KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
   2016/július
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Szalkai Réka: Belső késztetésből Beszélgetés Tolnai Szabolccsal
• Hirsch Tibor: Múltunk a nyereg alatt Magyar film, magyar idő – 3. rész
• Soós Tamás Dénes: A belső kép Beszélgetés Nagy András operatőrrel
• Varga Zoltán: Macskaszem és párducmosoly Magyar animáció: A nyalintás nesze; Love
NŐI SZEREPEK
• Vajda Judit: Párosával a pokolba Kelly Reichardt
• Pernecker Dávid: A nő is ember Paul Feig hősnői
• Tüske Zsuzsanna: Nők a keverőpult mögött Pénzes cápa
MACSÓ MITOLÓGIA
• Szabó Ádám: Istenek hajnala Nicolas Winding Refn és a heroizmus
• Dunai Tamás: Comic noir Shane Black buddy-filmjei
KÍNAI SÁRKÁNYOK
• Vincze Teréz: Tér, idő, nosztalgia Tsai Ming-liang meditációi
• Varró Attila: Égi törzsek Az új kínai film
• Baski Sándor: Beszivárog a valóság Udine
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Szalmaláng vagy erdőtűz? Cannes
• Buglya Zsófia: Önismereti leckék Graz / Linz
FILMZENE
• Géczi Zoltán: A herceg hagyatéka Prince (1958-2016)
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Orkazmus a multiplexben Warcraft
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Jób a lakóparkban Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
• Kovács Kata: Kertvárosi átlag Hannes Holm: Az ember, akit Ovénak hívnak
KRITIKA
• Jankovics Márton: Feszített víztükör A Bigger Splash
• Árva Márton: Kulcsra zárt szobák A klán
• Horeczky Krisztina: Látszani kell Nőügyek
MOZI
• Gyenge Zsolt: Neon démon
• Forgács Nóra Kinga: A hegedűtanár
• Nevelős Zoltán: Emlékezz!
• Varga Zoltán: Alice Tükörországban
• Szatmári Zsófia: Életem nagy szerelme
• Hegedüs Márk Sebestyén: Démonok között 2.
• Andorka György: Szemfényvesztők 2.
• Kránicz Bence: Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból
• Sepsi László: X-Men: Apokalipszis
• Alföldi Nóra: Mielőtt megismertelek
• Varró Attila: A modell
DVD
• Pápai Zsolt: Annie Hall / Manhattan
• Gelencsér Gábor: Szegénylegények
• Soós Tamás Dénes: A program: Egy legenda bukása
• Benke Attila: Nyugaton a helyzet változatlan
• Géczi Zoltán: A sas és a sárkány
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Tolnai Szabolccsal

Belső késztetésből

Szalkai Réka

„A háború bepiszkítja a művészetet és az embereket.”

 

Tolnai Szabolcs vajdasági magyar rendező Minotaurusz című „középhosszú” (47 perces) filmje Salgó Judit azonos című írásából készült, akár Az erdő (2014). A Minotaurusz főszerepében egy széthullott család és egy munkanélküli kulturális rovatszerkesztő, az újvidéki lét olykor kilátástalan szikárságába foglalva, ahol az élet szürkeségébe egyedül a direkt marketingesek szemfényvesztése és a neoavantgárd költők poézise keveri a színt. A rendezővel a filmről, a vajdasági magyarság, de egész magyar kultúránk múltjáról, jelenéről és jövőjéről is beszélgettünk.

 

*

 

Hogyan találtad meg a film alapjául szolgáló Salgó Judit művet?

