FesztiválFriss Hús FesztiválA nagy shortolásCsiger Ádám
A
Friss Hús nemzetközi válogatása bővelkedett extrém helyzetekben.
A
Friss Hús Fesztivál fontos küldetése, hogy megismertessen bennünket a legjobb
kortárs animációs és fikciós rövidfilmekkel, erre ugyanis sem a magyar mozik,
sem a magyar televíziók nem adnak lehetőséget. A nemzetközi program három
animációs rövidfilmje közül kiemelkedett a Sundance programjában is vetített,
angol-amerikai-magyar Teeth, melyben
egy férfi vall bizarr orális fixációjáról: élete során igyekszik fokozatosan és
módszeresen megszabadulni a fogaitól. A morbid testhorrornak is beillő fekete komédia
rendezői, Daniel Gray és Tom Brown csúcsra járatják az animációs formátumban
rejlő egyedi lehetőségeket, mivel jobbára olyan beállításból ábrázolják a
cselekményt, ahová nehéz lenne kamerát tenni egy élőszereplős filmben:
szuperközeliket látunk – a főhős
szájüregéből kitekintve.
Az
angol Manoman bábanimáció, főhőse egy
mimózalélek, aki üvöltésterápiára jár. A szó szoros értelmében váltja valóra a „primal
therapy” fogalmát: szájából egy ősemberi küllemű hasonmása bukkan elő, és
rögtön nekivág törni-zúzni a városban, kellemetlen helyzetek sorozatába hozva
utána kajtató hősünket. A BAFTA-jelölt film játszadozás a doppelgänger, illetve
az alteregó archetípusával és a tudathasadás toposzával, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ot és a Harcosok
klubját idézi, de ezzel sajnos ki is merül az alkotó, Simon Cartwright
kreativitása. Izgalmas koncepcióra épül a francia Lead in the Head is, de Aurore Peuffier nem használja ki az
ötletében rejlő komikus potenciált: a kisfilmben vadászok golyót röpítenek egy
farkas fejébe, aki csodával határos módon túléli, a lövedék pedig beszélni kezd
hozzá – de a cselekmény mind a Manoman,
mind a Lead in the Head esetében
akkor ér véget, amikor elkezd izgalmassá válni.
A
szervezők a három animációt szétosztották a három blokkra, ráadásul az
élőszereplős rövidek mezőnyében is találó párokat alakítottak ki. A holland Green és a bolgár Red Light szinte ugyanarra az abszurd bonyodalomra épülnek: mindkét
kisfilmben egy elromlott, folyamatosan pirosat mutató közlekedési lámpa írja át
a főhősök napi programját. A Greenben
a fiatal főhős egy képzőművészeti vizsgájára igyekszik, de az elromlott
lámpánál összeverődött embertömeg nem engedi tovább. Egyedül ő ismeri fel, hogy
rossz a lámpa. A Red Lightban egy
buszsofőr kap pirosat egyetlen utcára a végállomásától, és csak ő nem hajlandó
belátni, hogy elromlott a berendezés. A többi sofőr kielőzi, az utasok
lázadnak, és még a rendőrök is megpróbálják eltávolítani a buszt a
kereszteződésből. A 9 perces Green
egy parodisztikus vígjáték, ami megmarad egy ügyes diplomafilm szintjén (ha már
úgyis vizsgára kell odaérnie a főhősnek), a 21 perces bolgár rövid viszont
inkább zárt szituációs kamaradráma. A sofőr talán egy múltbeli tragédia miatt
tartja be mindenáron a közlekedési szabályokat (azt is, hogy nála csak a
megállóban lehet leszállni), utasai pedig a kezdeti sokk és összezördüléseik
után összekovácsolódnak, mintha hajótöröttek lennének, örülnek a kis pihenőnek
a hétköznapok rohanásában.
