FesztiválTorinóA keresés filmjeiMátyás Győző
A TFF
idén januárban elhunyt alapítója , a jeles filmtörténész Gianni Rondolino
szándékához hűen: a „fiatal film fesztiválja”.
Leginkább
a keresés motívuma köti össze a 33. Torinói Film Fesztivál versenyfilmjeit.
Fogalmam sincs, a szelekció tudatos szempontja volt-e olyan filmeket válogatni
a mezőnybe, amelyek hősei mind-mind elszántan kutatnak valami után. Van köztük,
aki eltökélten keresi az igazságot, akad, aki a megváltás reményét, van, aki az
apját, van, aki az otthonát és vannak, akik pusztán a jobb életet próbálják
fellelni.
A már
címében is sokatmondó Az idealista (Idealisten) Poul Brink dán újságíró
eltökélt küzdelmét ábrázolja, ahogyan a legmagasabb ragú politikai szereplők
által elé gördített akadályokat legyőzve igyekszik feltárni és közreadni az
igazságot. A történet a valóságon alapszik, az azóta elhunyt Poul Brink tényleg
felgöngyölítette a hatvanas években kezdődött majd sok évig bonyolódott
botrányos esetet. Grönlandon (Dánia társországa) egy amerikai B-52-es gép
atomtöltettel a fedélzetén balesetet szenvedett 1968-ban. Amit az amerikai és a
dán hatóságok közös erővel igyekeztek eltussolni, mondván a balesetnek semmilyen
következménye nem volt. Csakhogy a mentésben részt vettek évek múlva szinte
kivétel nélkül súlyosan megbetegedtek, ám a kormány sem vizsgálatot nem
indított, sem az érintettek kárpótlásáról nem gondoskodott. Christina Rosendahl
filmje azt a folyamatot ábrázolja, ahogyan a tántoríthatatlan Poul Brink
lépésről lépésre kideríti az igazságot, és leleplezi azt is, hogy létezett egy
dán-amerikai kormánymegegyezés az atomtöltetek tárgyában, noha ezt a közvélemény
elől mindkét fél eltitkolta. A film számtalan archív felvétellel dúsítva adja
elő a sztorit, szüntelenül utalva arra, hogy a valóságot tárja elénk.
Nekünk,
kelet-európaiaknak különösen érdekesnek tetszhet két film, az olasz Colpo di Comunismo (A kommunizmus bűne), illetve a kanadai-bosnyák-horvát Váróterem (The Waiting Room), amelyek az emigráció keserveiről szólnak. A
filmek alkotói valószínűleg nem számoltak azzal, hogy a közvélemény számára
mára a „migráns-kérdés” ilyen hiszterizált téma lesz, s ők nem is ezzel az
aspektusával foglalkoztak az ügynek.
Ezek
a filmek a transzatlanti világban már hosszú ideje létező „hagyományos”, Kelet-Európára
jellemző emigráció témáját dolgozzák fel, szintén nagyon erős dokumentarista
módszerrel. Elisabetta Scarbi filmjének hősnői Romániát hagyták el, hogy a jobb
élet reményében Olaszországban próbáljanak szerencsét. A szereplők önmagukat alakítják
a vásznon, a kamera a létező, hús-vér embereket követi, dokumentálva, ahogy azok
megkapaszkodni próbálnak az új világban. A Váróterem
főhőse Jasmin Geljo szintén valós figura, hiszen rá még emlékezhetünk a korai
Kusturica filmekből, valaha, az azóta szétesett Jugoszláviában sikeres színész
volt. Ő a háború elől menekült el Boszniából egészen Kanadáig. Ez a film, Igor
Drljača rendezésében az ábrázolási módok komplexebb használatával él, mint az
olasz mozi, hiszen itt a rendező ügyesen keveri a fikciót a valóságos elemekkel.
Drljača még egy „film a filmben” effektust is beiktat, ahol is Jasmin Geljo önmagát
alakítja egy alternatív filmben.
A Kommunizmus bűne leginkább arról
tudósít, hogy a román emigránsokra hosszú, keserves út vár, ha egyáltalán képesek
lesznek rálelni a boldogabb életre. Jasmin, aki pedig már húsz esztendeje él Kanadában,
viszont nem igazán találja a helyét, és vissza akar térni Boszniába. A film
végi képsorokon azt látjuk, amint egy repülőtéri hotelszobában vár és
tépelődik. Tulajdonképpen a senki földjén, hiszen Kanadát maga mögött hagyta, de
Boszniát még el nem érte. Mindeközben kisebbik, második házasságából származó
fia, Filip éppen meghallgatáson vesz részt, hiszen abban követni akarja apját,
hogy színész szeretne lenni. Ő már hibátlan angolsággal valami idétlen reklámot
próbál. S nincs kétségünk afelől, hogy zökkenőmentesen illeszkedik be új
hazájába, s talán nem is foglalkoztatja majd, hogy az apja honnan származott
el.