Az írónő vezette az Újvidéki Ifjúsági Tribünt, ahol az 1960-as évektől a művészet radikális formái jelentek meg, a még akkori nyitott Jugoszláviában is úttörő módon. Csak néhány név a Tribün alkotóközösségéből kinőtt, vagy munkájukkal időben ide kapcsolódó művészek közül: Ladik Katalin, Szombathy Bálint, Bada Dada, Dr. Máriás, Nagy József, Slobodan Tisma, ®elimir ®ilnik, Urbán András, Végel László, Domonkos István, Vujica Reąin Tucić, Tolnai Ottó, Baráth Ferenc. A Tribünnél volt az Új Symposion szerkesztősége is. Elsőként ebben a folyóiratban jelentek meg Hamvas Béla, Weöres Sándor és több jeles alkotó betiltott írásai, és innét, Jugoszláviából csempészték Magyarországra az akkoriban sokkal fontosabb értéket képviselő szabad kultúrát, mely a friss levegővel volt egyenértékű.

 Ez a szellemi gócpont nem a magyarországi viszonyrendszerben, inkább amellett, azzal párhuzamosan, különálló univerzumként létezett, a hatvanas évektől, szinte egy időben a hasonló budapesti törekvésekkel (Halászék lakásszínházával, Szentjóby és Erdély Miklós fluxus, happening és environment kísérleteivel). Az Újvidéki Tribün fénykorában Belgrádot, Szarajevót, Zágrábot megelőzve inkább Ljubjanával tartott lépést és szorosabb kapcsolatot. Ennek a hihetetlen intézménynek volt a vezetője Salgó Judit a legfontosabb években, kényszerű politikai leváltásáig, és az egész társaság üldöztetéséig. Mannheim Juditként jött a világra. Unokahúga volt Mannheim Károlynak, a híres filozófusnak, a Vasárnapi Kör filozófiai, művészeti asztaltársaságból, aki ott Lukács Györggyel és Balázs Bélával tevékenykedett együtt, majd ezután vált többek között Németországban, valamint Angliában is elismertté. Judit szüleit Auschwitzbe deportálták, őt az utolsó pillanatban Kishegyesen beadták a szomszédasszonynak az ablakon. Néhány év múlva csak az édesanyja tért vissza, Salgó a második férjének a vezetékneve. Judit Belgrádban ugyanazon a világirodalom tanszéken diplomázott, ahol Danilo Kią is (köztük mindenképpen sok a párhuzam, hasonlóság). Az említett Tribünön, és egyáltalán a művészeti életben a vajdasági magyar irodalom hiába tartott lépést a szláv népek művészeivel, hiába voltak sorstársak, a nyelvi elszigeteltség miatt nem tudott egyenrangúan kommunikálni. A kényszerű kirekesztettség elleni harcban kiváló, elhivatott műfordításaival Salgó Judit állt az élen. Ő fordította például szerb nyelvre Domonkos István Kormányeltörésben című versét, melyet a Buharov testvérek is megfilmesítettek.

Tehát így, Danilo Kiąen és a Tribünön keresztül egyenes út vezetett Salgó Juditig. Minotaurusz című novellája a hagyatékban maradt szövegeiből összeállított könyvben található, a töredékes anyagok között is szinte az utolsó. Judit – akinek a kilencvenes évek háborúi által okozott stressz egyértelműen kihatott korai eltávozására –, közvetlenül halála előtt írhatta ezt a néhány oldalas kis remekművet. Ilyen izzással, az életet keresztmetszetében ennyire letisztultan vizsgáló (mintha szikével bontaná ki a rétegeket), és összegző művel ritkán találkoztam. Talán csak James Joyce Dublini emberek című kötetéhez tudnám hasonlítani, melynek alapján John Huston rendezett (már a halálos ágyán) egy zseniális alkotást (A holtak) – ez az egyik legkedvesebb filmem.

A vajdasági írónő 1996-ban meghalt, azóta pontosan húsz év telt el. Mennyire aktuálisak a művei még ma is – mennyire „állt meg az idő” Vajdaságban?