A
dán In The Sea és az ír Stutterer szintén jellemezhetőek
ikerfilmekként, mivel mindkettő főhőse beszédhibás, ráadásul mimózalelkek is,
akiknek romantikus kapcsolatukkal gyűlik meg a bajuk. Az előbbiben fiatal nő
hajózik egy szigetre, hogy alaposan meglepje expasiját és annak új barátnőjét.
Utóbbiban a dadogó főhős jelbeszédet tanul, hogy süketnémának tettethesse
magát, és ezzel el tudja kerülni, hogy beszélnie kelljen. Az interneten
megismerkedett egy lánnyal, aki épp Londonba utazik és találkozni akar vele,
hősünknek így le kell győznie rettegését. Mindkét kisfilm főhőse szép
jellemfejlődést jár be, az In The Sea-t
pedig a három karakter erős érzelmei és drámai konfliktusa, de főleg azok
fokozatosan kiderülő háttere mozgatja. Az utolsó ravasz csavar láttán a néző
ráébred, hogy a nyitány valójában flash forward volt, és egyben a film zárása
is, az ilyen frappáns zárás többnyire katarzist hoz. Kár, hogy Sigurd Kølster
rendező még két felesleges jelenettel nyújtja tovább a filmet. A Stutterer pedig egyfajta testhorror:
hangalámondásos narrációban halljuk az introvertált főhős gondolatait, aki
megszólalni viszont képtelen, be van zárva húsbörtönébe. Benjamin Cleary és
Serena Armitage munkája kapta idén az Oscar-díjat a legjobb kisfilm
kategóriában, megérdemelten.
Talán
némi meglepetésre a fesztiválon a legjobb nemzetközi rövid díját nem a Stutterer, hanem a Rate Me nyerte. Persze Fyzal Boulifa kisfilmjét is megelőzi a híre,
hisz Cannes-ban a Directors’ Fortnight szekcióban a legjobbnak járó Illy-díjat
vitte haza. Ha nem is nyíltan, de Jean-Luc Godard legendás filmje, az Éli az életét
– tizenkét képben kortárs parafrázisa: egy tini eszkortlányt mutat be 12
online felhasználói kritikán keresztül. Boulifa minden nézőponttal más
megvilágításba helyezi és árnyalja főhősét, közben pedig az online kommunikáció
visszásságait is bemutatja.
Szintén
A-kategóriás fesztiválokról, Karlovy Vary-ból és Torontóból érkezett a cseh Páva. Az alcíme szerint „vígjáték három
felvonásban”. Színházi a stuktúrája, de nem öncélúan, mivel a cseh drámaíró,
Ladislav Stroupežnický életét dolgozza fel. A kisfilm a neves szerző
előéletéről szól, elsősorban homoszexualitására koncentrálva, de végig experimentális
és parodisztikus stílusban: Ondrej Hudeček rendező játszadozik a forgatókönyv
formátumával, némafilmes inzertekkel és drámai zenével, na meg a Tarantino
módjára használt feliratokkal. Ez a hamisítatlan cseh fekete komédia talán még
jobban megérdemelte volna a Friss Hús díját, mint a Rate Me.
Szerepelt
még a kínálatban egy középszerű komédia Miért
haltak ki a dinók? (Why the Dinosaurs
Disappeared?) és két olajozottan működő drámai koncepcióra épülő, de átlagos
dráma felnőtté érő fiatal nőkkel Alvó
amazonok (The Sleep of the Amazons) és
a Mit csináltunk, mielőtt együtt
kakaóztunk (What We Did Before We Drank Cocoa Together). Az indiai Piócák (Leeches) sem hibátlan, de az előbbi három kisfilmmel ellentétben a
kínálat érdekesebb darabjai közé sorolható. A vidéki török lányok sötét
középkort idéző kényszerházasságairól szóló Mustang
kísérőfilmjének is elmenne. Egy család legidősebb lánya ráébred, hogy húgát épp
eladták feleségnek egy gazdag és idős üzletemberhez. Úgy dönt, hogy kiváltja testvérét,
viszont a szerződés szűzlányról szól, ő pedig már nem az, de megpróbál valahogy
változtatni ezen. A film fináléja egy rape
and revenge (nemi erőszak és bosszú) horrorba illően morbid csavar.
