórakozásából történő megtizedelésével vádolja az Ügynökséget.

*

Az Emberi Jogi Fesztiválon bemutatott filmek élesen világítottak rá a dokumentarizmus filmnyelvének folyamatos változására is. Úgy tűnik, az alkotók nem elégednek meg a manapság legdivatosabb, játékfilmes dramaturgiát használó „kreatív dokumentumfilm” nyújtotta lehetőségekkel. Az ok az elitizmusban is kereshető: a televíziós valóságshow-k, trash realityk tulajdonképpen ugyanezt a szerkesztési módot használják, és aki nem szeretne bekerülni ebbe a sokszor lenézett társaságba, az két utat választhat. A „beszélő fejes” interjúkra, archív felvételek inzertjeire támaszkodva visszatér a hagyományos formához, vagy a kísérleti filmben rejlő végtelen lehetőségekkel színesíti a vásznat, végképp eltüntetve ezzel az alapműfajok között egykor felhúzott, tradicionális választóvonalakat (Arctalanul; Akiket megperzsel a föld). Előbbit persze az ábrázolni kívánt téma is indokolhatja: Nagy Dénes Sebének interjúalanyai olyan fiatal nők, akik az őket ért gyermekkori traumák, a szülők részéről tapasztalt testi-lelki erőszak hatására pengével vagdossák magukat a berögzült fájdalom újraélése, a „megkönnyebbülés” végett. A három, letaglózó sors bemutatására keresve sem találhatnánk megfelelőbb eszközt a film nagy részét kitevő, statikus kameraállásból rögzített interjúztatásnál, az arcok rezdüléseire vagy a szemek villanásaira irányított fókusznál. Ugyanez viszont nem működik egy másik hazai munka, a Meleg férfiak, hideg diktatúrák esetében. A rendszerváltást megelőző idők meleg közösségének egyébként izgalmas (és visszatekintve már sokszor humoros) története az irányított szituációknak vagy a színes, változatos helyszíneknek köszönhetően válik kerek egésszé, míg a szereplők puszta elbeszélései amolyan sztorizgatós jelleget kölcsönöznek a filmnek, tompítva annak élét.

A migránskérdés vagy a Nagy Testvér egyre fenyegetőbb jelenlétének bemutatásán túl tehát más, az emberi jogok körébe tartozó témák is helyet kaptak a gombamód szaporodó hazai fesztiválok egyik legfontosabbjának kínálatában. A Verzió tizenkettedik alkalommal is időben figyelmeztetett a még csak a pincében, hátsó gondolatokban meglapuló, vagy már a nappali szőnyegét sáros csizmával taposó barbárságra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/01 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12556