Ez a történet a magyarság történetének is egy szelete, fejezete: megrajzolja a kisebbség harcát a háborús időszakban, a kultúra tudatos leépítését a veszélyeztetettségre való hivatkozással, a művészek reménytelen ellenállását. Számomra ezek lényegi kérdések és tapasztalatok, ha jelenleg Magyarországról nézve pillanatnyilag éppen nem is tűnnek fontosnak. Habár úgy tűnik, hogy sajnos itt is mind időszerűbbek lesznek – bár ne lenne igazam…

A monológ mennyire jelentett kihívást? Mennyire követted az eredeti szerkezetét?

Salgó Judit történetének meghatározó jegyei a műfaji nyitottság és a kísérletezés, a posztmodern poétika. A beszédmód nagyon személyes, női monológ. A szöveg jelentését nem lehet teljesen dekódolni, az újraolvasás és értelmezés, a más történetekből átvett elemek a végtelenségig tágítják az analízis lehetőségeit. Az erdő utánmelynek forgatókönyvét a szarajevói filmfesztivál Cinelink programjának keretein belül fejlesztettük ki, szintén Salgó művébőlrádöbbentem, hogy az eredeti történettől eltérve, a talán kényszerűségből vállalt kompromisszumok által elveszítettem azt, ami miatt egyáltalán filmre akartam vinni az elbeszélést: nem mutattam be a vajdasági művészek küzdelmeit és reakcióit a balkáni háborúk időszakában, a mindennapjaikat, ahogy próbálták túlélni ezt az időszakot, majd ahogy lassan mégis eltűntek. Pedig ez számomra mind a mai napig életbevágóan fontos, nemcsak azért, mert ez annak a városnak a története, ahonnan én is származom, hanem az írónő iránti tiszteletből is. Változtatások nélkül szerettem volna bemutatni a művét, megőrizve poétikájának fontos elemeit: a neoavantgárd és a posztmodern játékosságát. Saját költségemre forgattam le az eredeti történet hiányzó részeit, és így lett teljes a mostani film.

Mennyire volt szándékos a nyelvvel való játék? Ugyanis Anna monológjai magyar nyelvűek, a volt férjével is magyarul beszél, de minden egyéb kommunikáció a filmben szerbül zajlik.

Ez a „nyelvi játék” a kisebbségi lét mindennapjainak meghatározó létélménye, nem is játék, hanem egyszerűen a valóság – úgy hívják: kétnyelvűség. A világ népességének több mint fele él ebben a természetes élethelyzetben – ami csak a mai, Trianon utáni egynyelvű Magyarországról tűnik „különlegesnek”. Minden filmem tudatosan tükrözi ezt. Érdekes volt szembesülnöm az első vajdasági magyar filmes, Bosnyák Ernő, a huszadik század legelején készített alkotásaival. Ezek a némafilm-töredékek egyszerre három nyelven lettek feliratozva: magyarul, szerb-horvátul és németül. Amikor először láttam a filmjeit, pontosan tudtam, min mehetett keresztül, milyen döntések alapján jutott el eddig a megoldásig a száz évvel ezelőtt filmező kolléga. Szinte összemosolyogtunk egy pillanatra.

Mennyire jelent nehézséget ez a 47 perces „középhossz” a moziforgalmazásban-fesztiválrészvételben, van-e ilyen jellegű ambíciód itt Magyarországon?

Ennél a filmnél, ebben a változatban, tisztában voltam azzal, hogy ez se nem mozibarát, se nem fesztiválbarát verzió. De belső késztetésből el kellett készítenem, és ennyi lett. Ugyanakkor szeretném, hogy a televíziókon keresztül eljusson a nézőkhöz. Sajnos ebben se vagyok túlságosan optimista. A magyar tévés viszonyok lassan az olasszal kerülnek egy kategóriába: giccsparádé a köbön (csak silányabb minőségben). Szerzői alkotásokra immár nincs szükség ebben a hullaszagú mosóporreklám-világban, mely nem véletlen, hogy a pornó világával kezd mindinkább összefonódni, összenőni. Pasolini világosan megjósolta, és a Salóban nevén is nevezte ezt a jelenséget.

