KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
   2016/május
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múltunk a beton alatt Magyar film, magyar idő – 1. rész
• Kelecsényi László: És akkor a Psota… Psota Irén (1929-2016)
• Babiczky László: Összhangzat és intuíció Beszélgetés Zányi Tamással
• Soós Tamás Dénes: 80 év derű Beszélgetés Csukás Istvánnal
ANDRZEJ ZULAWSKI
• Varga Zoltán: Lázas szerelmek balladái Andrzej Zulawski démonai
BRIT BŰNÖK
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal
• Roboz Gábor: Antihősök krónikái Ruth Rendell a moziban
TÁVOL-KELET
• Teszár Dávid: Kistigrisből nagy tigris Koreai film 2010-2015
• Géczi Zoltán: Renegátok sötét öltönyben Dél-koreai gengszterfilmek új hulláma
• Varró Attila: Nyolc milliméteres tűzerő Japán punkfilmek
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: Az unokák mozija Magyar Filmhét: kisjátékfilmek
• Orosz Anna Ida: A pálya szélén Magyar Filmhét: animációs filmek
• Csiger Ádám: A nagy shortolás Friss Hús Fesztivál
• Pintér Judit: Ciao Annamaria! Trieszt
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Egy bunkó újságíró naplója Daniel Kehlmann: Én és Kaminski
• Forgács Nóra Kinga: A múltam helyett a múltadban Wolfgang Becker: Én és Kaminski
KRITIKA
• Sepsi László: Putyin kedvenc videójátéka Ilya Naishuller: Hardcore Henry
• Soós Tamás Dénes: Két gyerek, négy kerék Tiszta szívvel
• Baski Sándor: Kitörési kísérlet Hurok
MOZI
• Baski Sándor: Mama
• Pazár Sarolta: A kommuna
• Forgács Nóra Kinga: Az alsó szomszéd
• Jankovics Márton: A lánykirály
• Vajda Judit: Bazi nagy görög lagzi 2.
• Simor Eszter: Gyilkos páros
• Tüske Zsuzsanna: A Főnök
• Alföldi Nóra: A szerelem gyerekkel jön
• Sepsi László: Cloverfield Lane 10
• Andorka György: Batman Superman ellen: Az igazság hajnala
• Varró Attila: A Vadász és a Jégkirálynő
• Kránicz Bence: A dzsungel könyve
DVD
• Bocsor Péter: Egyenesen Comptonból
• Gelencsér Gábor: Bizalom
• Soós Tamás Dénes: A harminchármak
• Gelencsér Gábor: Szegény gazdagok

• Kárpáti György: Szemmérték A FIPRESCI 90 éve
DVD
• Kránicz Bence: A válságstáb
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Trieszt

Ciao Annamaria!

Pintér Judit

A gyász, az emlékezés és a túlélésért vívott harc árnyékolta és ugyanakkor ragyogta be a trieszti fesztivál vetítőtermeit.

 

A Trieszti Filmfesztivál az Alpok-Adria régió filmes mustrájaként indult 27 évvel ezelőtt, gyűjtőkörét a Balti-, a Fekete- és a Jón-tenger közötti alkotásaival bővítve vált a térség legfontosabb nyugat-európai szemléjévé. A Filmvilág 2009. júliusi számában megjelent Fesztivál a határon című beszámolómban már írtam a Nyugat és Kelet határán fekvő városban született fesztivál híd-missziójáról, az 1989 után Európát átalakító változások szemtanújaként betöltött szerepéről, és a magyar filmművészet iránti kiemelt figyelméről, amelyért Annamaria Percavassi művészeti igazgató Pro Cultura Hungariae-díjat kapott 2003-ban.