A
programba vérbeli kamaradarabok is bekerültek, amilyen az Európa Filmdíjat
nyert horvát Piknik. Szarajevóban
játszódik: egy 15 éves fiú meglátogatja börtönbe zárt apját egy szociális
munkás kíséretében, de mivel késnek, alig marad idejük beszélgetésre. Ez alatt
is felszínre törnek a generációs különbségek és kommunikációképtelenség a
történelmi múlt bűvöletében élő apa és saját kortárs hőseiért rajongó fia
kapcsolatában. A kisfilm egyszerű párbeszédekre épül, azaz nem kifejezetten „filmszerű”,
inkább olyan, mint egy rövid rádiójáték. Még inkább elmondható ez a Shredder című orosz rövidről, ami szó
szerint egy rádióműsort dolgoz fel. Két esztéta egy „melegpropagandával” vádolt
festményről vitatkozik, amit betelefonálók szavazatai alapján vagy
megsemmisítenek a műsor végén, vagy nem (erre vonatkozik a cím, ami
iratmegsemmisítőt jelent). A svéd Anya
jobban tudja (Mother Knows Best) sem
igazán filmszerű: teljes egészében egy személyautó belsejében játszódik, ahol
egy fiú bevallja anyjának, hogy meleg, és bemutatja neki a barátját.
Háromszereplős zárt szituációs kamaradarab a homofóbiáról, jól megírt dráma, de
legfeljebb csak rövidsége miatt különbözik egy színdarabtól.
*
A
nemzetközi rövidfilmes mezőnyt az SZFE harmadéves forgatókönyvíró osztálya
válogatta össze, de nem emiatt csúszhattak be dialógokra és monológokra épülő,
túlbeszélt, magyarázkodó, nem pedig cselekvésekkel és képekkel mesélő filmek is.
Hanem inkább azért, mert a kisfilmekben nincs idő a mozifilmekben megszokott
részletező felvezetésre, a rövidfilmben a drámai konfliktuson keresztül kell megmutatni
a történések hátterét, előzményeit. Rövid játékidő alatt kell megértetni a
közönséggel a történetet, ami olykor csak a film fináléjára sikerül. Ez viszont
jobb esetben szándékos: a rövid művészfilmek enigmatikussága erény a
fesztiválok és az artmozik törzsvendégeinek szemében, a kisfilmeket ráadásul
egyébként sem a nagyközönség kegyeiért érdemes versenybe indítani, mert ott elvéreznek
a fősodrású egész estésekkel szemben. Egri Lajos már A drámaírás művészetében arról írt, hogy a hagyományos bevezető
felvonás mindig untatja a nézőket, akik szeretnék mihamarabb tudni, hogy mire
megy ki a játék, így érdemes a történetet a drámai események sűrűjébe csapva, a
közepén kezdeni. A rövid játékidő előnyre is fordítható: ahogy Köbli Norbert a
Friss Hús rövidfilmes pitchfórumán elmondta, egy kisfilmben elég egyetlen
szemszögből ábrázolni a cselekményt, nem kell világot építeni.
Viszont
épp ezért kellene a „filmnovelláknak” filmszerűbbnek lenniük: az
egészestésekkel ellentétben a rövidfilmektől senki nem vár részletesen elmesélt
történetet. Az alkotók egy-egy szituációt, egy-egy párbeszédet kiragadva
hajlamosak túl könnyű fogást találni koncepciójukon, túl keveset markolnak, nem
állítják magukat különösebb írói és rendezői kihívás elé.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 11 átlag: 6.09 |
|
|