Az Arccal a földnek időben-témában közelebb áll a délszláv háborúhoz, ugyanakkor a kilencvenes évek végén játszódó Minotauruszban is érzem a (poszt-)háborús életérzést. Mennyire határozza ez meg a mindennapokatmég ma is Szerbiában?

A háború bepiszkítja a művészetet, és az embereket is. Bármilyen gazdag és gyönyörű is volt ennek a térségnek a kultúrája, a háború kitörésekor azt kellett tapasztalnunk, hogy a művészet nem segít: az általános őrületben, amikor már a gyűlölet felkorbácsolódik, semmit sem jelent. Furcsa volt látni az ikonikus embereket, nagy művészeket, akiknek tisztaságában és kiállásában hittünk, akik addig meghatározták életünket, ahogy véres lett a kezük, felmorzsolódtak – és velük együtt mi is. A minden hiábavalóságának a felismerése, különösen a háború utáni „demokratikus” folyamatok tükrében, az önnön kis búvóhelyek kialakítása, a „privát” ellenállás, ez az általános meghatározója az emberek életének. Erről akar szólni, a filmbeli „Láthatatlan művészeti akció” is. Ez a valamikori avantgárd, vagy neoavantgárd harcosok ironikus, halálraítélt, belenyugvó mosolya, amikor minden nap egy meghatározott időpontban, megadott helyen, összejönnek néma csendben elfogyasztani egy üdítőt. Láthatatlan azért, mert a környezetükből senki sem tudja, hogy ez a három-négy hajléktalannak kinéző figura egy véresen komoly, számukra létfontosságú művészeti akciót folytat. Visszatérve a kérdésre, igen, a háború a mai napig nagymértékben kihatással van a mindennapokra is. Arról például nem is beszélek, hogy a lakosság összetétele teljesen megváltozott.

Első filmed, a Nyári mozi óta egyre szomorúbb témák után nyúlsz.

Az az igazság, hogy a legkomolyabb, legszomorúbb témához is mint komédiához viszonyulok – az érzékenységen múlik, hogy ezt ki, mennyire tudja így értelmezni, befogadni. Az isteni szerkezetbe került homokszemek csikorgása és őrlődése számomra izgalmasabb, és sokszor nevetségesebb, mint a könnyű komédiák poénjai. Közhely, de szerintem is akkor jó a film, ha egyszerre sír és nevet a néző, a könnyei között.

Szerbiában, Belgrádban mennyire ismerik a filmjeidet?

Ez egy érdekes kérdés. Szerbiában mást jelenthetnek a történeteim, valószínűleg könnyebben be tudják illeszteni a saját koordináta-rendszerükbe az emberek: ez biztos az én hibám is, eldöntöttem, a jövőben megpróbálok ezen változtatni. Mindenesetre más a viszony: a szerbek többnyire értik és értően tudnak hozzászólni a filmjeimhez, fontosnak tartják, amiről beszélek. Ha elkészülök egy filmmel, akkor a kritikusok, vagy a nézők arról beszélnek, hogy miről szólt a film és miért éppen arról. Magyarországon sajnos az a tapasztalatom, tisztelet a kivételnek, hogy odáig se jutunk el, hogy miről is van szó, többnyire kimerül a teccik-nem teccik viszonyrendszerben… Sőt, olyan „írással” is találkoztam, mely minden irónia nélkül, halál komolyan azon elmélkedett, hogy vajon a film Andynek tetszene-e… Sajnos, ehhez nincs hozzáfűzni valóm, ezzel nem tudok mit kezdeni, nem érdekel. Elképesztőnek tartom, hogy Magyarország milyen könnyen, büszkén és boldogan hódolt be a fogyasztói kultúrának, a felszínesség varázsának, sőt azok, akik névleg az ellenkezőjét szajkózzák, hajszolják bele a kultúrát ilyen megalázó és megnyomorított állapotba.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/07 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12783