A 27. fesztivál a korábbiakhoz hasonlóan sok izgalmas látnivalót kínált. A versenyben és versenyen kívül vetített új rövid-, játék-, dokumentum- és animációs filmek mellett A lengyel film kettős élete című összeállításban Krzysztof Kie¶lowskira emlékeztek, és a ma egyik legismertebb operatőr és dokumentumfilm-rendező, Marcin Koszałka munkáit vetítették. Az új román film mese és valóság között című válogatásban (a versenyfilmekkel együtt) tizenegy kiváló új román alkotás szerepelt, köztük Radu Jude Ezüst Medve-díjas fekete-fehér „easternje”, az Aferim!, amely már nem a jelen társadalmi és erkölcsi problémáit, hanem azok gyökereit kutatja a 19. századi Havasalföld és Dobrudzsa soknemzetiségű, vad világában. Láthattunk a térségből Lux-díjas és műfaji filmeket, társművészeti és regionális tematikájú alkotásokat. A több korosztályt képviselő trieszti nézők, az egyre eredményesebb koprodukciós fórum, a When East Meets West és a filmfőiskolások forgatókönyv-fejlesztő workshopja, az Eastweek 350 résztvevője, a mintegy 30 ország 95 filmjét kísérő 160 alkotó, továbbá az olasz és külföldi kritikusok most is gyakran megtöltötték a három vetítőhelyet, köztük a 934 fős színháztermet. Az állandó anyagi gondokkal küszködő fesztivál 2011 óta profi zsűrik helyett ezért a közönségre bízhatta a díjakra érdemes művek kiválasztását. Mi, magyarok most is elégedettek lehettünk, hiszen a szerb és litván rendező kivételével debütáns (lett, koszovói, lengyel, román és bolgár) alkotók színvonalas mezőnyéből a szociális problémák iránt legérzékenyebb Szerdai gyerek, Horváth Lili munkája kapta tőlük a legtöbb szavazatot.

 

 

Gyász, munka

 

A 2016-os fesztivál azonban a világjobbító céljai megvalósításáért az akadályok leküzdésére mindig kész Annamaria Percavassi szellemében nevelkedett nagyszerű stáb tagjain kívül a trieszti publikum és mindazok számára, akik már többször jártak ott, most a gyász, az emlékezés, a fájdalmas hiányérzet színhelye volt. Január 2-án meghalt a mozi trieszti „nagyasszonya”, aki nemcsak a fesztivál létrehozója, igazgatója, hanem 1968 óta a város filmkultúrájának fáradhatatlan motorja, a kelet-európai filmek szakértője és elkötelezett népszerűsítője is volt. Soha nem törődött bele a filmkultúra megszűnésébe, amiről Földényi F. László Mozisirató című esszéje torokszorító helyzetképet rajzolt a decemberi Filmvilágban. Az olasz filmkultúra azonban 2016 első heteiben további jelentős – és szimbolikus – „utóvédharcosait” is gyászolta. Január 9-én elhunyt a torinói „nagy filmtörténész” és egyetemi tanár, Gianni Rondolino. A Torinói Filmfesztivál 1981-es alapítóját január 14-én Pasolini felfedezettje, Franco Citti, a római szegénynegyedek kilátástalan sorsú „csóróinak” megformálója, január 19-én pedig Ettore Scola, az egész 20. századi Itália egyik „hiteles krónikása” követte. A fesztiválon rájuk is emlékeztek. Azóta, február 19-én a „Mester”, a 20. századi egyetemes kultúra óriása, a képkorszak súlyos ellentmondásainak egyik legkiválóbb elemzője, Umberto Eco is csatlakozott hozzájuk. Érthető hát, hogy a megrendült olaszok mind a négyükkel kapcsolatban föltették ugyanazt a kérdést: vajon szakmai és erkölcsi példájukat képesek lesznek-e követni és munkájukat folytatni azok a nemzedékek, akik mind kevesebb közvetlen tapasztalattal – és ami még nyugtalanítóbb, ismerettel – rendelkeznek a 20. század tragédiáiról?

Annamaria Percavassi átélte Isztria és Trieszt ártatlan lakóinak kiszolgáltatottságát a történelem erőivel szemben, talán ezért is rendezett fesztiválján oly sok eszmecserét és tematikus sorozatot a tolerancia, a befogadás, a másik megismerésének és a határok átjárhatóságának kérdéseiről. Utolsó nagyszabású tervét ugyancsak a múlttal való szembenézés szándéka fűtötte. Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országaiban élő kollégáival, barátaival konzultálva 2014-ben még összeállította az I. világháború emlékezetének szentelt rendezvény szinte teljes programját, 2015-ös megvalósítására azonban már nem maradt ereje. Hogy mennyire fontos volna az európai történelmet máig determináló eseményről beszélni, azt az első világháborút kirobbantó merénylet centenáriumának „ünneplését” szokatlan módon dokumentáló Egy nap Szarajevóban című film is tanúsítja. Jasmila ®banić rendező a sokat szenvedett város mai lakóinak videókamerával vagy mobiltelefonnal rögzített amatőr képsorait (a Gavrilo Principet nemzeti hősként dicsőítő fiatalokról, az éhező árvízkárosultak segítése helyett az ünneplésre pazarolt euró-milliók miatt tiltakozókról, a katonaruhás gyereksereg hátborzongató masírozásáról a merénylet színhelyén) profi rendezők játékfilmes jeleneteivel ütköztetve mutat rá az értelmezések ma is veszélyes zűrzavarára.