A
fesztivál talán legérdekesebb ugyanakkor legellentmondásosabb filmje a Kóma volt. Sarah Fattahi alkotása
bevallottan önéletrajzi elemekből táplálkozik, rendkívül személyes vallomás. Ami
már csak azért is komoly várakozást keltett, mert szíriai alkotóról van szó,
aki a személyes emlékekkel átszőtt filmben azt a fajta félálomszerű kábulatot kívánta
ábrázolni, ahogyan a háborúba ájult város lakói próbálják élni mindennapjaikat.
S amely állapot valóban leginkább a kómához hasonlatos. Három nő, három
generáció képviselői élnek, pontosabban vegetálnak egy lakásban, s mintha már
nem is lenne más elfoglaltságuk, mint a veszteségre való emlékezés. Az anyának
nemrégiben meghalt a férje, a lány elvált, körülöttük a város pedig fokozatosan
az enyészeté lesz. Pusztulás és veszteség a személyes és a politikai színtéren
egyaránt.
Megrendítő,
ahogy a Kóma a pusztulás folyamatát megjeleníteni
képes, anélkül, hogy direkt módon ábrázolná a háború borzalmait. A gond csak az
a filmmel, hogy a rendezőnő mintha nem bízott volna eléggé az anyag intenzitásában,
s ezért számtalan formalista eszköz alkalmazásával (homályos beállítások, szándékosan
rontott képek, sikerületlen vágások, rossz minőségű archív videók) igyekezett
roncsolni a mű vizuális szövetét és kiemelni annak naturális voltát. Mindez nem
igazán tett jót a film egységének és hatóerejének.
A francia
Hőhullám (Coup de chaud) falusi kisközösségének tagjai pusztán a nyugalmat és
a békét szeretnék megtalálni. Ugyanis a helyi cigány család agresszíven
antiszociális és enyhén retardált sarja folyamatosan zaklatja és veszélyezteti
az itt élők békéjét és olykor már a fizikai épségét is. Raphaël Jacoulot
filmje nagyon egységes narratíva keretében mutatja meg, miként eszkalálódik és
torkollik tragédiába ez a helyzet.
A fesztivál
egyik legerősebb alkotásában, Sophi Deraspe Farkasok
(Les Loups) című filmjében a 26 éves
Elie az Északi-tenger egy szinte kietlen szigetére megy, hogy apja nyomára
bukkanjon. Csak annyit tud, hogy ő akkor fogant, amikor anyja egy expedíció
tagjaként egykor ezen a nem embernek való vidéken járt. Itt ugyanis kegyetlen
hideg van, az itt élők fókára vadásznak, s a természet nyers erőivel folytatott
végeérhetetlen küzdelem a sorsuk. Nem csoda, hogy kérges, zord figurák, az érzelmi
kötődést alig ismerik. A film élményszerűen mutatja be a kiszolgáltatottság és
a fenséges természettel való szimbiózis zavarba ejtő elegyét: a helyiek már-már
archaikus létmódban élnek. Másfelől hitelesen tárja elénk azt a folyamatot,
ahogyan Elie a kezdeti idegenkedés, sőt undor ellenére fokozatosan megismeri és
megérti ezeket az embereket, és rátalál az apjára.
A
zsűri nagydíját a belga-svájci-francia Keeper,
Guillaume Senez munkája kapta. Ebben a filmben két 15 éves, még majdnem gyerek kamasz
keresi a jövő útját, miután a lány teherbe esik. A film rendkívül plasztikusan
mutatja be azt a helyzetet, ahogyan két szinte minden szempontból éretlen
fiatalra rázuhan egy ilyen hatalmas felelősség. Mennyire alkalmasak ők arra, hogy
jó döntést hozzanak, képesek-e szembenézni választásuk következményeivel?
Milyen szerepe lehet a szülőknek egy ilyen helyzetben? A film hitelességét
elsősorban a vásznon megkapó természetességgel mozgó fiatal főszereplők teremtik
meg.
Hasonló,
ámde sokkal drámaibb konfliktus képezi Santiago Mitre argentin-brazil-francia
filmje, A banda (La Patota) alapját. A történet középpontjában itt is az a dilemma
áll, hogy a hősnő, Paulina megszülje-e gyermekét. Csak itt a tragikumot az
adja, hogy őt megerőszakolta a helyi ifjak bandája, s a gyermek valamelyiküktől
fogan. A konfliktus és megoldása kissé melodramatikusra sikerült, a filmnek
azonban van egy vitathatatlan erénye: rendkívül pontos rajzát adja az argentin
társadalmi osztályok közötti irdatlan szakadéknak.
A
fesztivál mezőnyébe a szervezők olyan rendezők munkái közül válogattak, akik eddig
csak az első vagy a második filmjüket készítették el. S a 33. Torinói Film
Fesztivál kitűnő fóruma volt azoknak az alkotóknak, akik még pályájuk elején tartanak,
és a saját útjukat keresik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3 átlag: 2.33 |
 |
|