 

 

A film: államügy

 

Tatiana Brandrup A film: államügy című filmje Putyin Oroszországában követi nyomon Naum Kleiman és az általa 1989-ben alapított Moszkvai Filmmúzeum történetét, ahol a szovjet-orosz filmkultúra nemzetközi rangú képviselője a filmművészet évtizedekig gyűjtött, de korábban a közönségtől elzárt remekműveiből tartott vetítés-sorozataival cinefilek és fiatal alkotók közösségét hozta létre. A politika nem sokáig tűrte a „szabadság kis körét”: 2005-ben száműzték az épületből a gyűjteményt, majd 2014-ben Kleimant is eltávolították, a felbecsülhetetlen értékű tekercsek nagy részét pedig – azzal az indokkal, hogy mindent digitalizáltak – a nemzetközi szakma erőteljes tiltakozása ellenére egy gödörbe temették és felhőkarcolót építettek rá…

A gyász, a búcsú a fesztivál Annamaria Percavassi-fémjelezte korszakától, a (volt) budapesti Filmszemléken együtt tervezgetett trieszti magyar programok, a (volt) Cinepéccsel vagy a pannonhalmi Arcus Temporummal kialakított szakmai együttműködés emlékei, a megint „államüggyé” vált magyar filmkultúra különös fénytörésben mutatták a filmhez, filmkultúrához kötődő, és ebben az évben szokatlanul nagy számú alkotásokat. „Államügy” volt Csehszlovákiában az 1946-ban indult, de 50. kiadását csak 2015-ben ünneplő Karlovy Vary Fesztivál (Miroslav Janek: Mozi a fürdőhelyen). A legszigorúbb „államügy” a film a mai Észak-Koreában, ezért Vitalij Manszkij, a Jihlava után Triesztben is a legjobb dokumentumfilm díját elnyert Örök napsütésben orosz rendezője csak bátorságának (és szerencséjének) köszönhette, hogy e velejéig hazug világ valódi arcát is meg tudta mutatni.

A film valóságábrázoló erejébe vetett hit vezette azt a négy csecsen asszonyt, akik halálmegvető bátorsággal rögzítették videókamerájukkal a csecsen-orosz háborúk alatt véghez vitt pusztítást, hogy később ne lehessen letagadni az igazságot. A fővárost újjáépítették, a hatalom meg azt hazudja, hogy nem is volt háború. Az átélt borzalmak, a nem szűnő orosz fenyegetés, az erőszakos iszlamizáció miatt ma is rettegésben élők sorsáról senki nem beszél (Nicola Bellucci: Grozny Blues).

Két tragikomikus román történet középpontjában is a film áll. Az egyik a múltat, a Ceauşescu diktatúra utolsó évtizedét eleveníti föl, amikor románok milliói az országba csempészett több ezer amerikai film alig látható – és egy bátor szinkrontolmács lány hangján hallható – VHS-másolatainak titkos vetítésein ismerkedtek a szabad világgal. És ami a legabszurdabb: ezt a „bűntényt” azért nem leplezték le a „külső és belső ellenségre” mindig oly éberen figyelő politikusok és szekusok, mert ők is habzsolták a tiltott gyümölcsöket (Ilinca Călugăreanu: Chuck Norris vs communism). A többség, persze, az állami támogatással működő 400 moziba járt kikapcsolódni, amelyekből mindössze 30 élte túl a várva várt szabadságot, köztük egy moldvai kisvárosban a Cinema Panoramic Dacia. Az állami támogatás (és a nézők) hiányában lassan pusztuló mozi megszállottan filmrajongó tulajdonosa, Victor Purice mégis vidáman és lankadatlan energiával küzd a fennmaradásért (Alexandru Belc: Cinema, mon amour). Szélmalomharca elismeréseként a fesztivál Cultural Resistance Award néven különdíjat alapított neki, amellyel a jövőben is jutalmazni szeretnék a filmkultúra védelmezőit.

Ezek a művek a filmkultúra múltjáról és jelenéről meséltek. A jövőt – a Trieszti Fesztiválét is – homály fedi. Egy biztos: Annamaria Percavassi egyik megvalósult álmát, a Filmes Házat, amelynek avatásán még jelen lehetett, róla szeretnék elnevezni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/05 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12734